Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1915-01-28 / 4. szám

1915 január 28.

2

NAGYBÁNYA

ságot, módot akar nyújtani a tőzsdetagnak arra, hogy nem tőzsdetag megbízójától is, bár csak havi részletekben behajthassa a tőzsdeüzletből eredő diffe- rencziát, amelyet ő már kifizetett. Csakhogy a tőzsdén kívül álló megbízó csak az esetben tartozik e differenciákra résztörlesztéseket teljesíteni, ha az illető megbízó kereskedő. Ami annyit jelent, hogy a gazdáknak gabonatőzsdei ügyletből eredő differenciákra ezután sem kell semmit sem fizetniük. Ami nyilvánvalóan ellenkezik az egyenlő elbánás elvével.

Lényeges újítása a rendeletnek az, hogy a fizetés elmaradására most már bizonyos szigorú jogkövetkezményeket ir elő. Ezek a következők: Aki záloglevéladósságára, avagy hasonló természetű tartozására előirt kamatfizetésével és tőke- törlesztésével adós maradt és a hitelező felhívásától számított 15 nap alatt e tartozását nem fizeti, attól a hitelező az összes korábban lejárt kamatok és tőke- törlesztő részek megfizetését is követelheti. Ugyanilyen büntető szankció van előírva a kamatfizetés tekinteteben előirt kötelezettségek elmulasztására is; ugyanis a hitelező ez esetben az összes hátralékos kamatok megfizetését követelheti, holott a negyedik moratorium-rendelet értelmében csakis az augusztus elseje óta folyó kamatokat volt köteles megfizetni.

Az ötödik moratorium-rendelet ezeken kívül a váltóforgalom technikájára nézve ir elő újításokat, amelyek a bemutatásra és az óvásra vonatkoznak, továbbá a részfizetés feljegyzését rendeli magára a váltóra.

Megelégedéssel konstatálható, hogy a kormány ezúttal engedett a minden oldalról reá gyakorolt nyomásnak, amely a moratóriumnak további nagymérvű feloldását és szűkítését sürgette. Számolva az ország közgazdaságának mostoha helyzetével, a moratóriumnak csak igen kismérvű és enyhe szűkítését látta célszerűnek. Nagyon kívánatos, hogy ezt a politikát a kormány a jövőben is folytassa, annyival is inkább, mert igen sok oldalról már most is erélyesen követelik,

hogy a váltótartozásokra további igen súlyos résztörlesztési kötelezettséget szabjon meg a kormány az uj moratorium lejáratát követő időszakra.

A magyar vér.

Január 27.

Bármikéül fordul is a világ sora, akár jobbra, akár balra, vagy előre avagy hátra, a magyart semmi sem zökkenti ki rendes sodrából. Ha szánt, ha vet a magyar, ha arat vagy csépel, ha kaszál vagy kapál, vagy a kaszárnyában sétál, ha fu a szél és kérdik, hogy hol a boldogság mostanában, soha sem mondja, hogy barátságos meleg szobában; hanem azt, ha esik, ha fagy, ha tél, ha nyár, tavasz vagy ősz van boldogsága a nagy természetben vau, mert ott van megnyugvása szemének, hangosan dobogó szivének és lelkének gyönyörűsége a munkában összpontosul.

A békés időkben a magyar hideg, kimért, daczos, büszke, sőt gőgös. A háborúban bátor, vakmerő, elszánt és vid r. A háborúban a hideg dacz azonban eltűnik arczárói és az arczon bizonyos olyan boldog érzet pírja árad szét, mely a magyart egy fensőségteljes lénynek mutatja be Ennek a boldog érzetnek fényét, a hazáját rajongásig imádva szerető szív lüktetése adja meg és a lélek ezt a boldogságot a szem ragyogásában tükrözteti vissza.

1

A magyar szív, a magyar lélek boldogsága most nem a munkában, a nemesitő mun- j kában összpontosul, hanem a háborúban Hiszen | vágya régi dicsőségének fényét, mely késett az j éji homályban, ismét vissza szerezni és az ősi kardot, melyet a hazáért és királyért hüvelyéből kivont, az ellenség bűnös testében minél többször megforgatva büszkén visszahelyezni hüvelyébe a győzelmek után, mely már hat hónap óta sóvárog édes, véres pengéje után

A mostani januári napok enyhe levegője tavaszt sejtető meleg nap sugarai oly üdeséget teremtenek lelkűnkben, mintha itt volna a tavasz.

Hát mi várjuk is a tavaszt és pedig két í tavaszt várunk, epekedőbben az egyiket, mint a másikat. Az egyik tavasz megjelenése uem függ az emberek jó vagy rósz voltától. Megjelenik az a maga idejében és sajátos felséges pompájában.

A másik tavasz meg'elenése az emberektől függ. Az emberektől, a gonosz emberektől, akik fenevadként törnek egymás életére, gyilkos fegyverekkel pusztítják egymást az emberek, a ! miveit emberek, az eszesek, a bölcsek, az Istent | leborulva imádó és isteuttagadó kárhozatba menni soha nem óhajtó emberek, a szörnyeteg,

1 a vért szomjuhozó emberek.

Úgy vélekednek és ezt mint tant hirdetik az emberek, hogy az ember a teremtés remeke és pedig mint olyan, megáldva és felruházva van mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek őt a csúszó-mászó négy lábon, vagy ugrálva járó, szarvakkal vagy nagy fülekkel biró, emlős vagy emlőnélküli, tollas vagy tollatlan, brekegő nyeritő, bőgő, ordító, kukorékoló, ugató, nyávogó vagy károgó, éneklő vagy huhogó, úszó vagy repülő, hápogó vagy gágogó, a világossá gon élő vagy sötétségben bujkáló állatok fölött való uralkodásra képesítik.

De hát mit tesz az ember, az okos ember ! Oly bűnt követ el és oly könnyelmű és szörnyű ségesen léha cselekedetre ragadtatja magát, melyet az állatok egymással szemben soha sem cselekedtek és nem is cselekednek meg soha az állatok, az oktalan állatok.

A történelem lapjain kiolvasott valaha majmok háborújáról, ökrök csatázásáról, szamaraknak oly módon való összegyülekezéséről, hogy azok véreik, testvéreik ellen harczba menjenek?

A fenevadak, a bestiák, a ragadozó vad állatok sohasem kezdtek, de nem is folytattak egymással szemben szervezett csatát, háborút,

— az ember azonban szörnyűséges fenevad módjára, embertársának életére, vagyonára tőr,

— az ember, az okos ember, kit Istenhez közel állónak tanít az ember, a természet remeke, a bölcs ember.

A napokban közel jártam azokhoz a helyekhez, hol a katona-zenekar muzsikájához az ágyuk morajló zenéje is csat’akozolt. Az állomás tömve volt katonasággal, jöttek mentek a vonatok hadiczikkel, élelmiszerekkel megterhelve. Ezek voltak a néma csendes vonatok, amelyek bizony cseppet sem hatottak lelkesítőén az amúgy is hangulatnélküli kedélyekre. De jöttek ám más vonatok is, katonák és lovak, a hadi szereket szállító fuvaros lovak, berakva a vasúti kocsikba, amelynek közepén 4-5 katona volt, élelmezői, ápolói a lovaknak, vig fiuk, nótás fiuk, dalos fiuk. Az idő bár napsugaras volt, de mégis hüvöskés. Az istáliószerü vasúti kocsiban enyhe levegőnek kellett lennie, mert a katona, ingre vetkezve mosakodott, a másik fésülködöli; a többi pedig dalolt, énekelt. Pedig a háborúba mentek. A déli órákban a vonatok ki és befutottak, megjött egy zenekar is, mely a per- ronra való kilépése után azonnal sorakozott, zenélt a pályaudvaron a sokféle katonaságnak, azután pedig a pályaudvar előtt folyt a muzsikálás s felkavarta a nagyváros csendjét, a város lakosai, ki hogy tudott igyekezett ki az állomáshoz, hallgatni a régóta nélkülözött katona-zenét. Volt is katonáinknak ünneplésben részük, de a zenekarnak is kijutott mindenféle jóból. Aztán jött a parancs és a zenekar bevonult a pályaudvarra, hogy itten tovább zenéljen a huszároknak a »vörös ördögöknek*.

és a szétrebbenő füst és portömegek mögött, mint egy megszakadt függönyön túl, egészen világosan látom az urakat, akik ülnek benne. A chauffeur mellett, egymás ölében, két nyúlánk gyalogos katona, felkészült puskával. Hátul egy idősebb tiszt, leszijjazott sisakkal, a vörhenyes szélű szemek fölött, melyeket nem véd üveg. A térde közt egy puskacső nyú'.ik elő s majdnem az áliáig ér. Egy fiatalabb tiszt ül mellete, ugyancsak véres szemekkel s felfegyverkezve, különben rózsás arccal, mint egy angyal, mint ogy harczias cherubin, megdermedve. A két tiszt között, az ülésen, a párna szijjai alatt, két browning hever egymás mellett. Ezek elvannak látva, gondolom magamban, amint átszaladunk, a sorompón.

De a kigyulladt horizontok, főleg északnyugat felől, ahol Mod és Ciney lángokban állanak, már-már felénk csapják pokoli tüzeik hevét. Úgy ég minden rendszeresen, pontosan felgyújtva, úgyszólván szabályszerűen, a tovaterjedés, az elharapódzás, a lángokban való kontázsió mértani pontosságával és azokban a nagyszerű arányokban, melyekben a szabadjára eresztett elem tombolja ki magát. És e tüzek között, és e tüzek fölött és egészen messze e tüzeken túl az egész égbolt, vörhenyes párázatokban egy rengeteg aranyfüggonyhöz hasonlít, melyet valami rángat odaát a mélyben, a láthatár mögött, és át akar szaggatni, hogy előre törjön. És újra itt vannak a felperzselt mezőkön, megriadva és visszanézve, a rémülettől nedves orral a tarka flamand tehenek, és felelgetnek az ágyuszórs, bús bőgőssel, egymás után.

Jemelle en átrohanunk, égő házsorok között.

Néhány sebesült vándorol magában a mellékutcákon, néha megáll, fúj egyet a homlokát törülgetve és bámulja a tüzet. Egy nagy sárga fal mentén, hat szomorú ember áll másféltucat puskacső előtt. Vezényszó nélkül, tömör fégyver- ropogás hallatszik s a hat ember elvágódik a falat súrolva.

Hat belga ür volt ez, úgy látom. Nem parasztok, de politikus kispo’gárok, hazafias rebellisek, akik valami ablakrésen, amint az szokás, kilőttek a németekre. Valami különös szimelriában omlott össze ez a magányos emberfüzér, felváltva, hol arezra, hol hányát rogytak az urak egymás mellett. Egy kis kövér, egy még testesebb s egy egészen sovány s hosszú mint egy zsiráf, szépen legugolt szivén találva, a falnak csapott mártirfejjel. Az arezuk még meleg az élet hevétől. És a szemekben, melyekről surlódásközben lecsúszott a kendő, még ott van az élet utolsó pillantása.

A füst, a por, a meleg, már-már fullasztó. Még hány falu van itt, amelyik ég ? Az ágyuszó is mind harsogóbb És izzó szikratömegek szállnak felénk. Egy-egy golyó is elsüvit fölöttünk. Lassítanunk kell. Marloie határán az ut el van torlaszolva. Szétlőtt autók, szekérroncsok, fatörzsek barrikádja emelkedik itt véres lovak hulláival. S a túlsó sarkon, újra, néhány belga hazafi számol le az életével a német puskacső előtt. Ezek, úgy hallom, a vörös keresztes kocsikra lőttek. Ür csak egy van köztük, egy kis szőke szemüveges, megkötözve. A többi paraszt, aki mind üvölt e perezben, lekötött szemmel,

ami rettenetes. És ugyanakkor, egy sebesült német katona, egy görbe s vaskos faágra támaszkodva, óvatosan átjön a barrikádon. Amint a holt lovak hátán lépdel végig, kinyújtott karjával egyensúlyt tartva, valami czirkuszi mutatvány emléke ragadja meg az embert.

*

Huy előtt, Lüttich elestének egész nagy mozgalma tárul elénk, fantasztikus szcenériákban.

Vannak itt bus belga menekülők, magányos rohanók mint a bibliai leprások, sikongó asszonyok, akik szaladnak a kölykeiket czipelve egy kigyulladt égboltozat alatt, mely gyémántos irizá- lásokban tündöklik mögöttük mint egy rengeteg tükör ekvátori izzásokban. Mintegy időn és téren kívül gurulunk már-már lassított iramban s gyakran elakadva egy csomó autó, tár.zekér, magányos vándorló s egynémely lovas csapatok között, a füstben, a porban, az ágyudörgésben s a szomszédos mezők az ut mentén rózsaszínű ködökben derengenek égő szélmalmok máglyáival, melyekről megriadva csap föl, lázas röppenéssel, egy-egy tömör és szürke verébcsapat. S az árkokból az ut mentén, sürü sorokban egymás mellett, holt lovak bámulnak ki, megdermedt paripák faron ülve, elborult opálszemekkel. S itt-ott az árkok fölött, a lovak fölött, az utszéli fák lombtalan ágáról mint régi kedves ismerősünk, ismét egy-egy akasztott ember csüng alá, lekonyult fejjel, kioltott nyelvvel meredve le a lóhuilákra, valami olthatatlan közösségben és örökkévaló együttérzésben.

És olyan világos van, olyan pokolian vilá-