Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-04-13 / 15. szám
2211 "V. óvfoltya.m.. l©ie. április lió 13. IS-Ük: szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő:] ÉGL Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kBnyvkereskedé üzletében Is A vidéki újságok alkonya. Április 12. Olvasóink bizonyára csodálkozással fogják olvasni e vezető soraink czimét. Őszintén bevalljuk, hogy mi ezt a czikk- theinát egy igen előkelő, kedves bonho- miáju, jóizii anekdotáiról messze földön hires öreg úrtól kaptuk, aki e czikk- themával bennünket is megakart tréfálni. Arról volt szó ugyanis, hogy most, amidőn a nagy világégés agyonnyomott minden társadalmi életet, megbénította a városok közéletét, az érdektelenség fokmérőjére sülyesztett le minden más kérdést, ami nem a háborúval kapcsolatos, minő nehéz lett a vidéki újságok helyzete, melyet egyébként is e nehéz napokban az ügyészi előzetes cenzúra száz és száz tiltó, korlátozó rendeletéi irányoznak. És e disputa közben hangzott el az élezés jótanács: tudja mit, hát vezérczik- kezzenek a vidéki újságok alkonyáról! Bizonyára maga sem tudta, de nem is sejtette, hogy ártatlan élezelődésében minő nagy igazságot szögezett le. Istenek alkonya, rágná rökkr, a skandináv mithologiában az istenek végzetét, a világ végét jelenti; nem nehéz kitalálni, hogy mit jelent a vidéki újságok alkonya? Valóban, a háború véres zivatara talán semmi fölött sem gázolt át kegyet- lenebbül, mint épen a vidéki újságokon. A nagy fölfordulás egyaránt érintett minden anyagi és szellemi vállalkozás^ de a felocsudás napjaiban minden vál- I lalat megtalálta a változott viszonyok között a maga uj elhelyezkedését s ha nem is a legrözsásabb viszonyok között, de biztosítani tudta a maga exisztencziá- lis .alapjait. Ahol pedig ez alapok végzetesen megrendültek, ott közbe lépett az állam, a társadalom a maga segítésével, támogatásával, istápoíásával. És sok derék, életrevaló vállalatot lehetett igy az összeroppanástól megmenteni. Csupán a vidéki újságok helyzeté- vei nem törődött senki, melyek úgyszólván máról holnapra vesztették el megélhetésük forrásait. A nagy kataklizma kitörésekor a pánik annyira erőt vett az üzleti világon, hogy hirdetéseiket, melyek úgyszólván egy vidéki lap exisztencziáját nyújtják, egyszerre és tömegesen beszüntették. Később, mikor az üzleti élet fellendült volna, nem volt és nincs áru; mit hirdessenek? Az előfizetők egy igen tekintélyes része a zászlók alá vonult, akiknek lelketlenség v Ina kérelmét megtagadni, hogy csak küldjük a lapot, kötelezettségeiknek akkor fognak eleget tenni, majd ha visszatérnek. Az itthonma- radottak pedig még soha oly hallatlannemtörődömséggel, apathiával nem viselkedtek a vidéki lapokkal szemben, mint épen jelenleg. Mintha a lapot csak ingyen állítaná elé a nyomda. És e lesújtó helyzettel szemben erősen hangsúlyozhatjuk, hogy a vidéki újságoknak még sohasem volt oly magasztos missziójuk, a közéletben még sohasem töltöttek be olyan kiválóan fontos szerepkört, mint épen a jelenleg. A háborús viszonylatoknak alig van oly kapcsolódása, melyekben a segítő egyesületek, a humanitárius intézetek, a kórházak, a front mögötti háborút intéző katonai és polgári hatóságok ezer és ezer esetben igénybe ne vették volna és ne vennék hazafias és teljesen ingyenes szolgálataikat. Megczáfolhatatlan bizonyítéka ennek az, hogy a legkisebb vidéki újsághoz is száz és száz számra érkeznek folyton a megkeresések, a kérelmek, melyek hazafias érzelmőkre apellálva ingyenes hasábokat kérnek a hadsereg, a rokkantak, a vakkatonák, a hadi árvák, az özvegyek, az elpusztult kárpáti falvak, a bevonultak családjainak istápolása, a vöröskeresztes kórházak, a német, bolgár, török vöröskeresztes egyesületek, a hadifoglyok, a sebesültek, az internáltak, a hadikölcsönök stb. stb. érdekeiben. És a vidéki újságok hivatásoknak magaslatán, hazafias készséggel nyitják meg hasábjaikat a kérelmek, a {elhívások ez áradatának, sőt nemes buzgalmukban és önzetlenségükben még sokkal többet tesznek. El nem tudjuk képzelni, ha a vidéki sajtó nem állott volna hivatásának oly magas fokán, mint aminőn állott; ha a megpróbáltatások kínos napjaiban nem állotta volna ki oly sziklaszilárdan a kötelességteljesitésnek tüzpróbáját, a mint kiállotta; ha nem teljesítette volna annyi nemes hevülettel és lelkesedéssel buzdító, másokat is lelkesítő és főleg A „Nagybánya“ tárczája. Az ábrándos Ábrándi útja. Abrándi vándorszínész volt és egy téli estén régi, felvidéki városkába került. A városfalvak és bástyák még helyükön állottak és havas bundagallérjukkal, vöröslő törpefenyőikkel és sárgaréz bokrocskájukkal a repedezett kövek segítségül vételével több helyen mutatták borivó öreg ember arezmását a bástya oldalába falazottan, — de Ábrándi szerencséjére a kapukat már ebben az időben nem használták s igy akadálytalanul jutott be a városba. Estefelé járt az idő, a tornyokon és a havas templomtetőn elfoglalták éji állomásukat a varjak, mint a pique szemek a fehér kártyán. A beszalmázott kerekes-kút nyikorgása messzire hangzott a csöndben és egy furcsa, fólrecsapott kalapu házból, a csúcsos ablakok vöröslő zúzmarája mögül vidám muzsikaszó hangzóit kifelé. A vadásakürt széles lendülettel, mint egy hegynek kanyarodó erdei ut vitte a szólamot, a mély hegedű egykedvű szomorúsággal gordonkáson, mint a kinek már több bánat nem fér a poharába, mig a cimbalmos úgy pengett-csen- gett, mintha neki volna a legjobb kedve a városban és a kedvesse piros csizmába járja a tánezot. _ Ábrándi szimatólva álldogált a jókedüvü, bolondos külsejű ház előtt, a mely olyan vén volt, mint az éjszaka, de a fedele bozontos meg szegletes, mint az öreg rajztanárok feje, akik müvészkalapot viselnek a felvidéken. Pörkölt szalma szaga érzett az udvarról és a havon csakhamar észrevette Ábrándi a kormos mezőt, a hol nemrégen a disznót sütötték. Valahol felnyílott egy verejtékező ablaku ajtó, nyilván a konyha ajtaja és nagyszerű hurka- és kolbászillat röpkédéit szerte-széjjel a fagyos téli levegőben. — Úgy látszik derék emberek közé kerültem— mormogta Abrándi azzal a biztonsággal, a mely a vándorló mesterséget Űző emberek sajátja, a kik néha messziről, a tornyok és ház- fedelek elhelyezkedéséből, a bezárt kapukról és kanyargós utczákról megállapítják a városok természetét. Abrándi harmincz esztendeje szinész- kedett; nem egy harapós házőrző ebbel, de a változatosság kedvéért elegendő terített asztallal is találkozott kóborlásaiban. A városok nevét elfelejtette, csupán a kereset, a jó vagy rossz őrzés alakjában élt a fejében Magyarország földrajza. Lehet hogy járt már ebben a pohos tornyu városkában, de a leereszkedett alkonyaiban n6m fedezett fel ismerős házat. Habár viszont az a kerek kis puskaporos torony ócska, hegyes fedelével és keskeny iőréseivel valaha, valahol már bemutatkozott neki. A konyhaajtón egy teltképü, tüztől pirosra festett arczu, barna és megtermett asszony pillantott ki. A karján könyökig volt gyűrve a ruha és kartonszoknyáján apró kék virágok voltak. A nyakában aranyláncz ős pirosszemü medaillon. I — Vándorló, — kiáltotta jókedvűen — jöjjön közelebb, melegedjen és egyen. Ábrándi megemelte hegyes süvegét és kéziböröndjót leresztette a válláról. Sürgetően lépkedett be a konyhába, a hol óriási tűzhelyen nagyszerű főző-és sütőedények csoportosultak. A tűz szinte tánczolva lobogott, mintha ő is örülne a dinom-dánomnak. Másfelé nagy fehér kemenezében kalácsok rejtőztek, piros-pozgás menyecskék és fejkendős leányok sürögtek a konyhán, a sarokban hivatalos komolysággal, nyakáig begombolt bundában, kezében tartott alabárddal üldögélt a városi őr és szigorúan végignézte Ábrándít. — Adjatok enni a vándorlónak — parancsolt a teliképü asszonyság, azután Ábrándira esett a tekintete. — Nini, valami komédiás! kiáltott fel nevetve. Ábrándi méltóságteljesen hallgatott, ám az asszonynak olyan jólelkü meleg tekintete volt, a miiyen nők arczában a legvénebb ember is hasonlatosságot talál az édes anyja arczához, a mint egykor nagyon régen az ölében ült . , , — Színész vagyok, — mormogta Ábrándi megenyhülve — magyar színész, — No ez derék — kiáltott fel a háxiasz- szony. — A hurkából a színész bácsinak 1 Bővebben, telej8sen, azt a tányért, Mfika ! A városi őr is engedett a szigorúságából és helyet szorított Ábrándinak a lóczán. — Elférünk itt — dünyögte. Abrándi a bőröndjét a lába alá tette és a
