Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-04-13 / 15. szám
2 NAOYBÁNYA 1916. április 13. mindeneket ellenőrző szerepét, amint teljesitette: mi sors érte volna az országos segélyakciókat, a sok kezdeményezést, melyek mind a Charitas fehér zászlaja alatt indultak meg s amelyek mind meglepő sikerrel és eredménynyel zárultak. Sohase ringassuk magunkat abba a tévhitbe, hogy mindezt elértük volna a nyilvánosság orgánumai nélkül is. Készséggel elismerjük, hogy sokan, igen sokan a jót, a nemesszivüséget, a könyö- rületet magáért a jóért, a nemesszivüsé- gért, a kőnyörületért gyakorolják s a legnagyobb jutalmukat lelkiismeretükben találják föl. De még mindig fölös számmal vannak olyanok is, akiket csak a nyilvánosság ereje, ellenőrzése bir az adakozásra, a kötelességteljesitésre, vagy még az sem! Hiszen csak kisérjük figyelemmel a különböző adakozások névsorait. Hány és hány tekintélyes nevet találunk, amelyeknek e listákban ott kellene lenniök, még sincsenek ott. Ma pedig, amidőn a magyar nemzet élethalál harczát vivja, nem oly időket élünk, amidőn helye volna bármi igaz szeméremnek, álszeméremnek vagy kíméletnek. Aki valami jót tesz, tegye azt nyilvánosan, hadd tudja mindenki, hogy ki teljesitette kötelességét, ki nem? A jótettek, az adakozások eltitkolása, szóval azon elvnek keresztül vitele: ne tudja a jobb kéz, mit cselekszik a bal, — nem ily időkre való! E szemérmes játék csak azt eredményezné, hogy túlságosan megnövelné azok táborát, akik X. Y. leple mögé rejtőzködve teljesen kivonnák magukat minden charitasi kötelezettségek alól. A perselyekbe nagyon sok füleden gomb hullana s a rabbi hordója ismét csak vízzel telnék meg. Nagyon csalódnék az, aki e sorainkból panaszt, főihányást akarna kiolvasni. E vázlatos soroknak csupán csak az volt a czéljuk, hogy rámutassanak ama körülményre, hogy a háborús helyzet nemhogy csökkentette volna, hanem még fokozta s még nagyobb igényeket támasztott a vidéki sajtó hivatásával szemben s hogy a vidéki sajtó munkája, nem oly fóiös’ ges, nem oly hiábavaló, hurkát egy nagy villával eszegetni kezte. De most gyorsan felnyillott a belső szoba ajtaja, a honnan a muzsikaszó hangzott, és egy őszhaju pirosképü, erőteljes férfiú vadászruhában a konyhába sietett. — Bocsásson meg, kedves művész ur, kiáltotta szívélyes hangon, — az asszonyok néha nem tudják, hol jár az eszük. Tesssők beljebb kerülni. Nem tudom, meg fog-e bocsátani nekünk? Ábrándi helyeslőén bólintott, a bőröndöt a kezébe kapta és hosszú, ünnepélyes léptekkel hagyta el konyhát, a nélkül hogy bárkire egyetlen pillantást vetett volna. A zene éppen elhallgatott, a bóllhajtás alatt olyan vastagon feküdt az étel- és emberpára, hogy még Ábrándi is meghökölt. A félhomályban vérpiros, nevető, nyájas arczok fordultak felé és egy kalácsmorzsás szakállu, nagy, mély ember, talán a városka polgárnagya, dörgő hangon felkiáltotta: — A mi városunk falai között mindig otthonára talált Tália. Jókedvű kezek nyúltak a rongyos vándor felé, ételtől, italtól és zenétől megrészegült emberek veregették meg a hátát, vállát. Egy fokhagy- maszagu keszek férfiú arczon csókolta. A háziasszony telt karjával átölelte a komédiás göthös hátát. — Ide, ide 1 kiáltottak jobbról balról. Végül mégis csak az asztal végire jutott Ábrándi, közel a kályhához, a zenészekhez és a pohos borosedényekhez, a melyek hideg borral megtöltve fagyosan állottak a földön, A hűvös nem olyan könnyen pótolható, amint azt sokan mindent lekicsinylő, pöffesz- kedő járatlanságukban gondolják. Jó volna tanuságtételre fölhívni országos intéző köreinket, hogy vájjon agi- tácziós hazafias munkájukban tudnák-e nélkülözni a vidéki sajtót, vájjon nélkü- lök, az ő odaadó támogatásuk nélkül meg nem bénulna-e minden akcziójuk s felére, harmadára nem zsugorodnék-e össze munkájuk sikere, eredménye? Nagyon csalódnék az is, aki e sorainkból arra a következtetésre jutna, hogy amidőn mi egyrészt reámutatunk a vidéki sajtó derekas munkájára, ugy- szólva országos érdekekből a nélkülözhetetlenségére, másrészt jeremiádokban ecseteljük érthetetlenül lesújtó helyzetét, hogy talán mi viszonzásképen valami állami támogatásra, állami segélyezésre gondolunk. Korántsem! A vidéki sajtó függetlensége sokkal értékesebb, becsesebb előttünk, mint minden állami támogatás. Hiszen az állam szűkmarkúságában annyira ment a vidéki sajtóval szemben, hogy még ingyenes postai szállításban sem részesíti, amely kedvezményt pedig megadta a sok százezer példányban megjelenő fővárosi lapoknak, nem is említve azt, hogy alig van olyan valamire való fővárosi lap, mely bűsás pausálékban ne részesülne az állami hirdetések révén. A vidéki sajtó e tekintetben is a hamupipőke, a mostoha gyermek sorsára jutott. A háborús konjunktúrák egy tollvonással sok mindent keresztül húztak, ami a normális viszonyok természet- szerű kifolyása, következménye volt. Milliós vagyonok halmozódtak ott össze, ahol ily krösusi vagyonról még álmodni sem mertek; a munkabérek háromszorosára, négyszeresére szöktek; a nyers áruk, termények, élelmiszerek ára szinte uzsora arányban növekedtek s valóban pályadijat lehetne kitűzni olyan áru fölfedezésére, mely a háború előtti értékét megtartotta volna. Fölsrófolták a fővárosi lapok előfisavanyu bor szinte a gőjébe harapott Ábrándinak, a mint kedtelve nagyolt húzott egy kancáéból. Mintha egy szép aszony rózsás körme vakar- gatná a hátát. Kinyujfozkodott és száraz, éhségtől izzó gyómrában szinte sustorogva szállott alá a jeges bor. — Ide avval a véres hurkával! — mondta nekitüzesedő szemmel. Ám az urak, mintha előre megállapodtak volna valamiben, a hurkás tálat nem adták közelebb, a keszegképü messzire tolta Ábrándi elől a kenyeret. — Előbb igyunk — kiáltotta harsogó vidámsággal az őszfejü házigazda. A cin- és cserépkupák összec3Örr8ntek az asztal felett, Ábrándi akkorát húzott a hideg borból, hogy szinte megtántorodott. — Jó lesz nekem a kolbászból is — mondta letelepedés után és mohó szemmel nézett a disznótoros tálak felé, a melyeket mind mssz- szebb húzott tőle a keszegképü. Az őszszakállu pátriárka az asztalfőn most hamiskásan hunyorított a szomszédjaira. — A ki nálunk enni akar, annak előbb vizsgát kell tenni az ivásból. Tudsz-e inni, múzsa vándor gyermeke? — kiáltotta domború hasából eregetve a szavakat. Ábrándi kissé megkótyagosodva felelt: — Az egész várost az asztal alá iszom. — Lássuk, lássuk — kiáltozták a kivörösödött arcök a színész körül. Az arcok már mozdulatlanok voltak az étel és ital piros álarcában, a szájak mint fekete lyukak mozogtak. Mezetési árát, csak a vidéki sajtó, érezve mostoha helyzetét, nem mert moccanni. Előfizetési ára ma is az, ami volt ezelőtt harmincz-negyven év előtt, csak a lap nívója emelkedett föl, csak a terjedelme nőtt meg s csak az a változás állott be, hogy amig régebben a lap munkatársai nobile officiumnak tekintették munkatársi mivoltukat s a lapkiadó legfölebb újévkor kedveskedett munkatársainak egy-egy skatulya névjeggyel vagy szivarral — addig ma a munkatársakat fizetni kell. És a háború óta csak annyiban változott helyzetük, hogy a papír ára kétszáz százalékkal emelkedett, az előállítási költségek is tetemesen megnövekedtek s ezzel szemben elmaradtak a hirdetések, megcsappant a hadbavonultakkal az előfizetők tábora, az itthonmaradottak jórészének pedig talán eszébe sem jut, hogy a vidéki sajtóval szemben is van nemes kötelességük, ha egyéb nem, legalább is annyi, hogy a szinte krajczáros előfizetési összegeket ne növeljék piramidális hátralékká s ne vegyék frázisnak a lapkiadók jeremiádjait, hiszen a nyomdai munkásokat, a papirt, az expedicziót a kiadónak a legpontosabban fizetnie kell. A háború kitörése óta szinte szálló igévé vált az üzleti világban: nincs hitel! És mindenre van pénz, csak a lapra nincs! A lapra csak akkor van szükség, csak akkor hézagpótló, ha dicshimnuszokat, fényes házasságokat, adakozásokat, jótékony hangversenyeket, társas összejöveteleket, iskolai ünnepélyeket, gyászjelentéseket stb. stb. kell közölni. És mentsen Isten, ha ilyenek közlésénél a lap nem állna „hivatása“ magaslatán. De hogy a minden oldalról magára hagyott vidéki újságot minden intelligens embernek támogatni kötelessége, hiszen egy vidéki város intelligenciáját semmi sem tükrözi vissza hivebben, mint annak a sajtója s hogy ez a támogatás ne csak abban merüljön ki, hogy a kaszinóban elolvassuk, vagy a legrosszabb esetben a szomszédtól kölcsön kérjük a lapot, ez bizony, bizony csak nagyon keveseknek jut eszébe. redt mozdulatlansággal sandítottak a szemek a színészre. A házigazda egy jókora zöld kancsót helyezett Ábrándi elébe. — Nohát igyál! barátocskám. A színész agyára hirtelen valami köd telepedett a túlfűtött, párolgó levegőjű szobában. Egész nap gyalogolt a havas országúton és körülbelül második napja nem evett. A vére zubogni kezdett a fejében, mint tűzhelyen a vörösbor, és egy országúti képzet bukkant fel az agyvelejében: falusi csárda mentén a mély hóban gyermekleányt kerget egy vén részeges koldus, mankóját dobja utána, a leányka fehér bócs- korai szaporán szórják a havai, gyenge dereka nagykendőbe van burkolva, tarka rokolyája szinte elmerül a mezők havában, az országúiról egy kő-Krisztus busán nézi az alkonyati képet. Ej no, mindjárt beéri a vén koldus a gyermeket . ,. Valaki hátulról megrántotta a kabátját. A cimbalmos volt, egy sápadtképü, nagyörru legőnyke, a kinek úgy nőtt a bajusza, mint a kender, de nyakravalója tulipiros volt. — Ne igyál, brátyi — mondta neki suttogva. Itt az a mulatság, hogy leitatják az idegent. Ábrándi vállat vont, vagy csak képzelte. — Engem ? — dadogta. A nagyszakállu polgárnagvra meresztette a szemét. Ejnye, hogy hasonlít ez az ember a vén koldushoz. — Igyunk — rikítóit a keszegképü. A zenészek hirtelen játszani kezdtek. A kürtszó szinte pattogva verődött Ábrándi zavaros fejének, a mély hegedű olyan tompán, bé-
