Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1914-07-09 / 28. szám
2 NAGYBÁNYA 1914. julius 9. hogy az építéshez hozzákezdhettünk volna, mert már a felsőbb jóváhagyás is a kezünkben volt, akkor a nyaralók épitési helyére vonatkozólag támadtak skrupu- lusok, mert ha egyebünk nincs is, de skrupulusaink mindig vannak. És ez újabb aggodalmaknak az lett i a vége, hogy a képviselőtestület egy legújabban szervezett bizottságot küldött ki, hogy a nyaralók építésére alkalmas helyet keressen. Ez a legújabban szervezett bizottság már évek óta folyton keresi az alkalmas helyet, de bizonyára nem találja, minek folytán a nyaralók ügye, mely oly sok lobogó lelkesedést váltott ki a szivekből, lassan, észrevétlenül ismét vissza- sülyedt immár negyedszázados sírjába. A »rokoni forgalom* pedig, a vak is látja már, kezdene valóságos, nem ki- csinylendő forgalommá nőni ki; de megfelelő lakásaink sincsenek s a közibénk érkező idegeneknek méregdrága pénzért egy szűk, alacsony bányászszobával kell megelégednie. Pedig az a pár ezer korona befektetés, amibe a ligeti nyaralók kiépítése kerülne, közvetve és közvetlenül is busás hasznot hozna a városnak. A város vezetői nem érzik-e, hogy ütött a tizenkettedik óra s ha csakugyan a bedugult kereseti források helyett újakat akarunk teremteni, tennünk is kell valamit! Ha ez az ügy végképen elszuny- nyadna, méltán érhetne bennünket a sokszor hangoztatott vád, hogy a nyaralók felépítésének legnagyobb akadálya a csirke árának emelkedésétől való rettegés 1 é. m. Csütörtöki levél. Az önállóság nem szabadság és a szabadság nem semmittevés! Julius 7. Egy diplomás fiatalember mondta: azért lettem művészszé, hogy szabad legyek. Az iroda, a bolt, az nem ad szabadságot, az leköt, lenyűgöz, alkalmazkodóvá tesz, szóval a legnagyobb emberi értéket rabolja el. Nem a témátlanság ragadtatja ki az események sorozatából ezt a jelentéktelennek látszó kijelentést, hanem az a benne megnyilatkozó őszinteség, amelyet mindenki, aki művészpályára lép, elő- érzettel szeret és elébe helyez mindennek, amil a művészpályától várhat, azzal nem is törődve, hogy a művészpálya mit vár tőle? Azt a szabadságot soha sem adja meg, amit a távolról szemlélő — mikor a művészéletbe lép, — vár tőle. Nem adja meg, mivel a szegény művészi köti az anyagi kényszer, a gazdagot pedig — az a tehetetlenség, amit a szülői vagyon ró reá. S ami melleit a szabad ságot sem lehel ennek nevezni. A művészpályákon a színészt leköti a szerződési kényszer, de egyszersmint biztos megélhetést teremt a számára. Az Írót leköti a kiadó, a szerkesztő, a művészt a műkereskedő vagy a törzs kiállítók egyesülete. Az egyéni szabadság megszerzése hová zsugorodik ezekben a körülményekben? Mi az az »egyéni* szabadság, ami annyit és annyiszor hallunk emlegetni, amit, mint az obiigát szalmaszálat, kap a markába a művész pályán tehetséggel nem boldoguló 1 Ugyebár, szép, ingerkedő szó ez: hogy szabadság! Félre téve sokat jelentő szimbolikus értelmét, nézzük meg, mit ért a közönség, az átlagember és mit ért a művész, velük szemben pedig mit ért a szocziológus szemmel néző szabadság alatt? Ma, amikor valóságos szabadság tombolás láza verte vörösre a társadalom testét és halljuk a paedagógusoktól: szabad oktatásra van szükség, mert csak általa lehet szabad, tehát boldog társadalmat teremteni! Halljuk a művészektől: szabad képzőművészeti iskolára van szükség, mert csak általa lehet »felszabadítani* a művészek igazi, igázolt erejét; csak általa lehetséges az uj magyar művészet megteremtődése! Halljuk a szegény, elnyomott és az apák kínos keresményéből uraskodó selyemifjak hamvas ajkáról: a szülői szabadságot meg kell reformálni, mert csakis igy le hetséges a jövő társadalmának szabad embereit megnevelni! És végül halljuk a csilri és a legszebb asszonyi kort élő leányoktól is, meg kell reformálni a »szülői korhatárt,« mert ezt terjesztik ki túlságosan és — elvégre, a XX. században élünk! — szabad embereknek kell lennünk! Ha azután sorra kilincselnénk az említettek ajtain és a riporter kíváncsiságával sorra kérdezősködnénk: ugyan, kedves jó uram, nagy- tekintelü művészem, mi az isten csodáját mél- íóztatik az alatt a szép, mély zengzésü szabadság alatt érteni ? Szavakban gondolkozunk és amint egy tárgyra nézünk, eszünkbe jut a neve, rendeltetése, sőt az is, hogy mire használják, szükségtelen tehát a szabad associáció révén ez a szó : szabadság, a legagresszibb gondolatokat sorolja föl, amire válasz a neve, hogy: szabad. De mit mondunk azzal, ha a nevén nevezünk valamit ? Az ifjúság, ha elvégezte az iskolát, pályát választ magának és önállósul. A keresményéből él. Tagadni nem lehet, hogy a szabadság, a szabad élet ettől a kiinduló állomástól nagyon messzire van! Tehát, ha diplomás ügyvédjelölt, vagy bankhivatalnok szabadságra vágyik, egy markáns mozdulattal dobja a f ... be tollát, aktáit és belép a müvésziskolába, ágál és szaval, rajzol és énekel, mintáz vagy ir és az a boldog önbizalom feszíti a mellét: szabad ember vagyok! Mert azt tehetem, amit akarok! Szabad ember vagyok: mert megkeresem a kenyerem és igy is azt tehetem, amit akarok: csakis ezzel a mondattal fejezhetjük ki a voltaképpeni szabadság becsületes, reális értelemben vett fogalmát. De azokat, akik tehetség nélkül élve élik »szabad* művészetüket édes semmittevésben, azok nem érdemlik meg a szabad jelzőt, ezeket ki kell ostorozni kufár módjára a művészet, az irodalom templomából, ahol reájuk semmi szükség nincsen, hiszen a művészet: a legnehezebb hivatás, mert csakis a tehetség az, amelyet magában megtűr, a többit tengődésre szorítja, vagy a stéberség bélyegét üti érvényesülése orczájára. Meg kellene nyirbálni a szabadpályákat: első sorban megfosztva szabad, általánosító jelzőjétől Hiszen ösmerjük a tömeg lélektanát és tudjuk, hogy egy szép név, egy szimbolikus csoportjelző a tömegek csábítására képes. Tömegre csak az elösmerők és pártolók, nem pedig a dilettáns művelők tömegére van szüksége a művészetnek. A szabad semmittevők azok, akik a művészeteket nyűgös tömegükkel agyon- aprilják. Velük kell reálisan elbánni, hogy a szép, szabad név csábitó mézének keserű mustját is élvezzék és megtanulják, hogy az még nem szabad élet, ha valaki bohém nyakkendőt köt és lírai verset kohol Heine és Ady nyomán; hogy babért egyáltalán nem érdemel az, aki a szabadság neve alatt éli üres, tartalmatlan semmittevő életét, amiből sem a társadalomnak, sem a művészetnek haszna nincsen! HÍREK. Julius 8. Személyi liirefe. Ifj. dr. Szilágyi Imre debreczeni ügyvéd két hónapi nyaralásra családjával városunkba érkezett. — Dr. Zőlnai Gyula kolozsvári egyetemi tanár, a jeles filológus rokonai látogatására pár napot városunkban töltött. — Uray Sándor debreczeni ref. lelkész a kövek alatt bujdosó pisztrángokat, dé a világért sem halásztak volna. Mire az? Vétek! A tanitó- lány nem tudta volna halálukat elviselni. Sokszor beszélgettek is. A hivatalnok gyors szavakkal mondta el a várost, a guruló villanyosokat meg a száguldó autókat, amikben eleven grófok ülnek a feleségükkel. Megmagyarázta a piszkos habos Dunát, szemléltette a pompázó várkertet és még a Halászbástyára is akadt modell a feletlök ágaskodó szabálytalan kőrengetegben. A lány pedig, az egészséges arczu tanitó- lány tágult szemekkel hallgatta ezt a beszédet és úgy érezte, hogy ez a fiatalember neki igenigen jó barátja. A fiatalember meg boldog volt. Ilyen igaz ilyen hamisítatlan lelket közelről nem látott soha. Mert ezt nem az emberek nevelték fel. Ezt az Isten nevelte ilyen hótiszta lelkűre, az emberek, azok csak kontárkodtak nála. A fiatal hivatalnok egyszer csak azt érezte, hogy jó neki itt lenni. Ezzel a tizenhét éves tanító lánnyal boldog lenne palota nélkül is. És egyszer egy árnyékos alkonyaton, mikor a szúnyogok ezrei bosszantották, megfogta a tanitólány kezét. A hivatalnok beszélni kezdett: — Tudja-e hogy mi az a szerelem ? — Hát azt nem tudom — felelt édesden a leány, — azért csak beszéljen róla. A fiatalember pedig folytatta: — A szerelem — azt mondják — a szív érzelme. Pedig dehogy az. Lám én például sohasem tapogattam meg a szivem és azért most sem tudom, hogy azzal éreznék én szerelmet. Pedig én magába szerelmes vagyok . , . (Itt elhajtotta a körülök tolakodó szúnyogokat, mintha borús felhőket kergetne, mert ennek a pillanatnak átlátszónak és tisztának kell lenni.) . . . Szerelmes vagyok magába és most elmondom, mit érzek. Érzem azt, hogy én boldog csak magával tudnék lenni, hogy jól esnék a főztje, édesebben aludnám, ha ezzel a két kezével dagasztaná föl párnáimat. Soha se lenne bánatom, ha rám mosolyogna és ha meghalnék, maga fogná be a szemem . . . — Ezzel vége van? — kérdezte érdeklődve a tanitólány. — Vége, persze hogy vége . . . hiszen a halállal megszűnik minden. — Igazán ? Megszűnik minden ? — Meg, biztosan tudom, hogy meg . . . A lány egy pillanatra erősen nézett a fiatalember arczába, azután — mintegy átszellemülve, megváltozva, szokatlanul hevesen — beszélni kezdett: — Látja csak, én nem gondolkodom ilyeneken. Én nem tudom mit jelentenek azok, de azt érzem, még pedig itt, látja itt ni, hogy én nem tudnék megválni attól akit szeretek . . . És elpirult kissé, de azután bátrabban folytatta : — Én nem tudnék elválni attól még a halálban sem, még ott sem ! Hiszen azután is következik valami jobb, valami szebb élet . . . és én nem tudnám azt egyedül élni, óh nem !. .. Látja, a mi szerelmünk között egy nagy különbség van. A magáé egyszerű, nem lázas, pedig maga a városban, a lázban, a vérrontó idegességben él és talán épen azért, a maga szerelme egyszerű, hideg, rövid . . . Érti, rövid! ... Én természetes árványviz gyógyhatása hurutos bántalmaknál páratlan; a leg- :::: utóbbi termésű savanyu uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. HB Kapható mindenhol, bb Árj cgyzóket kívánatra küld a BIHSZADI MIMí MliSifa. bb Kapható mindenhol, bb
