Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-06-29 / 26. szám

2

NAGYBÁNYA

1916. junius 29.

Mindezeken kívül felmerült legújabban az az eszme, hogy a városok némi alacsony illetékkel rójják meg az idegeneket is: hozzák be az idegenforgalmi illetéket. Én magam ezt az indítványt be is nyújtottam Nagyvárad törvényhatóságához.

Az első hallásra talán furcsának tűnik fel ez az adónem, de ha az ember egy kissé analizálja, megindokolja, annyira kézenfekvő és természetes, hogy meg kell vele barátkozni. Az idegen, aki egy városba érkezik s ott tartózkodik, ingyen élvezi mindazokat a közsszolgál- tatásokat, amelyekért a város lakosai drágán adóznak. Ingyen issza a vízvezetéki vizet, ingyen kapja az aszfaltot az utcán, a fényes világítást, a tiszta korzót, az egészséges miliőt, amelyeknek alapja a csatornázás, az utczák tisztántartása, locsolása stb. Mindez az illető város polgárainak százezrekbe kerül, ellenben az idegen, aki a városban megfordul, mit sem fizet érte. Ki lehet számítani például, hogy egy városban a vizmü által produkált vízmennyiség egy ötödét az idegenek fogyasztják el, pedig a vízmüvekbe befektetett milliók kamataihoz nem járulnak hozzá. De nem járul hozzá az utczaburkolat, a csatornázás, a közvilágítás költségeihez sem, pedig ezeket és mindent élvezi. Teljes mértékben igazságos tehát, hogy ezeknél az indokoknál fogva valamely minimális taksát az idegenek mindezekért a közszolgáltatásokért lerójjanak.

Én Nagyvárad városát vettem például, ahol egy évben átlag 45 — 50,000 idegen fordul meg a bejelentési hivatal adatai szerint. Ha tehát az idegen, aki legfeljebb két napig tartózkodik a városban 1 koronát, aki egy hétig 2 konát, aki ennél is tovább, az 3 koronát fizet idegenforgalmi illeték czimén: a város egy évben legalább 80,000 korona abszolút jogos jövedelemhez jut. Ott, ahol bejentő hivatal van, ennek az adónak a kezelése könnyű, mely bejelentéssel együtt az illetéket be lehet szolgáltatni s a kijelentés alkalmával a tartózkodás tartamát meg lehet állapítani. Költség tehát — el lehet mondani — nincs is az uj adónem kezelésére. Ahol bejelentő hivatal nincs: ott előbb ezt kell megcsinálni, ami modern városban első sorban közbiztonsági szempontból úgyis elkerülhetetlen. A bejelentő hivatal egy évben a legnagyobb vidéki városban sem kerül többe 20,000 koronánál s igy ennek a költségét az idegenforgalmi illeték kisebbik hányada könnyen fedezi.

lakzárak és szétmálott vaskályhák között öreg ember turkált; máskor boldogtalan, az öngyilkosságig szerencsétlen volt, az urának egyetlen udvariatlan szava miatt vagy egy esős délután csendjében, midőn sokáig várta Angyalosit, majd az eljött és az asszony hideg közönnyel, megbánással csóválta a fejét: „nem tarthat tovább, uram, ön is belátja . . .“ mondta és haját két kezével homlokába húzta, amely olyan fehér volt mint egy égi gondolat. Oldalvást gyöngéden simultak fürtéi, mint őszi alkonyati napsugár dér- csipte sárgaliget fakoronái felett. Mint aranymadarak elhullajtott pelyhei nyakán az apró hajszálak és az orra gyöngéden meghajlott, mint egy szepegő gyermeké.

Ah, hogy szerette a regényességet a ruhája szabása és a mantillájának a csipkéje a regények korát példázta, midőn a férfiak meggymag- gombos kék frakkban és magostetejü fehér kalapban jártak, meghaltak egy női mosolyért, amuletet viseltek a nyakukban és a hajukat úgy fodoritották, mint az unatkozó kisvárosi borbélysegéd.

— Mily kár, — mondta elmerengve, — hogy manapság nem párbajoznak a férfiak. Nem is nagyon érdemes nőnek lenni. Bezzeg az öreg Dumas regényeiben még minden utcasarkon kardot rántottak a testőrök.

Elgondolkozva nézett maga elé, a szeme ilyenkor kancsalitott (Angyalosi észvesztőnek látta) és halk, mesélő hangon szőtte :

— Azt hiszem, hogy nagyon szeretném, ha valaki elesne értem párbajban. Hosszucsövü

Nézetem szerint az egyetlen érv, amelyet az idegenforgalmi illeték ellen felvethetnek az, hogy ezzel elriasztjuk az idegeneket a saját' városunkból, holott az idegenek pénzt hoznak, fogyasztanak és igy tovább. De ez az argumentum is gyenge. Mert úgy vélem, hogyha bárki gondtalan szívvel lefizeti a húsz és harmincz koronás kurtaksákat, hogy néhány hétig Abáz- ziában üdülhessen, az leszúrja az egy vagy két koronákat is, hogy Nagyváradra, Aradra, Po- zsonyra vagy máshova üzletkötés czéljából elutazzék, vagy egyéb viziteket tegyen. Senkinek baja nem lesz, ha a szálloda-számlájához két koronát hozzá ütnek és senki nem fogja kilökni a vendégét, mert neki vagy a vendégnek a látogatás néhány koronájával többe kerül.

Egy kis huzódozás, meghökkenés, vagy fejcsóválás talán az egész, amely eleinte ezzel az illeték-rendszerrel járna, de - sajnos — a magyar városok nincsenek abban a rózsás helyzetben, hogy ilyen delikatesszek miatt nyolczvan- ezer korona évi jövedelemről lemondjanak. Ne felejtsük, hogy a nagy deficitek úgyis jórészt abból származtak, hogy a városok bőven beru- házkodtak a múltakban: ezeknek a kamatait azok hozzák össze, akik a beruházások előnyeit élvezik. Egyetlen város sem olyan gazdag, hogy bárkinek ingyen adjon vizet, ingyen világítson és ingyen sétányokat tartson fenn.

Az idegenforgalmi illeték sehol az idegen- forgalomnak ártani nem fog, mert ilyen csekélységen egyetlen város látogatottsága sem múlik. Különben is, a tapasztalat azt mutatja — különösen Olaszországban - hogy azok a városok igyekeznek legsúlyosabban hasznot huzni az idegenekből, amelyeknek legnagyobb az idegen- forgalmuk. Az a bizonyos idegenforgalmi agitáció pedig, amelylyel a szegény magyar városokat mindig biztatják, fájdalom, nem egyéb szép álomnál. Magyar városokba senki nem megy el világot látni, hanem elmegy azért, mert dolga van ott. A frázisokkal számoljunk le akkor, amidőn a közterhek alatt egyre jobban roskadunk és itt-ott menekülést keresünk előlük.

Mi sem természetesebb, hogy az idegenforgalmi illeték alá sohasem eshetnek azok a környékbeli lakosok, akik élelmicikkekkel jönnek be a falvakból s rendszerint huszonnégy óráig sem tartózkodnak egy városban. Ezek különben sem esnek bejelentési kötelezettség alá sehol.

rézsodronnyal kirakott pisztollyal ^kezükben állanak fel az urak az erdőszélen. És az egyiknek kis hajkoszoru a nyakában, az én hajamból.

Sóhajtott és fürkésző, hosszú pillantást vetett Angyalosira.

Máskor kétségbeesve járta a templomokat, midőn a férfi két napig vizes törülközőt rakott a torkára. Sírva imádkozott, keresztény és zsidó istenhez, fogadalmakat tett, bőjtölt és hangosan beszélt egy régiségtől megfeketedett Mária-kép- hez egy budai templomban :

— Nézd, Mária, te ismered az asszonyok szivét. Nem élném túl, ha azt a férfit elveszíteném, ^akit legjobban szeretek.

Őszi napon, a városliget elhagyott séta- utain, ahol sirdombokkoz hasonlóan hallgatnak az összesöpört sárga falevelek, az Angyalosi karjába öltötte a kezét.

— Ide az ujjamra egy gyűrű kellene. Annak a megholt dámának a nyakából az igazgyöngy. Hozd el nekem.

— Elhozom, — felelt Angyalosi, hisz már ezt sokszor megígérte nőknek, akik gyöngédek voltak.

Az asszony megijedt, a szájára tette a kezét.

— Nem kell. Csak próbára akartalak tenni.

Nemsokára ezután uj férfiak tünedeztek

fel az asszony környezetében. Angyalosi figyelt, mint egy uzsorás kincsesládája mellett a tolvajok lépéseire. Az asszony mozdulatát, csábitó, Ígérő mosolyát jól emlékezetébe véste és éjjel sokáig sétálgatott néptelen utcákon, elhagyott

Az érettségesek biicsúlakomája.

Junius 28.

A nagybányai főgimnáziumban f. hó 23. és 24-én tartották meg dr. Rencz János igazgató elnöklete alatt az úgynevezett „hadi érettségi“ vizsgálatot, melyre mind olyanok jelentkeztek, akik már vagy katonai szolgálatot teljesítenek vagy pedig most vonultak be szolgálatra.

Az érettségi vizsgálat eredménye a következő: Jelesen érett: Mezey Béla. Jól: Markovics József, Hütter Sándor, Róth Márton, Braun Lázár, Nagy Imre. Érettek: Anka Győző, Bereg- szászy Kálmán, Dobrovszky Sándor, Denucz László, Doroghy István, Drágos László, Gavallér Béla, Gedeon Sándor, Ketney Mihály, Lővy Márton, Majdik Géza, Nyisztor György, Ősz György, Papp László, Papp Sándor, Péchy Ferenc, Tibii Gusztáv, Varga Andor.

Az érettségesek f. hó 24-én tartották búcsúestélyüket az István-szálló nagytermében, hogy nyolcz évi gimnáziális élet után búcsút vegyenek egymástól. Az ifjúság búcsúlakomáján megjelent dr. Rencz János igazgató és Demeter Dezső osztályfőnök is.

A búcsúlakomát fiatalos jókedv, mindent rózsaszínben látó reménység karakterizálta, de Áclám József zenekarának mélyen megható magyar nótái mellett néha-néha kitört a szivekből a búcsúzás megindultsága is, hiszen mindnyájan — ki előbb, ki utóbb — a harcztérre mennek az iskola padjaiból s önkéntelenül is az ajkakra tolult a kérdés, vájjon találkoznak-e ismét oly teljes számban, mint aminő teljes számban gyűltek ma össze a búcsúzásra . . .

A búcsúlakomán az első felköszöntőt Ketney Mihály mondotta, kinek fia: Ketney Zoltán kadett szintén az érettségesek között van.

Tartalmas beszédben köszöntötte a jelenlévő tanárokat s azután az ifjúságot. Buzdította a harcra, a haza iránt való hűségre, a testvéries együtt munkálkodásra, a szeretetre és a lankadatlan küzdelemre a hazáért.

A szép beszéd után Adám József zenekara rázendített a Hymnusra, melyet az ifjutag és a közönség felállva énekelt. Majd fölzandült a Ne sírj ne sírj Kossuth Lajos . . . jöttek azután sorjába az uj harci nóták . . . Vigadtak a fiuk, mintha lakodalomba mennének, vígak voltak, hiszen ma még piros élet . . .

Mezey Béla szólalt fel az érettségit tett ifjak közül. Beszédéből a magyar önérzet, a harczi készség fénye ragyogott elő. Köszönti első sorban jelenlevő tanárait s most, hogy búcsúzik, Ígéri mindnyájuk nevében, hogy mint eddig, úgy ezután és a harczmezőn is híven, lelkiismeretesen teljesitik kötelességeiket s bár tudja, hogy ellenségeink tömege zúdult és zúdul reánk, de mert Isten velünk van, igy bízik a boldog jövőben, hiszen ha Isten velünk, ki ellesétatereken. Három esztendővel előbb épen igy volt, ugyanígy dudolgatott magában az asszony, talán még a szavak is ugyanazok voltak, a rejtett titokzatos szavak, amelyeket elfátyolozott szemmel mondott akkor még neki és most másoknak . . .

Elhatározta, hogy kerülni fogja az asz- szonyt.

Az ősz hosszú és álmodozó volt ebben az esztendőben. Angyalosi lehorgasztott fejjel állongott az ablakánál, mintha azt várta volna, hogy a széles utcán egykor, véletlenül megpillanthatja az asszonyt. Regényes, elgondolkozó lélekkel járt elhagyott sétatereken : Hátha látja valahonnan az asszony. Majd utrakelt a családi kriptához a felvidékre. Vájjon tudja, hogy hová megyek? gondolta magában. A gyöngyért megyek.

A kulcs élesen visított, amikor a sírboltot bezárta maga után, hosszan, teli tüdőből lélek- zett és a zsebkenbőjét egy vízmosásba dobta, mert kripta-szagu volt. De furcsa, kellemetlen szaga maradt a kezének, a kabátjának. A gyöngy a mellényzsebében volt és úgy érezte, hogy a gyöngy szagositja a ruháját.

Egy kis vendéglő volt a városkában, a Postához címezve, itt töltötte az estét, amig az éjféltájban átmenő pesti vonathoz a társaskocsin elindul.

Kilenc óráig a szomszéd asztaloknál tanyázó kisvárosi urak beszélgetését figyelte. Három és két deci borok jöttek az asztalokra, egy Rákóczi-arcu úriember kíméletesen, megfontol-