Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-03-26 / 13. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Jas» aSBÉJFlZlODAZ^MX EfSTILAP. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovícs Gyula könyvkereskedő üzletében is. Nincs orvos! — A vidéki orvos helyzete. — Hogyan akarják a körorvosi állásokat szervezni? — Községek orvosok nélkül! — kiárczius 25. A szatmármegyei Kölese községben hetek óta nagy kanyarójárvány dühöng. Eddig száznál több megbetegedés történt és több halálos volt. A hatóságok ugyan minden óvintézkedést megtettek, de a járványnak alig bírnak gátat vetni, mert a községien nincs orvosi Eg)7 szürke napihir, amilyen talán száz is akadhat naponta, amit elolvasunk, esetleg megcsóváljuk a fejünket és egy perez múlva el is felejtettük már. Tehát egy községgel több, ahol járvány dühöng, ahol nincs orvos, ahol a gyermekek kis társadalma elpusztul s vele a jövendő Magyarország, mert nincs orvosa a községnek. Még körorvosa sincsen. Pedig a vidéki orvosok száma ma túlhaladja az ötezret és a községek egyre-másra hirdetik meg a körorvosi állásokra a pályázatokat, de legtöbbször hiába, mert nem akad aspiráns, aki a körorvos fix fizetésére reflektálna. Talán mert meg tud élni nélküle is ? Vagy mert abból a fizetésből, amit egy körorvos kap, azzal a rengeteg fizikai fáradtsággal sem tudna megélni? Mert más az: vidéki város tengődő, kis körben mozgó kis orvosának lenni, akinek mégis megvan a maga megszokott emberi, társadalmi körnvezete s ahol a ha7 J ladás, a prakszis fejlesztése — valahogy mégis kecsegtet egy jobb jövővel. De körorvosnak lenni! Hetekig, sőt hónapokig nem járni csak szekéren, kátyus, zökkenő falusi utakon, penészes falusi házak szűk szobáiban konzultálni, a velejére sem tekinthetni a bajnak, mert ostoroz az undor, amit a jobb idegzetű orvos sem tud leküzdeni a szenny, mü- veletlenség, fekély láttára, hát még az az elfásultabb idegzetű orvos, aki csak robotban s nem emberi jóságszülte kényszerből járja a falvakat s első, legfontosabb föltételnek tartja prakszisában: minél gyorsabban menekülni ki a szabadba, ki ezek közül a buta parasztok közül! Nem szólnánk ehez a fájdalmas sebéhez az országnak: lévén ez a seb, a körorvos-hiány, nemcsak egyes községek, hanem az egész ország vérző sebe, ha nem most vajúdnék a körorvosok rendezésének az ügye s ez a közelfekvő példa nem sürgetné a körorvosok, a falusi orvosok helyzetének minél sürgősebb, reálisabb rrfégja vitását, nem egy megye .községeinek, hanem sok száz, sok ezer község orvosszükségletének betöltésével. Szó volt arról, hogy a tiszti orvosi vizsgálatra bocsátás előfeltételét ne kétévi kórházi gyakorlatban, hanem kétévi községi orvosi gyakorlatban állapítsák meg, a vonakodó orvosokat ilyen módon szinte kényszerítve a falusi praxisra. Hát ez abszurdum volna! A gyakorlatlan orvos a kórházban — gyakorlott orvosok mellett — soha sem végezhet olyan munkát, amit helyre ne lehetne azonnal hozni, sőt meggátolni is. De a gyakorlatlan orvos a faluban magára hagyatva, a nép balhitét a „rossz orvosban“ csak növelné s ilyen orvosi gyakorlatokkal kísérletezni a vezető köröknek semmi érdeke sem lehet! Ez nem megoldás! Nem gyakorlatlan orvosokat kell kikénvszeriteni a fal- vakba, hanem tisztességes megélhetéssé kell tenni a vidéki orvos sanyarú helyzetét. Mert orvosnak lenni a legsúlyosabb kötelesség, jó orvosnak lenni pedig lelki- ismeretbeli kérdés. Mi kérdést intéztünk dr. Herczinger Ferencz kórházi főorvoshoz, mit tud a körorvosok vajúdó kérdésének haladásáról, de ő csak pár szóban válaszolt: — A körorvos helyzete ma tényleg tűrhetetlen, de ennek nagyrészben a községek elszegényedése az oka. Nem bírják eltartani a legolcsóbb orvost sem. Arról, hogy a kórházi gyakorlatról községi orvosi gyakorlatra küldenék ki az orvosok egyrészet, még nem tudok semmit, de az abszurdum volnál A községi orvosok helyzetét azonban — s nem a pótadók rovására — minél előbb javítani kell a legreálisabb alapokon, mert a magyar népet nemcsak az árvíz, a tűz, hanem a tüdővész és a járványok légiója is pusztítja s ezt csak orvosokkal, jó orvosokkal s minél többel lehet leküzdeni! A „Nagybánya“ tárczája, Halál. Beszélhet a hit és a bölcselet; Rút a halál, szépíteni nem lehet. Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja. S ki tudja, vaj’ mi lappang még alatta? Álom talán, tudat- s álomtalan; Embernek végre csöndes nyugta van? Örökre, minden elmúlt, elenyészett? Szomorú bár, ez voln’ a jobbik végzet. De hátha újabb gyötrelem, pokol; Az ember még aztán is fuldokol; Egymás után, lassankint, atomonkint Szenvedve át tovább a haldokló kint? Fekete sárga rém, ádáz halál, Rejtély, mit földi ész ki nem talál; Istennek büntetése vagy kegyelme, Jó vagy gonosz, meg kell nyugodni benne. De lenne bár a legszörnyübb eset: Utálatosabb, rémületesebb, Amit belőle emberek csinálnak: Az ágy, amit kezük vet a halálnak. Oh hogy az ember élve szolga, rab, Még hullájában sem lehet szabad 1 Hogy nemcsak a lét versenyén egymásnak — Még a halál után is vermet ásnak! Mert nem elég ijesztő a halott; Megörökítik e rémalakot. Hallhassa, tehetetlen, mozdulatlan, Mint rágja undok féreg, őrli halkan. A tömeg haza várja lelkedet. Hogy mint kisértet kelj föl, eltemet. Leszögeli, lezárja koporsóba Magát az Istent, aki megváltotta. Gyógyíthatatlan, rögzött bárgyuság I Nem fog ki rajta a nagy tanúság. Hogy aki mint hős halt meg a kereszten, Nem birt maradni e sötét rekeszben. Oh boldogok, kik a máglyán elégtek, Mint visszaröppenő láng, szálltok égnek, A végtelen szabad légoczeánban, Hol örök fény, örök világosság van! Oh mily dicső, mi fönséges lehet Ragyogó ég, penészes rög helyett! Megtérni egyenest, egyszerre abba, Mely mindent éltet, üdvöt oszt, a napba! . . . Ti emberek, ti többi emberek! Vesszőfutás volt létem közietek. Mi enyhített, fönntartott életemben, Csak a saját lelkemből mentettem. Ha majd megölnek a kapott sebek, Maradjatok következetesek. Egyetlen egyszer, a nagy pillanatban Tehettek jót velem, bár akaratlan: A keveretlen öröm, nyugalom Szűz mosolyával dermedt ajkamon Égessetek meg, mint egy átkozottat — És legyetek mindannyian áldottak. Vajda János. Az egyik diák. i. A kis szoba a zegzugos, törmelékes, sürü zsivajtól hangos és undorítóan szemetes udvar hátulján húzódott meg. Itt külváros volt a javában, egymás koponyájába fúrták bicskájukat a parasztlegények, a kintornának szabad volt mindenütt a bemenet, s a rosszul kövezett ut porában virgoncz, hanezurozó gyermeksereg épitgette a szürke homokból a gyermekkor tündérvárait. Az udvar fenekén, a kis szoba mellett lakott három ácslegény, akik sohasem voltak munkában és a szűk, törött ablaküvegen át kifogyhatatlan jókedvvel fütyörésztek. Ott élt a falábú szabó, a kinek magas, zsarátnokszemü asszony volt a felesége. A derék asszony a sarkon tanyázott széles, fehér ernyó' alatt és kinálgatta almáit, körtéit, ő tartotta a duhaj falábút, aki mindennap csúfosan berúgott s bálából este véresre verte a párját. A kis szoba lakói nap-nap után látták az
