Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1915-04-01 / 13. szám

éT7-fol3rana.

1315. április Író 1.

13-ilr szám.

.w.x -Jszm a&sEs^s^xaet.ox^^XiÄsí i^atLirsrxx.jaue*.,

Sí* i

RlöfissetAsi árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGL Y MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvételnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Húsvéti gondolatok.

Márczius 31.

A két ezredik esztendő pereg le földünkön a mindenség időmérőjén, mely időmérő a földnek és a rajta élőknek bármily veszedelmei, viharai között is egyforma ketyegéssel végzi útját, melyet részére a legfelsőbb balalom, a megingathatatlan örökkévalóság kijelölt.

A föld, ez az ingó, bolygó, légürben vándorló test különböző átalakulatokon ment át a hosszú évezredek alatt, megváltozott arczulata a földrengések következtében, a tengereknek uj alakulása szintén uj képet adott a földnek, azonban változhatott a föld, egyesülhettek a tengerek, hegyek völgyekké, völgyek magaslatokká lehettek, de az ember természete nem változott, az ember ma is az, ami volt évezredeknek előtte, vérengző, kapzsi és piszkosan önző.

Az ember, úgy mondják, művelődött, sőt tanult sokat a lepergett ezredévek alatt. Elhagyta egyszerű, kezdetleges gyilkos szerszámait, melyek leginkább a fenevadak elleni védekezésre szolgáltak s aztán az idők folyamán az emberi elme az őstermészet ölén munkálkodva nemcsak a föld munkálásához szükséges eszközök feltalálásán fáradozott, de a gyilkoló szerszámok tökéletesítésén is, hiszen az emberi kultúra az ölő eszközök feltalálásával kezdődött, melyet nem a jólét emelésére, hanem egymás pusztítására készítettek, fejlesztettek. Az őskul- lurának ez elemi gyilkoló eszközei a múzeumokban láthatók és a gyilkoló

szerszámok késziLése ebben a kulturált világban a lehető legmagasabb tökélyre emelkedett, mert az ember művelődött, tanult és fejlődött. íme a kultúra, a haladás mily szörnyűséges veszedelmet hozott az emberiségre, melvnek nvomában a pusztulásnak sivár, őrjítő képe mutatkozik.

Kétezer esztendőknek előtte, bárha az emberiség a mai ezer veszedelmet okozó gyilkoló eszközöknek csak parányi részével rendelkezett, a világot megváltó Elme, a legmagasztosabb puritán lélekkel megáldott Jézus Krisztus, az emberi erkölcsök elfajulásának láttára, igéket hirdetett, a földnek népét az egymást megértő szeretet világában óhajtotta nevelni és lelke ragyogó fényével tanított, oktatott, híveket toborzott.

Tanítása hiábavaló nem volt, a hitnek igéi kedvező talajra találtak ugyan és az emberiség egy része hódolt, követte a Megváltó szavait és egy uj világ körvonalai bontakoztak ki a homályból, melyben az emberiség, lelke botorkázott ezredek óta. Ám a többség a vadság fertőzött levegőjét többre becsülte az önzetlenségből és meleg szeretetből táplálkozó napsugárnál, feszítsd meget kiáltott a Messiásra, mert czéljaival ellentétben állott a tiszta erkölcs és a világot nemesre, szépre oktató bölcsnek eszméje.

Nem a Jézus országa volt akkor még a világ. És nem a Jézus világa ma sem. Akkor nem lehetett, mert a lelkek durvák, szeretet nélkül valók voltak. Ma nem lehet a Jézus világa azért, mert a lelkek önzők, sivárak, kapzsiak.

Jézus a hit világán épült szeretetben vélte átalakítani a világot, emberré tenni az embert, hasonlóan hozzá, de kétezer I esztendő a vallásosság jegyében állva, fájdalom, hogy nem szeretetet, hanem a legsivárabb pusztulást eredményezi és emberiség nem szeretetben, de vad gyűlöletben igyekszik felülmuini egymást.

Az emberi vadság Krisztust keresztre feszitette, követőit századokon át üldözte. I A kulturált ember, a mai ember egy része Jézus Krisztus hívének, követőjé- I nek vallja és tartja magát, öl, gyilkol, I pusztít és rabol, mert a vallásosság szent ; palástja alatt a legtöbb emberi lélek nem finomult, de durvult és sajnos, hogy a vallás palástja kényelmes takaróul szolgál a piszkos önzésnek, mely embertársainak a háború által nem zavart területein lélek nélkül való kiuzsorázására, sőt éhen való elpusztítására törekszik.

Hiába hirdetjük mi a meleg szeretetek hiába törekszünk arra, hogy az élet mai nehéz küzdelmein a sajló önzetlenségével könnyitbessünk, útját állják minden nemes czélnak, minden jóindulatú törekvésnek, az önző kapzsiságnak kigvó módjára közöttünk bujkáló tagjai, kik nem ösmernek sem Istent, sem embert, de még hazát sem, hanem kufár lelkűk piszokban fetrengő önzésével törtetnek előre, átgázolnak rajtunk s midőn az elkeseredett nép halált kiált rájuk, mossák kezeiket az ártatlanságban, mert qí ő kezük fehér, a lelkűk szinarany, azokhoz szenny nem fér!

A „Nagybánya“ tárczája.

Tavasz.

Varázslatos tündét i szóra Támadt egy bűvös pillanat.

S máról holnapra virradóra A réten ibolya fakadt.

Sötéthékszemü kis virág,

Oly szűzies, csupa igézet,

S nyomában kelt ezernyi élet,

A szél hogy vitte illatát.

És szállott halkan, észrevétlen.

Fogadták hozsannás daloki

... Oh jaj, e dalt hogy már nem értem,

Az én szivem már rég halott.

Égly Mihály.

Holt katonák ezrei közt.

— Irta : Luigi Barzini. —

Villeroy : ez a kicsiny falu holttestekkel van tele. A zilált házacskákban holtak hevernek. Néhány gyalogcsapat nagy sirvermekel ás, hangtalanul, a szomszédos mezőn. Az ulon elszórva százféle lom. Patronkáskák, hornyuk, töltények,

zuáv katonák öltönydarabjai, vérrel vegyült tépett czafatok.

— Ah, mon Dieu! —- kiáltja kérdésemre egy sergeant — micsoda lurk- és zuávölés volt itten! Alig hogy megérkeztek és előre, mint az ördögök. Hanem az alboche-ok már várták őket. Gépfegyverekkel. Semmi egyéb, csak gépfegyverekkel . . .

— Mi az, hogy semmi egyéb?

— Tetszik tudni: ez a német szisztéma. A gyalogság ellen futtatnak negyven ötven automobilt, mindegyiken van egy gépfegyver. És aztán, rnig a tüzérségünk egyáltalán a színhelyre ér, már vissza is verték a rohamot. Hanem a mi tüzérségünk, az jól szuperál. Ha egyszer működésbe lép a mi kis szivarunk (noire petit ci- garre), akkor már helyben vagyunk. Iverny felé? Csak tessék egyenest menni és az első kereszt- utón jobbra. Nincs tán egy czigarettája ? . . . Köszönöm.

Bokrokkal benőtt dombos vidék. Lentebb a füzesek sűrű sora valami patakot mutat. Mindenfelé, határozatlan halmok körében, a mező hullámvölgyeiben ott vannak még a csata nyomai, amint kerülte a mélyedéseket s minden erejével fölfelé töri, a dombtetőre, minél magasabb pozíciót keresve. +

Kifosztott tanyák feltört kapui előtt és mögött szánalmas butorroncsok. A tócsákban égnek emelt lábbal puffadt lóletemek. Másutt ledöntögetett szálfák zárják el az utat. Helyenkint elrontott gazdasági eszközök, egymásra döntött cséplőgépek formálnak különös barrikádokat. A háború mozgósít minden szervetlen tárgyat, mint ahogy mozgósítja az embereket. Minden az övé.

Továbbhaladva, felgyújtott kunyhók füstölgő, imitt-amott fellángoló üszkei közt már csak a perzselt, kormos falak állnak. Még sötéten sugárzik belőlük a füst. Közel, távol nincs senki, senki sem. A nagy csöndben egy magányos tyuk kotkodácsol. Megérkeztünk Ivernybe. Kívül estünk a municzió utjából. A hadsereg élelmezése egyenes utón halad a katonák nyomán; a csata pedig nem jár egyenes utakon. Annak megvannak a maga szeszélyei; előrevonul, hátrál, meg- megáll a legjáratlanabb helyeken.

A magányosság már-már nyomasztó. Aki végigjárt elhagyott csatamezőket, az ismeri a magárahagyotfság idegen érzéseit, amely orvul meglep a leszálló alkony óráiban. Mintha a borzalom, mely ezt a pusztaságot teremté, a légben hagyta volna parányait. Rettegést szív be az ember és rémületet lehel ki. A legkisebb tárgy mögött is féielmetes és titokzatos dolgok rejtőznek.

A távolság még elhazudja a valót. Messzi feltűnő falvak, lombos fák árnyaiban fehérlő templomtornyok, barna szántóföldek széles, nyugodt öve: még mosolyog mind, még hívogat, vidám, a háztetők fölé pajkos fehéren csavarodik a füst, Tűzhelyekre gondol az ember, sarjadó, meleg ételre, békére, amely oda ismét visszatér.

És ha odaérkezünk: a falu üres.