Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1914-12-24 / 52. szám
1 d-eczemToer lió 24=. /‘v* ^U' i* *v gi 52-ik: szárú, Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. ia«5 ttf>5?; ÜíOX».JSLX-ÄÄ.X EUDTIZiAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. A mi karácsonyunk. Deczember 24. Micsoda fönséges beilleszkedése a meleg szeretet ünnepének, ebbe a hideg, fagyos, mogorva, háborús világba! Mintha csak újra kezdődnék minden ug)T, ahogy húsz századdal ezelőtt történt abban a hideg, barátságtalan szikla-istállóban, ahol megszületett a szeretet, az igazság Istene. Azt mondják, hogy most a lelkek- ■ben születik az meg újra! Mi is volna, ha egyszer csak csudálatos módon az egész emberiség szivében újra születnék a szeretet, az igazság? Ez megrázkódtatná a földet! Az egész világ összeborulna egy testvéri csókra. Nem volna ellenség, nem lappau- gana gyűlölet. Megszűnnék az osztátv- harcz; száműzve lenne a kevélység, a faji és nemzeti kiválóság érzete. Lehajolnának a lelki nagyok és meggazdagodnának a lelki szegények. Fegyverre nem lenne szükség, a háborúk zaját örömzsolozsmák zenéje váltaná fel és az egész föld emberisége egy élő, mozgó boldogság lenne . . . Azt akarta a megszületett Megváltó is. Nem hozott magával fényt, pompát. A maga istenségéi nesztelenül hozta le ide. Egyesíti a véges embert a végtelen isteni lélekkel és már azzal a szegényes egyszerűséggel is annak a sokszor hangoztatott emberi egyenlőségnek tanait hirdette. Krisztus születése tehát nem egyéb, mint Isten előtt való egyenlőségünknek nagy tana! És — ismerjük be — egy borzalmas világháborúnak kellett bekövetkeznie, hogy ennek az Isten előtt való szigorú egyenlőségünknek valóságát megismerjük. Á háborúk tüze igen-igen megmagyarázta már eddig is, hogy ugv a földhöz ragadt szegény, mint a vagyonában duslálkodó gazdag; úgy a szükfejükorlá- toltság, mint a világra szóló lángész, a gyilkos srapnel tüzénél két részre válik. Égyik az Istené lesz és ez a lélek, a másik a földbe kerül és ez a múlandó testünk. És épen ezért -nem szabad, hogy ez a karácsony a szomorúság karácsonya legyen. Ne ápoljon kétségbeesést szivében a hősök özvegyei Ne tekintse árvának magát az apátián gyermek, hiszen egy nemzet szive dobog érettük, azé a nemzeté, amelynek lelkében újra mes njra született a hit, hit egy jobb, egy boldogabb jövőben... És azon a hideg, csillagos éjszakán, amikor millió katonánk lelke egy pillanatra megpihen a gyilkolások felett a világra született kis Jézus jászolánál, akkor ne gondoljanak bánkódva haza, mert otthon egy reménykedő nemzet egyenlőségének tudatában összeforrva ünnepel . . . Nincs ma elhagyott! Nem lehet ma elhagyott senki. Mert mindenkivel vele van a hit és egy csöppnyi halvány remény! És ez a hit és ez a remény mindnyájunkkal együtt ünnepel. Érezzük, hogy gondolataink közösek, olyan közösek, hogy azon a hideg szent estén áthidalják a mértföldes távolságokat és ebben az egy, ebben a közös gondolatban találkozik a gazdag és szegény, az erős és beteg, a rokon és az idegen . . . És a hitünk és a reményünk, szintén velünk virraszt, velünk ünnepel a karácsony szent vigíliáján. A hitünk abban, hogy véreink vére a született Megváltó; a reményünk abban, hogy megváltásunk most, a hősök halálából fog uj életre izmosodni! Furcsa, hogy mikor a keresztény világ az örök béke fejedelmének, Jézusnak születése ünnepét üli, ugyanakkor egész nemzetek, egész világrészek egy hatalmas lélekké tömörülve ádáz harcokat vívnak! De ez a kettő mégsem paradoxon. Mert azt mondják, hogy a háború a béke szülőanyja. Ha pedig ma, a béke királyának fOnséges ünnepén emberirtó háború dúl, ez csak az isteni mestertől hirdetett keresztényi békeért történik. Ezért van az, hogy nem vétkezünk, ha énekünk hangzik: „Dicsőség a mennyben Istennek“ . . . Dicsőség neki, hogy annyi erőt, annyi energiát adott egy agyontaposott nemzetnek, hogy az titáni harczok közepette megalkotja azt a békét, amely béke e földön a „jó“ embereket megilleti. A „Nagybánya“ tárczája. Utolsó levél. Messze Ráczországban haldoklik egy legény. Másvilági fény ül szép fekete szemén; Atkozott ráoz golyó sebet ütött rajta Beszélni se tud már, csak suttog az ajka. Mellette a doktor; mély részvéttel nézi 8 hozzáhajol, hátha tört szavát megérti. Összeszedi végső erejét a beteg, Ajákáról a szó, szeméből könny pereg: »Tekintetes uram. ha majd kiszenvedtem, írjon egy levelet haza, én helyettem, Nagy, öreg betűkkel Írja a levélbe. Egy virágszálat is tehet tán melléje. Annyit Írjon neki: áldjon meg az isten, Sokat gondolok rád, kutya bajom sincsen . , . Vértesy Gyula. Menekülő francziák. — Harry Russel-Dorsan harcztóri leveleiből. — Az ut, beláthatatlan mértföldeken át, az egész város, minden tér, minden utca, minden hely és szöglet a menekülők ezreivel van tele. Rettenetes porban és zsivajban, tolongva, megakadva, szitkozódva s kétségbeesetten, mint pokoli szinházégések karzati közönsége sietnek, szaladnak, loholnak előre, tragikusan. Már most nem tudom ki találta ki az emberi társadalomnak azt az önzésen, haszonlesésen, leleményen és ravaszságon alapuló elméletét, hogy az emberi társaság vagy társadalom nem más az egyén boldogságánál, amit magának ügyesen megszerez a mások rovására. Vájjon hogyan lehetne e pillanatban aplikálni az effajta teóriákat ? Boldogság? Uram isten! Ez tűnik most a legotrombább fikciónak az emberi berendezkedésben Még a nyomor is túlnő, a tömeg nyomora, az emberi méreteken. Mintha idők előtti epopeák, az emberiség történetének legrégibb s legelavultabb lapjai térnének vissza és elevenednének meg ez elrémült futásban, földeken, utakon, városokon át! Vad néptörzsek iramlása, elrettent menekülése sodomai förtelmekből, lehetett ehez hasonló őrüle*, amint a mérlföldeken át torlódó megriadtak, retlegők, feldúltak és lihegők, lobogó hajjal és lerongyoltan, a iákat döntik fel rohanva s az utak porát felkavarják fehér rongyokban táncoló szörnyetegekké, kétségbeesett hullámzásuk mögött. S van itt valami modern vonás, valami modern szin. festék és felfogás, mint a Jean Beraud Krisztus-imádó tömegén, ami az egész hajszát még ocsmányabbá teszi. E menekülés bibliai jel legzetességét, e nagy futást családi otthonokból, régi házakból és pitvarokból s öröklött tűzhelyek mellől, e zord rohanást a rettegés ősi ösztöné ben, egyenesen megcsufitja a modern essközök és találmányok rikító anakronizmusa, a franczia régi határok és omnibuszok tömege, a sok bicikli és a sok varrógép a társzekerek tetején. S az emberek oly ijjesztők, oly gyalázatosak, uram bocsáss, oly rú'ak! Nem az angol falvak szép szőke és arányos Dickens-figurái ezek, nem a skót halászok sötét és pittoreszk serege, hanem a franczia rög durva és olthatlan parasztjai ezek, akiket Millet hasztalan eszményesitett az estéli harangszó melankóliája alatt. Egy-egy szegény menetelő, egyrémes bánatos nő, mint az álomkóros, s itt ott egy öreg pap, szelíd plébános a ruháját megemelve, elvész és elsodródik a tömegben.még mielőtt rokonszenvet kelthetne. De a többi mind, az egész nagy lázas együttes, a forradalom gyermeke, a mezők, ekék, barázdák és kaszák alkonyati népe, ádáz, feldühödt, megrökönyödött e percben, bogy most nem ő ölhet, de őt üldüzik és ölhetik! Kérlelhetetlen tradíciók, korlátoltságok és engesztelhetlenségek, ataviszti- kus ösztönök, s a nagy szomjúság a gyülölségre, egész alantas nemzeti létük raegkérgesedve, mintegy együtt hömpölyög feldúlt üstökkel, a felkavart levegő porfelleges riadalmán. Nagy sötét parasztok, kék zubbonyban, vas- villásao, megcserzett arccal, mint egy darab régi bőr, úgy jönnek bőszen, a sáros facipőkben, a rögöt felrúgva maguk előtt, kigyulladt vénségök- ben szikrázó szemekkel. Ott hagytak mindent, a földet, a kertet, az istállót, a házat s a falu ég mögöttük! Az asszonyaik mint az erineák, mint haragos baglyok, az árkok szélén röpködnek,
