Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-06-01 / 22. szám

2

NAGYBÁNYA

1916. junius 1.

nem volna önös érdek, nem volna drágaság sem. A mai világban a termelő a legnagyobb ur és első ur. Azután jönnek a világháború külömböző várfalait ostromló vitéz katonák és végül jönnek azok, akik ma koldusok és ezek a fogyasztók, akiknek nagyrészét a drágaság koplaló művészekké idomította és idomítja, vagy pedig úgy a földhöz szegezi, hogy mig élnek mindig nyögni fogják a világháború siralmas esztendeit.

A világ mostani felfordulása sok mindent felforgatott, amelynek következtében sok minden meg fog változni a háború után. Ha az ember okos lesz és észbe kap s lefogja vonni ami jó és helyesnek bevált a hosszas harcz alatt és minden rosszat kiküszöböl, akkor, mert megokosodik az ember, megváltozik a világ arczulatja és beköszönt a jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakén. .. Talán nincs is messze az a boldog idő s ha a béke eljő, a félszeg divat és fényűzés nagy adók alá kerülnek és bizonynyal megtörik és letörik a divat. (Megsúgom, hogy adó alá kerülnek a rövid és bő szoknyák, a drága kalapok, eső- és napernyők, sőt uram bocsá! még a női testnek sokszor formát adó fűzők, vagyis minderek az azsuros finom selymes harisnyák stk Mit szólnak majd ehez az adókivetők és a finánczok.)

Hát bizony ez az uj világ bekövetkezik, az uj adók bejönnek és ezt köszönhetik a nők maguknak, a nők a minden szépnek és jónak kutforrásai, uj adót teremtenek a háború végtelen nyomorának enyhítésére.

Ámde, ha megtörve lesz a háború, letörve a luxus, vájjon miképpen törik meg a drágaság?! Ez a kérdés. Erre a kérdésre pedig nincsen más felelet, mint a termelőket megfékezni, mert ezeknek megfékezése nélkül az a társadalmi osztály, mely gerincze a nemzetnek és amely a legtöbb intelligens elemet öleli magába letörik, elpusztul.

Pedig e társadalmi osztály nélkül a haza ledől és rabigába görnyed.

érezte biztonságban az életét. A gránátok vijjogtak, sziszegtek, fütyültek szüntelenül és most már kivétel nélkül ott explodáltak a ház közelében.

— Nem maradhatunk itt tovább — mondotta az ezredorvos. Bekiáltotta a legényét: — Márton, szedd össze gyorsan a holmimat, pakold fel a rukkszakot, pokrócot, a müszertáskát és gyerünk. A muzsiknak mondd meg, hogy a hilfszplacz ott lesz a falu alsó részén, a bádog- tetejű házban. Nehogy a snellzidert itt felejtsd!

Márton pakolt, összekapkodta az imént kimosott nedves ingeket, zsebkendőket, vállára vette a nehéz hátizsákot és indultunk kifelé. A küszübről még egyszer körülnéztem, nem felejtettem-e el valamit.

— Hopp a kanári!

Mikor ki akartam lépni az ajtón, a tekintetem a kalitkára esett. Már egészen megfeledkeztem róla, a magam szubjektív aggodalmai elterelték róla a figyelmemet és a félelmes gránátok felé irányították. Hisz arról volt szó, hogy esetleg itt pusztulunk a házban, ha nem sietünk el idejekorán; ki gondolt tehát a kanárira, kinek jutott eszébe ez a megkopott kis énekesmadár ? Most, hogy nézem, még mindig némán és szomorúan gubbaszt kalitkája rozsdás drótjai között, valami fásult közönnyel bujt meg egy sarokban, mint a halálraítélt a siralomházban, tolláit felborzolta és várt egészen halványan és bizonytalanul talán érezhette is, hogy mi fog történni vele.

Sietni kellett, nem volt idő a habozásra és már kifelé indultam, amikor a kanári egyszerre élesen elsikoltotta magát. Nem fütty volt ez, hanem határozottan egy fájdalmasan akcentuált

Takarékoskodjunk tápanyagainkkal.

A létünkért való háborús küzdelem mindnyájunkra súlyos feladatokat ró. Ma nemcsak azoktól kell a kötelesség teljesítését várnunk, akik fegyverrel kezükben védik meg házi tűzhelyünket, hanem nekünk itthonmaradottaknak is ki kell vennünk részünket a nagy küzdelemből. Dicsőségesen harcoló seregeink megóvják hazánkat az ellenség pusztító hadától, de a háborúnak olyan veszedelmei is vannak, amelyek ellen nekünk kell védekeznünk. Egyik veszély a ragályos betegségek. Ezek terjedése elleni védekezés sok gondot ad a katonai és polgári hatóságoknak egyaránt.

A másik veszély, mely a háborúkkal együtt jár, a tápszerekben beállható hiány. Ezt is idejekorán el kell, de el is lehet hárítanunk. A hadsereg ellátásáról az illetékes katonai hatóságok bőven gondoskodtak, úgy hogy e tekintetben egy percig sem kell aggódnunk azokért, akik érettünk életüket kockáztatják. A mi feladatunk már most, hogy a polgári lakosság számára fennmaradt tartalékkal úgy gazdálkodjunk, hogy az elég legyen mindenki számára egészen a háború végéig és senkinek se kelljen szükséget szenvednie.

Ma a táplálkozás kérdése nem egyedül pénzkérdés. Ma nem arról van szó, hogy akinek pénze van, az bőven élhet s azokon segítsünk, akik pénztelenek. Ha ez volna a feladatunk, akkor egyszerűen jótékonysággal, népkonyhák felállításával, gyűjtésekkel, állami pénzsegélyekkel a dolog megoldható volna. Ma úgy kell venni az országot, mintha mindnyájan egy nagy család volnánk, amelynek egy bizonyos mennyiségű és semmi körülmények között sem növelhető táplálékraktára van és e család minden egyes tagja kell hogy a néki szükséges táplálékhoz hozzájuthasson. Ha ezt nem tartjuk szeműnk előtt s ha ma, amikor még csak gondot okoz, nekünk a jövő, a gazdag ember drága pénzen sokat vásárol és fogyaszt és a szegény ember is minden pénzét a megszokott táplálkozásra költi: akkor csakhamar elérkezünk ahhoz az időponthoz, amikor az ország éléskamrája teljesen kiürül s a legnagyobb vagyon ura is kénytelen lesz éhezni. Éléskamránk kiürülése pedig könnyen bekövetkezhet, ha továbbra is oly bőven és könnyelműen élünk, mint eddig. Ezt a súlyos helyzetet mindenáron el kell hárítanunk azzal, hogy már ma kötelezzük a gazdagot és a szegényt egyaránt, hogy az ország tápszerkészletével takarékoskodjék; igy azután egyikük sem lesz kénytelen az éhezést a másikkal megosztani. A hatóságok és a napi sajtó —

sikoltás, kétségbeesett jajkiáltás, az érzéseknek és indulatoknak majdnem emberi telítettségével, egy hátborzongatóan rekedt kis nyiffenés, melynek azonban engedelmeskedni kellett, mint egy hipnotikus szuggesztiónak.

Mit csináljak? Istenem, mit csináljak? A kanári egészen odatapadt a kalitka elülső rácsozatához, a csőrét kidugta a drótok között és apró fekete szemeivel - egészen tisztán emlékezem rá — esdeklőn a szemembe nézett.

— Jó, hát elviszlek — mondtam a kanárinak. Mit is tehettem volna egyebet ? A házban már senki se volt, az asszony ki tudja merre menekült és ki tudja visszatér-e, mi lenne addig e szegény kis madárral, elpusztuljon éhen, vagy - ami sokkal valószínűbb — elpusztuljon egy robbanástól, itt a házban, melyet előbb-utóbb úgyis csak eltalál az ideröpitett gránátok egyike ? Nem, nem, inkább magammal czipelem. Leakasztottam a falról a kalitkát és a sanitátsekké vedlett zenészekkel együtt szaladtam a bádogtetejü ház felé, mely egy dombhajlás mögött úgy a hogy védve volt az ellenség lövedékeitől.

Még nem értünk oda, még alig lehettünk felén az útnak, mikor egy szokatlanul erős de- tonáczióra önkéntelenül hátranéztem. Csodálatos : ép annak a háznak a tetejébe csapott a gráoát, amelyből az imént elmenekültünk. A zsindelyek glédái között egy óriási lék volt, melyen keresztül láng és füst] szállt az égnek. A ház elülső fala kidőlt a légnyomástól, úgy, hogy az égő, recsegő, megroggyant tető alatt látni lehetett a szoba egész berendezését. Hevesen dobogott a szivem, éreztem, hogy a biztos halálból menekültem meg; a véletlen, a sors,

dicséret érette — szóval és Írásban, uton-utfélen ezt tanácsolják, erre intenek, de a jó tanácsnak és a gondos intelemnek foganatja csak akkor lehet, ha a lakosság azt is megtudja, hogy miben és mimódon kell takarékoskodnia.

Az emberek táplálkozását élettani észsze- rüség szempontjából sehol senki sem irányitja. Országok és népfajok szerint külömböző az és régi megrögzött szokásokon alapszik, mely szokások, hogy nem mindig feltétlenül helyesek, éppen az bizonyítja, hogy minden országban, sőt minden vidéken is mennyire eltérő az emberek táplálkozási módja. Miképpen kell legtakarékosabban táplálni az igavonó jószágot, hogy az egészséges és munkabíró maradjon, azt minden jól képzett gazda tudja. Az emberi helyes táplálkozás elveit és módjait tudományos vizsgálatok már régen megállapították ugyan, de azokat talán még a vizsgálatokat végrehajtó tudósok sem követték, még kevésbé persze a szélesebb néprétegek, hanem mindenki tovább is Hűbele Balázs módjára táplálkozik, nem törődve azzal, hogy szüksége van-e szervezetének arra a néha sok és gyakran drága táplálékra, amit elfogyaszt, vagy megelégednék-e és teljesen munkabíró maradna-e, ha kevesebb és olcsóbb tápanyagokat használna. Máskor ez csak pénzkérdés, most azonban országos életkérdés és éppen ezért ma mindenkinek meg kell ismerkednie az észszerűen takarékos táplálkozás módjával, főleg pedig meg kall ismerkedniük azoknak, akikre az a feladat háramlik, hogy nagyobb csoport embernek ellátásáról gondoskodjanak.

*

* *

Eltekintve bizonyos sóktól, három anyagra van szüksége szervezetünknek:

a) fehérjére,

b) zsírra,

c) cukorra, illetve keményítőre, mely utóbbidói szervezetünkben cukor lesz.

Hogy vannak ezen anyagok elosztva táplálékainkban ?

a) Fehérje nagy mennyiségben van az állatok húsában és bőven tartalmaz fehérjét a tej is, a tejtermékek egy része (túró, sajt), a tojás, nemkülönben a hüvelyesek magvai (bab, borsó, lencse) s a kenyérmagvak is; utóbbiak körülbelül felét annak, mint a hüvelyesek magvai.

b) Zsírt részben sertés-zsir alakjában, részben szalonnával, kövér húsfélékkel, részben tejjel, vajjal, egyéb zsírokkal (növényi zsírok), zsíros sajtokkal és zsíros túrókkal (pl. szepesi, liptói, székely juhturó) veszünk magunkhoz.

c) Cukor, illetve keményítő némely növényi eredetű tápszerünkben van nagy mennyiséga végzet földöntúli hatalma játszott az én kicsike életemmel, mely — ime — mégis csak megmaradt, mégis csak valóság; láb, amely mozog, kéz, amely tapintani tud, szem, amely mindezt végignézheti, nem pedip vérbenuszó, széttépett, mozdulatlan hustömeg, egy közönséges csukaszürke hulla, egy ,.hősi hallott,“ aki együtt sze- nesedne meg a kis rutén ház szuvas gerendáival.

Örültem az égnek, a napnak, a levegőnek és örültem a kis kanárinak is, melynek én mentettek meg az életét. Ettől a naptól kezdve hű társam maradt a kanári. Bármerre jártunk, bárhol táboroztunk magammal czipeltem a kalitkát és vártam az alkalomra, amikor egy sebesült katonával majd hazaküldhetem.

Harmadnap néhány kocsival municzióért kellett mennünk a csontosi állomásra.

— Nagyszerül — gondoltam — most van rá mód, hogy a kanárit eljuttasam az anyámhoz.

Este, sötétben indultunk a lőszerkocsikkal, nehogy az oroszok meglássanak minket, mert a Fenyves-völgyről vezető országút Malomrétnél nagyon is közel kanyarodik az ellenség előretolt állásaihoz. Gyászos-fekete csillagtalan éj volt, alig láttam az előttem haladó kocsi silhouette- jét és a mellettem ülő trainkatonát, aki álmosan bóbiskolva tartotta kezében a gyeplőt. A kalitka ott volt az ölemben, lakója csöndes volt, mintha a végtelen feketeség őt is elálmositotta volna. Boldog voltam, hogy most pihenni küld- hetem a holtrarémitett szegény kis madárkát, hogy elvihetem innen a csatatérről, a gránátok mennydörgése és shrapnellek villámai közül, a remegő viskókból egy békés, nyugodt, távoli