Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-02-17 / 7. szám

1916. február 17. NAOYBÁNYA 3 soha többé el nem hagyjuk és azt ha kell, utolsó csepp vérünkig oltalmazni és védel­mezni fogjuk. Úgy legyen! Amen! Az ezred valamennyi katonája által for­rón szeretett és különösképpen tisztelt ezred­parancsnok szavai mély hatást keltettek a je­lenlevőkben. A jelenlevők mindegyikének sze­méből kiragyogott a lelkesedés és hazaszeretet szent tüze. Hazafias kötelességüktől áthatva hallgatták végig ezután a jelenlevők a Vlád Izidor tábori lelkész által mondott szent misét, mely alatt a zenekar egyházi énekeket játszott. A mise befejezte után a legutóbb kitün­tetett legénységnek érmekkel való feldiszitése következett, melynek megtörténte után a kivo­nult csapatok az ezredparancsnok előtt a zene­kar vidám hangjai mellett a szép ünnep emlé­kével elvonultak állásaikba. HÍREK. Tavasszal. Február 16. Rövid egy pár hét és márcziust Írunk. Akár honnan vette nevét ez a hónap, akár mit jelent ez a szó az ókori kulturnép nyelvén, nekünk tavaszt jelent. Tavaszt, megkönnyebbülést, munkát, re­ményt jelent. Mikor elérkezik első napja, nagyot lélek- zünk, mint aki egy súlyos terhet tett le vállai- ról, vagy mint aki nehéz fáradalmak után el érkezett czéljához, vagy bevégzett valami nagy feladatot. így volt ez minden márcziusban, igy van, de százszorosán igy van most. Legjobbjaink munkája, nemzeti erőnk és a nagy Isten végtelen segedelme folytán a leg­vége felé járunk a második háborús télnek Kibírtuk a második telet is; minden baj és aggodalom nélkül jutotiunk el idáig. Megkönnyebbülve veszünk lélekzetet, ösz- szeszedjük minden erőnket és munkához látunk. Arany János után a nép nyelvén szólva most igazán elmondhatjuk, most van, most lesz a dandárja a munkának. Soha ilyen és ennyi nehéz munka előtt még nem állottunk. A lét és nem lét nagy problémája előtt állunk. Majdnem két éve kezdtünk bele, foly­tattuk kitartással, fáradhatatlanul és most: vé­gezni akarunk. Végeznünk kell, mert különben kifogyunk időből, erőből. Vihánczolás, énekszó, kiáltozás verte fel az éjszaka nyugalmát a csendes házban ; különösen a vadász kürtös tett ki magáért, sörrel megitat­ták. A sötét udvaron, mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Domi­nók és maszkák jártak ki és be a kapun, olykor leszúrtak valakit és a havat pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt áncsorogtak, mert ingytn italt kaptak a korcsmából.% Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be a csendes lakásba és a nősze­mélyek sikoltásai felrezzeutették csöndes álmai­ból. Az éjféli vendégek pedig egyenkint elmara­doztak; árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt köntöseikben undorodtak volna átlepni az egy­kor romantikus ház küszöbét, a melynek kapu­aljában összetaposott virágok, táncz közben le­szakadt, bepiszkolt szaliagok hevertek, olykor vérrel bemoeskolva. A finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a pirosnadtágos Es­terházy ur sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csat­togott a réztányér, puffogott a dob, Déryné ijed­ten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére rózsa­színű kezét. A császárné felébredt álmából és a szőke tavaszi éjszakában, midőn az esőszemek- uek szinte világos színük van, küebbent az ab­lakon és csillagsugáron elutazott, mint az álom Sőt a muzsikáló óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők. Legtöbbször a nagycsizmás zsoldos katona hiányzott a me­Ezzel az átkozott, véres munkával vé­gezni akarunk, a pusztítást, rombolást be kell fejeznünk, mert sietteti azt az építés teremtés áldott munkája. Készüljünk erre a nagy munkára tehát, rövid az idő s végezni kell. Erre a munkára nincs, mert nem szabad legyen ebben az országban alkalmatlan vagy felmentett, ezek a szavak a katonai szótárban meglehetnek, de a polgárok szótárából most már hiányzanak. A katonák nehéz és véres veszedelmek­kel telt munkájához behívták az ősz fejeket is, fegyveres sorba állnak a nagyapák, akik pedig még inhon maradiak a csöndes, békés mun­kához álljanak sorba, férfi, asszony öreg és a gyermekek, mind. Sorba, munkába, a dolgos és áldozó pol­gárok sorában nem sopánkodással, nem remény­nyel most már, hanem buzdítva egymást, rendületlen hittel állva egymás mellé. Sorba mindenki: mindenkinek megvan a helye és megvan magához illő feladata. Nincs többé egyén, nincs személy, csak a köz, a haza van meg és ezt védeni, megmenteni az egyetlen kötelesség, melyet közreműködésével mindenkinek szent kötelessége teljesíteni. Csak ez a munka van most, átok legyen minden más célú fáradozáson. Hitvány, nyomorult, aki nem ennek szol­gálatában áll, hazaáruló, aki hiányozni fog ebből a sorból. A polgári társadalom szemlét fog tartani az itthon levők felett kérlelhetetlen szigorral, mikor aztán jaj lesz annak, aki nem áll a sorba és nem végzi kellően munkáját. Pellengérre fogja állítani, csúffá fogja lenni a világ előtt nyilvánosan és büntetni fogja he- tediziglen. Most még van idő; nem sok, de még elég, hogy vagy álljon sorba, vagy pusztuljon. A lét és nemlét nagy problémája előtt állunk, most már nincs magyarázat, mentség, kifogás, most már csak egy szót ismerünk :haza! Jön a március! Munkára polgárok 1 Személyi kirek. Örley György huszárfőhadnagy, nagyváradi kir. közjegyző, Szurmay altábornagy parancs- őrtisztje városunkban időző11. — Csüdör Gyula huszár­hadnagy a harcztérről két heti szabadságra haza érke­zett. — Unger István, a szatmári Osztrák-magyar bank főnöke pár napot városunkban töltött. Signum laudius. Őfelsége a király Pethe Lajos bányamérnököt, tüzér főhadnagyot az ellenséggel szemben tanusilott vitéz magatartá­sáért a signum laudis-szal tüntette ki — Ugyan­csak signum laudisszal tüntette ki a király Toperczer Elek bányamérnököt, honvéd főhad­nagyot az ellenséggel szembern tanúsított vitéz­ségéért. netből, néha a poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba, Egy éjszakán a lovagkeztyüs halál csupán a halottat czipelő szerzeteseknek mutat­hatta az utat . . . Janicsek ur, a régiséggyűjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét, valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a «Caroline» ba czimzett táncterem­ben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő arcz- képét tette szive fölé, mint talizmánt. A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt, az egykori raktárhelyiség szorongásig megtelt tánczososokkal. A vadászkürtös biborpiros volt az italtól. Parfüm és virágillat vegyült ezer­féle szagokkal, a bécsi keringő csengvebongva visszahangzott az egykori raktár falai között. A tánezosok jobbra-balra lökdösték a bá­mészkodó öreg urat. Egy csizmás hadfi a meg­termett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A »szép Léui» kövér ajka nyitva maradt a kerin­gő mámorában és hátra szegett fején bomlado- zott a szőke konyt. Kis feketebaju, fehér homloku tánezosnő frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vöröshaju, kékszemü rózsáskeblü hölgy férfi módjára karolt tánezosába. A tánezolók között mo3t egy fekete tunikás, fehérharisnyás, élveteg arczu, magas, barna nő tűnt fel a katona karján. Janicsek Pálnak han­gosat dobbant a szive: »Ez ő!» A tácczosnő hanyagul, álmatagon, leeresz­tett karral forgott a keringő ütemeire, az arcza mozdulatlan, csupán nagy élveteg szeme él fehér arczában. A turnérja rózsaszínű szallaggal volt Balogh Ferenoz ezredes. Mikor a háború kitört, szolgálattételre jelentkezett Balogh Fe- rencz nyug. alezredes is, kit azután Szatmárra helyeztek át, mint honvéd állomás- és kiegészítő parancsnokot. Az öreg ur, aki típusa a régi ma­gyar nemes uraknak, de egyszersmint a szigorú katonáknak is, városunkban is többszőr meg­fordult a sorozások alkalmával s erős magyar érzelmeivel s barátságos modorával itt is nagy népszerűségre tett szert. Bizonyára örömet fog kelteni városunkban is a hir, hogy őfelsége a király Balogh alezredest ezredessé nevezte ki. Törzstiszti kinevezés, őfelsége a király Láng Boldisár bárót, Láng Lajos v. b. t. t. fiát, alezredessé nevezte ki. Kitüntetések. A fővárosi s vidéki lapokban egyre-másra olvassuk hosszú listáit azon ügy­buzgó, áldozatkész hölgyeknek, akik a katonai egészségügy körül szerzett kiváló érdemeik elis­meréséül a vörös-kereszt egyesület valamelyik érmével lettek kitüntetve. Városunkban is már a háború kitörése óta működik a vörös-kereszt egyesületnek egy fiókkórháza, melynek beteg­létszáma sokszor felül volt a százon is. És mindazok a sebesültek, akik a mi kórhá­zunkban megfordultak, szinte az enthuziázmus hangján beszéltek a mi betegápoló hölgyeink áldozatkészségéről, beczézgető szeretetéről, sze­rető gondoskodásáról, melylyel a minden rendű és rangú sebesültek iránt viseltettek s fájdal­maikat enyhíteni lörekedtek. Vájjon hölgyeink­nek ezt a minden dicséreten felül álló ne­mes áldozatkészségét csak a sebesültek vették volna észre s nem volna arra hivatott tényező, aki ez érdemeket föltárná az illetékes körök előtt is ? Nagyon jól tudjuk, hogy a mi hölgye­ink nem gomblyuk fájdalmi okokból léptek a nemes ügy szolgálatába, de épen a dekorálással óhajtjuk e nagy idők nagy czéljait szolgálni, hadd lássa majd az utókor is, hogy e nagy na­pokban ki volt a helyén s ki nem ? Az ezred részvéte. Megírtuk, hogy Zoltán László zászlós a Ravancze melletti ütközetben hősi halált halt épen akkor, midőn vitéz szá­zadának élén az ellenség fölött már kivívta a győzelmet. A fiatal hőst, ki életével adózott sze­retett hazájának, katonai dísszel ott temették el a hareztéren. Az ezred tisztjei hősi halála al­kalmából külön gyászjelentest adtak ki, mely ércznél maradandóbban hirdeti a vitéz katona dicsőséges, hősi halálát; most pedig a fiatal hős elhunyta alkalmából nagyiványi Fekete László, ezredes, ezredparancsnok kondoleál igen szép levélben Zoltán Ákos állami főker­tésznek, ki Zoltán Lászlóban bálványozásig sze­rető fiát siratja Az ezredparancsnok levele igy hangzik: lekötve — nyilván kölcsönvette valahol a jel­mezt — apró topánkáján, mint a szélben a vi- rägfejek, röpködnek a szallagcsokrok. Janicsek ur a szivéhez nyúlt. Az arczképet 1 ereste, hogy összehasonlitsa az eleven alakkal. A kép azon­ban nem volt helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltűnt. Mint a kit a legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémitő fajdalmai érzett az öreg uracska. Szinte sírva fakadt és alig vette észre, hogy komikusán eltorzult arczára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból — mint a ké­pen az ismeretlen dáma . . . A következő percben a tánezolók forgataga elnyelte a katonát és táncosnőjét. Janicsek ur sohasem látta viszont sem a képet, sem megele­venedett mását, pedig azután még gyakran láto­gatott el a Cároline-terembe, midőn a tánczo3 párok között keresgélő pergament-szinü öreg- macska sokszor igen nagy mulatságára volt a ka­tonáknak és cziviieknek, diákoknak és színészek­nek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámo­ros tánezosnők a vállát érintették, ezipőjükkel. A finom átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja feloszlott, a heresegnők elutaztak és a hol egyszer látni vélte megelevenedett szerelmét, halála ugyancsak itt következett be. A vadászkürtös indulót fújt a haldokló fülébe. Krúdy Gyula, i

Next

/
Thumbnails
Contents