Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-06 / 1. szám
2 NAGYBÁNYA 1916. január 6. folytatódik tovább s igy kötelességünk az erőpróbára készülni. Nagybánya lakóinak szervezkedését a gazdasági munkára én a következőkben gondolom megvalósíthatónak: Sok hadi özvegyünk van. Ezek között több van olyan, akit gyermekei nem kötnek a házhoz, mehet munkára s érti is azt úgy, ahogy érti. Ezeket vegyük számba, írjuk össze. Ezek közül az államsegélyes nők közül azokat, kiknek fekvőségük van, első sorban annak megművelésére kötelezzük. Ha a saját földjének a megművelésén felül is képes másnak segítségére lenni a munkában, arra is kötelezzük. Akiknek nincsen földjük, azokat külön tartsuk nyilván. Ezekből azokat, akik körülményeik, apró gyermekeik, betegségük miatt hazulról nem távozhatnak számításba nem véve, a többit napszámba járásra szorítsuk Legyen megállapítva a napszám s azt kötelezőleg minden gazda tartsa be. A hadba vonultak itthon maradt asszonyai, gyermekei, ha arra valók, munkára legyenek szoritva. Aki felszólittaiik a munkára valaki által a munkaadók közül s nem megy munkára, a hatóságnál bejelentendő és annak államsegélye addig ameddig tartassák vissza. Végre is akármilyen nemes intenczióval adja az állam a segélyt, nem azért adja, hogy dologtalanságra, léhaságra és könnyelműségre szoktassa a népet, hanem azért, hogy eszközt nyújtson a megélhetéshez. De emellett dolgoznia kell és tisztességes munkájával keresnie annak, aki tud. Vannak Nagybányának területei a régi vásártér és a mellette újabban mivelés alá fogott földekkel. Ezt a város szántássá fel s vettesse be kukoriczával és paszullyal. A szántás és a vetőmag kerülne a városnak pénzébe s a többi munkát elvégeznék az államsegélyes nők. Ki lennének rendelve a munkára. Fizetést nem kapnának, de a termésből annak idején kiki a napszámok után és arányában részt kapna. A termények, a szánlás-vetési, a betakarítási munkák s a vetőmag beszerzési költségein felül mind a felügyelést és kézimunkát teljesítő embereknek adatnának ki. Gondolom, hogy ez jó ellátási forrása lenne a város szegénységének. Mindenesetre az eredmény mutatná meg. Hiszem, hogy ez az eredmény nagy fáradságot és ve- sződséget is megérdemel, Akiktől függ, kisértsék meg. Jó gondoskodni a szegény osztály jövő évi ellátásáról talán igy is, mert ez a jövő elég terhesnek Ígérkezik, terhesebbnek, mint a mai küzdelmes jelen. Székely Árpád. Karácsony éjszakája a fronton. Egy francia lovastiszt naplójegyzeteiből való ez a hangulatos leírás: — Hadnagy ur! Hadnagy url Két óra! . . . A derék Watírelot szemem elé tartja a remegő gyertyafényt, hogy siettesse ébredésemet. Mily kínzás, ha az embert ily korán rázzák föl boldog álmából. Nyáron még csak hagyján, de ma, épen karácsony napján! A fal felé fordulok, hogy gondolataimat kissé összeszedjem. , . Eszembe jut, hogy egy száz lovasból álló osztag parancsnokságát kell átvennem. Legényem léptei lassankint elhalkulnak és utána mély csönd támad. Sehol semmi nesz. Ablakomon át, amelynek se függönye, se üvege, egy darabka csodálatosan tiszta eget látok, telehintve a ragyogó csillagok miriádjával. Hideg lehet oda künn! Allons hop! Egy ugrással lekerülök az ágyról s meggyőződöm, hogy a kancsómban megfagyott a viz. Egy szempillantás alatt felöltözöm s gyertyával kezemben lebotorkálok az ódon kastély lépcsőzetén. A szálló előtt már nehány emberem sorakozik teljesen fölszerelten, lovát kaníárszáron tartva Szegények, ezeknek is kínszenvedés lehetett kibújni a meleg vacok- ból, amit szalmából készítenek. Már annyira megszokták a szalmán való fekvést, hogy a rendes ágyhoz majd úgy kell külön hozzászok- niok. Hadnagy urnák alásan jelentem, a legénység ieljes számban parancsára készen áll! A két eszkadron legidősebb altisztjei jelentik. Chasseur-jeim ezúttal is, mint mindig, pontosan megjelentek egytől-egyig. Ez az igazi iníeligens, spontán fegyelmezettség, amelynek már nincs szüksége többé sem parancsra, sem ellenőrzésre. Gyorsan nyeregre szállva, a keményre fagyott utón a találkozó-hely felé sietünk, ahol a másik ezred otven embere várakozik reánk. Itt van az én d?rék bajtársam, G. alhadnagy, a mindig jókedvű czimbora, aki csak az imént került ki az iskolából. Vakmerő és vig ficzkó — tan mieux! Hála Istennek, meg vau bennüuk apáink lendülete és vitézsége — és ami sokkal nehezebb: mosolyogni tudunk ennek az ostoba vandokturásban való harcznak, atne- i lyet lovaskaiona létünkre ránk kényszeritennk. — A Páris felől jövő ut keresztezésénél lovainkat háira kell hagynunk s a lövészárkokig terjedő területen, amelyet az ellenséges tüzérség , tűz alatt tart, gyalog kel! áthaladnunk. Elhalad- ! tettek az emberek körül. A folyócska mocsaras partján akadtunk össze, piros csikós, lányos ruha volt rajta, de a kalapja, amelyet azelőtt a szal- iagján hurcolt maga után, most már — igaz, hogy szélesen — a fején ült. Egy kis fiút vezetett a kezénél, a kis fiú egy csokoládé-cserebo gáron rágódott és sirt. — Ohó! — álltam hirtelen eléjük, — örí tehát férjhez ment, Cirmoska ? No, szép dolog! Ez a hűség ? Nevetett, megfogta mind a két kezemet és kicsi híjjá, hogy nyakamba nem ugrott. — Nini, maga az ? Nézzétek, hogy megfér- fiasodott és milyen előkelő 1 Milyen finom kabátja van ! Bizonyosan sok pénzt keres, vallja be. Útnak bocsátotta a kis fiút, aki ép most fürösztött volt meg a folyóban és aki bosszúból egy pocsolyába telepedett le könnyeivel és a csokoládé-cserebogarával, — Nos és most ki vele. — szóltam, ■— összevonva szemöldökömet. — kihez ment férjhez? — Egy özvegy emberhez, — szólt büszkén. — A kis fiú az övé, nekünk nincs gyermekünk, egy sincs, pedig tizet akartam, — És mi a férje ? Szeretik egymást ? Remélem ! És, igaz, a legfontosabb most jut az eszembe, legalább komolyan veszi magát? Ferdén nézett rám, mint egy megsértett kis kakas, aztán a karomba kapaszkodott. — Nem, lássa ő sem! — fecsegte szélesen. — Ilyen a sors! Halgassa meg, miért vett el? Oh, nem szerelmi regény ez, csak azért kért meg, mert egyedül állt a világon, mindig csak az első feleségére gondolt, mindig szomorkodott níána és emiatt betegeskedni is kezdett. Soha egy gombja nem volt a kabátján, de mikor föl akartam varrni az elsőt igy szóit: »Nem, ezt ne bántsd, Cirmoska, te csak nevessél, énekeljél, te vagy az én életem napsugara.» — Ej, érdekes. És jó ember különben? — Igen, nagyon jó, szorgalmas, figyelmes, nem korholy, nem asszony-vadász. A foglalkozása ? Görög pap, mint a nagyapám. De miért keli nekem mindig nevetnem? Miért nem szabad megtudnom, az uram milyen nehezen keresi meg a kenyerét és miért van haragban a püspökkel? Néha egész éjjel a szobájában ül és jelentéseket ir a minisztériumnak, Mi van egy ilyen jelentésben ? Ön falán tudja ? — Én nem tudom, honnét tudhatnám, én csak festek és hozzá elég rosszul. Istenem, ha tudná milyen rosszul. — Nem, ez nem igaz, — szólt és az ajka egy pillanatra lefelé görbült, mintha valaki megbántotta volna. — meglássa, magára még nagy jövő vár. Miért ráncolja össze a homlokát ? Hány éves ? — Már harminckilenc és még mindig nem vagyok senkisem, még mindig csak képeket javítok. Csinos pályafutás! Mi lesz belőlem, hm, mit gondol ? Finom arcocskája elborult, megigazította fején a kalapot, amely most már komolyan a szinte ünnepélyesen ült kövér, piros haján, hangja mélyebb lett, mint egy messziről hazatérő, elkésett dongóé. — Ne legyen szomorú — szólt duzzogva — inkább udvaroljon nekem, milyen más volt tunkban födeilen fővel köszöntünk egy fakeresztet, amelynek feliratát már mindnyájan jól ismerünk ; nyolezvan bajtársunk pihen alatta. A falu bejáratánál »Qui-vive!« — kiáltással fogad az őrszem A csatorna mentén haladunk, melynek vizében kétoldalt a nyárfák siihouettejei tükröződnek. Néma csönd. Mikéntha mindkét részről parancsszóra megszüntették volna az öldöklést! Megható, de nyugtalanító érzés is egyúttal, mert fokozott óvatosságra serkent. E perezben az ellenség is életjelt ad magáról. A messze távolban egy jöppeníyü szökik a magasba; amint lassan aláhullik, mint csodaszép fénygolyó megvilágítja az egész tájat. Oh, mi már jól ismerjük ezeket a rettegett német rakétákat, amelyek ki nem alvó fénye láttára minden teremtett léleknek a földre kell vetnie magát s mozdulatlanul kivárni a kialvásukat, nehogy a golyók zápora csapjon közibénk. Ezúttal még a lőtávolukon kívül vagyunk, kedvünkre gyönyörködhetünk tehát e ragyogó csillag fényjátékában. — A betlehemi csillag! — jegyzi meg ezúttal komolyan G. társam. Egy századossal találkozunk, akitől megkérdezem, mi újság olt elül. — Semmi különös — feleli elmenőben. — Mindössze annyi, hogy ma és holnap alighanem pihenőnap lesz. Naplemente óta egyetlenegy lövést nem tettek, hanem egész éjfélig énekeltek. Holnap éjszaka aihatlok, akár a bunda — ha ugyan valami hadicsel nem lappang mögötte. A következő nap csakugyan nyugodtan telt el; most esti tiz óra van. A jobbköz felől elhúzódó lövészárokban népfelkelők teljesítenek őrszolgálatot. Meglátogatom őket Figyelő szemmel nézik az ellenséges front vonalát, ahol még mindig semmi nesz. Most valaki megszólal: »Nini, még ki is világítják lövészárkaikat«Felugróm a futódeszkára. Csakugyan, ott világosságot látok. Távcsövem segélyével óriás fenyőfákat látok, amiket a sötétség leple alatt cipeltek oda a németek s villamos lángocskákkal rakták tele. Ezt azért tették, nehogy a gyertyák fénye állandó célt nyújtson a mi tüzérzéségünk- nek. Ájtaíos borzalom fut át a testünkön, amikor a végeláthatatlan síkon át bánatos, dallamos ének akkordjai szállanak föl a magasba. . . . A mi népfelkelőink árkai lassankint megelevenednek, az egész század szó nélkül a mellvédre támaszkodik. Mintha azok ott tulnan összebeszéltek volna, az ellenséges lövészárok egy-egy része egymásután csatlakozik a karénekhez s majd közelebbről, majd távolabbról, csodálatos lágysággal hangzik ideát az ének. Grandiózus, ünnepies karének, amely az óriás haiálmező fölött lágyan fovalebbeu. A mieink némán hallgatják; a szürkülő népfölkelők gondolatai otthon kalandoznak. Miért nem gyújtunk azelőtt! Bizonyosan szerelmes valakibe és most a festészetre tol mindent. Miért ninc3 bizalma hozzám? Akar egy almát? — tette hozzá hirtelen. — Lopjak egy almát! Még zöldek, ilyenkor a legjobbak 1 Megsimógattam a kezét. — Nem, Cirmoska, én sohasem szerettem a gyümölcsöt és csak a maga kedvéért ettem almát annak idsjén. Hanem, ha jó akar hozzám lenni, nevessen á szemembe, úgy, mint régen, az öreg Fridolin kapitány sírján. Ohó! most megbántottam ! — Oh, maga utálatos — szólt, kivonva karját a kezemből. — Miért nem akarja elmondani, miért szomorú? Nos, kit szeret? És miért nevessek? Még most is mindenki azt akarja, hogy énekeljek, nevessek, de én már nem vagyok gyermek, hanem asszony, négy éves asszony. Azt hiszi talán, hogy nem vagyok érdemes rá, hogy a titkát megtudjam, vagy nem tudok egy vigasztaló szót mondani ? — Haragszik ? — Igen, haragszom magára, mindenkire, az egész világra — nézett durcásan a szemembe, aztán, mint a szerepéből kieső színész, elmosolyodott. — Maguk mind rossz emberek és sohasem fogják elhinni, hogy Czirmoska sírni is tud és néha a szive olyan szomorú, mintha rögtön meg akarna szakadni. — Milyen bohó maga, Czirmoska. Szeme elé tartotta átlátszó tenyerét, aztán egyszerre tapsolni kezdett. — Nyulacskám! Nyulacskám! — kiáltotta fel vigaa ős előre vonszolt a síkos gyepen.
