Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-03-12 / 11. szám

gessé nem teheti. Mihelyest a nagy banktőke bele ment a nagymérvű ipari részesedésbe, ami nálunk is megtörtént, erről az útról többé a bankvezérek le nem térhetnek. Persze nálunk az ilyen hosszú lejáratú befektetési hitel nyújtása akár részvénymegszerzés, akár hitelezés utján, jóval veszedelmesebb, mint a külföldön, mert az értékpapir-produkczió nálunk nem oly rohamos, és a bankok sem a tárcájukban levő ipari részvények piacra hozásával, sem pedig a befektetési hitel egyéb mobilizásávai, mint amilyen a külföldön az ipari kötvény kibocsátása, nem könnvithetnek angazsmánjaikon.

Látható mindezekből, hogy a pénzintézeti hitelpolitika szóliditásának és a nemzeti tőke óvatos kezelésének szempontja ellentétes az általános közgazda- sági és főleg az ipari és vállalkozási érdekek szempontjával. Az utóbbinak követelménye, a mentői nagyobb, olcsó, könv- nyü és megbizható hosszú lejáratú hitel, mig a pénzintézetekre bízott idegen tőkék rövid lejárata ellene szól a közgazdaságot alimentáló befektetési hitelekbe leendő elhelyezésnek. E két ellentétes szempontot áthidalja a nagybankok ama törekvése, hogy az osztalék állandósága érdekében mentői nagyobb nyereséget tudjanak elérni, úgy hogy ez a kényszer segítségére jön a hosszú lejáratú befektetési hitelre szoruló iparnak és vállalkozásnak. A nagybankok ennek a szükségletnek a saját tőkéik szaporításával fognak eleget tenni, ami persze végeredményben viszont bizonyos tőkéket fog elvonni a rövid lejáratú folyó hitel kielégítésére hivatott pénzpiacztól. A gazdasági élet körforgása, szerves összefüggése ime igv nyilatkozik meg ezekben az összefüggésekben és ellentétekben is, de egyúttal ismét kiderül az a régi igazság, hogy minden egészséges gazdasági igény kiküzdi magának az érvényesülést és a kielégülést.

2____________________________________

Színház.

E héten végre az újdonságok domináltak A Tavasz, Az uj földesur, Nevető férj, Az ez redes mind olyan darabok, melyeket még közön

jó hirét-nevét rontják vele. Úri ember nem meri ideadni a fiát.

— Veszett hírünket költik, — zúgolódtak a tanárok.

A város legelőbbkelői tanácskoztak, hogy mitévők legyenek. A közoktatási miniszterhez kellene felírni, hogy ezt az embert tegye el innen. A főispán megígérte hathatós támogatását. A város képviselője is. De annak a szavára semmit sem lehet adni, mert az mindent megígér.

Mások úgy vélekedtek, hogy társadalmi, utón kell a dolgot elintézni. Ki kell üldözni ezt az embert a városból. Jó lenne utána fürkészni, hogy nem találkozik-e múltjában valami elintézetlen lovagias ügy diák korából vagy valami kártya-adósság, ami miatt ki lehetne golyózni a kaszinóból.

Nem találtak ugyan semmit, de azért mégis olyan szemmel tekintettek reá, mint valami gyilkosra. Bizonyos, hogy a törvényszéki elnök több könyörületet érzett a legnagyobb gonosztevő iránt, mint ez iránt az ember iránt, mert annak a gonosztevőnek legalább valami haszna van a lopásból vagy a rablógyilkosságból; de mi haszna van ennek a kegyetlen embernek a szekundából ?

Nagyon természetes tehát, hogy az ilyen embert az egész társadalom megvetésének kellett sújtani. Kikerülte mindenki, ahol tehette. Ha a kaszinóba belépett, nem szólt hozzá senki. Ha ő megszólított valakit, az csak kurtán felelt, vagy sehogysem felelt, úgy tett, mintha nem hallaná. Ha kártyázni hitt valakit annak mindig egyéb dolga akadt. Még a kaszinó szolgája is csak imségüuk nem látóit. Szép Heléna és Leányvásár unalomig ismeretesek s bizony az előbbit igen kevesen nézték is meg; a Leányvásár is csak a vendégszereplésre való tekintettel csinált nagyobb házat. De annál inkább érdeklődéssel fordult a közönség az uj darabok felé s a tanulság, hogy bármily jó is a darab, ha régi, vidéken nagyszámú nézőre nem számíthat.

Szerdán Offenbach Szép Heléná-ját újították fel »a világhírű Reinhardt-féle rendezésben«. Szellemes tréfa volt ezt a szinlapra kiírni, mert mindenki valami nagy dolgot várt. Hát még akkor mennyire felcsigázódott kíváncsiságunk, mikor megláttuk a széles dobogót, mely az or- kesztrát áthidalta, hogy közlekedést teremtsen a nézőtér és a színpad között. Voltak olyanok, akik csak azt lesték egyre, hogy mi fog azon a dobogón történni. S végül — Menelaos azon keresztül, a nézőtér igen-igen ritka sorai között ment el Krétába. Ide vedlett »a világhírű Rein- hardt-féle rendezés«. De tréfának jó volt, mindenki kaczagott rajta. Az előadást nem lehet gáncsolni. Gyöngyi Jolán a czimszerepben brillírozott, elegáns játékával s remek énekével igazán rászolgált a sokszor felhangzó tapsra. Galgóczy (Páris) még mindig fátyolozott hangon, erőlködve énekelt ugyan, de még igy is elfogadható volt úgy játékban, mint énekben. Stoll (Menelaos) és Rónai (Kalkas) pompás két figurát mutattak, Ladányi pedig ismét igen jól festett a nadrágszerepben. Közönség kevés nézte végig a darabot, de nem csoda, mert még nem volt társulat, amely ne játszotta volna.

Csütörtökön Shauss kitűnő operettje, a Tavasz került bemutatóra. Az eddigi társulatok nem igen mertek Strausstól semmit előadni, kivéve a Bőregeret, mert bizony nemcsak játszani, hanem énekelni is kell tudni a Strauss- féle vigoperaszerü operettekben. S ez este igazán a legnagyobb őrömmel láttuk, hogy a nehéz darab kellő előadásban került színre. Dr. Márffiné Mezei Jolán és Gyöngyi Jolán csodálatos szép énekükkel s mesés játékukkai biztosították a sikert. Az igazgatónő szobaleány temperamentumos játéka, erőteljes, nagvterjedelmü s alapos iskoláról tanúskodó hangja minden- j kiben azt a kérdést tétette fel, miért is nem játszik hát gyakrabban ? Gyöngyi Jolán (Margit) szintén szokott ragyogásban csillogtatta hangját. Fekete (Csapó) sikerült alakítással gazdagította érdemeit. Stoll (Jeromos) páratlanul ügyes alakot mutatott s nem tudjuk eléggé dicsérni estéről estére meglepő, mesteri kézre valló masz- kirozásáért is. Lajthay (Gál Feri) ilyen feno- mális játékot még nem produkált, a pompás keretet Rónai (Krampetics) és Rogoz (pinczér) egészítették ki. Igaz, még a szövegkönyvről kellett volna valamit mondani. Veszedelmes lesz. Tavasz, mikor fű, fa, állat megindul; ezen az alapeszmén van aztán a csinos kis malacság felépítve. De az ötletesség s a bájos zene feNAGYBÁNYA

1914. március 12,

ledteti a darab obszcén voltát. Közönség táblásházat csinált.

Pénteken Jókai nimbusza ellen elkövetett merényletnek voltunk szemtanúi. Dr. Hevesi Sándor »Jókai regénye után* színmüvet irt Az uj földesur czimen. Sietünk figyelmeztetni mindenkit, hogy a koszorús költő hasonló czimű regényét senki össze ne vétse ezzel a még gimnáziumi tanulónál is szekundára minősített »kivonattal«, bár annyira »utána« készült, hogy még a párbeszédek is szórul-szóra át vannak véve. Alig történik ebben valami s ami történik, azt sem érti meg más, csak aki a regényt ismeri. Egy színdarab, mely irodalmi előtanulmányt követel! Jókainál a jellemeket tetteikből és beszédjükből ismerjük meg, ebben a szereplőket csak mások szájából tanuljuk ismerni. Az egész darab olyan benyomást tesz, mint mikor a zöld napernyő színét a nap már kiszívta s tulajdonosa mégis czifráikodni akar vele. Bizony kár volt azért a jobb ügyhöz méltó fáradtságért, amelyet a társulat a szinrehozásánál kifejtett. Rónai Ankerschmidt szerepében ismét bebizonyította rutinos színész voltát, Róna Stefi bájosan játszotta meg Eliz hálás szerepét. Gondos előkészületről tanúskodtak Rogoz (Grisán), Stoll (Maxenpfutsch), Ladányi (Pajtayné) és Rónainé (Naíálie). Különösen az utóbbi, a sápi - tozó, árulkodó vénleány szerepét minden kritikát kiálló alakításban adta. Lenkey karikatúrát csinált Sraff igen komoly szerepéből, Bónyi Garamvölgyi Aladár szerepét jól átérezte, de mintha szerepét nem tudta volna eléggé. A közönség felült Jókai nevének zsúfolásig megtöl- töltöíte a nézőteret, hogy csalódottan távozzék, de nem az igazán derék előadásban, hanem a páratlan rossz darabban.

Szombaton végre egy olyan uj operettet láttunk, amely minden tekintetben az utolsó évek operett-irodalmának gyöngyéül tekinthető. A Nevető férj ben szellemes szövegkönyv, melyet vígjátéknak is hatásosan elő lehetne adni, párosul bájos zenével. Az első felvonás ugyan nehezen indul, de a másik kettő annál erősebb. Eysler is könnyebb muzsikát komponált hozzá.

I mint előző operettjeihez, s innen érthető a nagyobb hatás. A nevető férj imádásig szereti nejét és viszont. De az irodalmi babérokra vágyó asszony egy kis flörtöt is megenged magának egyik imádójával, aki inkább bámulója az asszony bájainak, mini novellairói sikereinek. Sőt, mikor férjét házasságtőrőnek hiszi, légyottá cseperedik a flört. Persze a férj is megjelenik a találkán, pedig ott ő teljesen felesleges. Válás. Szövetkeznek, ha az agyafúrt pesti ügyvéd az amúgy is hinni szerető férjnek be nem bizonyítaná neje ártatlanságát. A szöveg legzseniálisabb része az a jelenet, melyben a férj megcsípi a szerelem tiltott berkébe gyepeim indulókat. A legagyafurtabb franczia vig- játékiró sem tudta volna ezt a banális jelenetet

mel-ámmal hozott neki egy pohár vizet, ha kért vagy néha nem is hozott.

Mint afféle fiatal ember, szeretett tánczolni, de nem igen akadt leány, aki vele táncolni ment volna, csak a legvénebbek és legcsunyábbak, akik már senkinek sem kellettek.

Sokáig nem vette észre a vámosi társadalomnak ezt az ellenséges viselkedését, vagy ha észre is vette, annak az idegenkedésnek tulajdonította, amivel a kisvárosi társaság minden uj jövevény iránt viseltetni szokott.

A férfiak ellenséges indulatával nem sokat törődött, de a nők hidegsége bántotta. Nagyon kellemes meglepetés volt tehát reá nézve, midőn egy tánczmulatságon, hol már féltuczat kosarat kapott s már bosszúsan ott akarta hagyni az egész mulatságot, egy szép fiatal leány nyájasan bólintott feléje, mintha azt akarta volna mondani:

— Hát engem meg sem ismer? Hát engem tánczolni sem hi ?

Megismerte. Hogyne ismerte volna meg ? Már többször volt vele együtt. Csakhogy a kisasszony soha sem mutatta magát még ily szeretetreméltónak. Máskor olyan finnyásnak, lenéző- nek látszott.

Bizony annak. De tegnap az öcscse, aki a gymnázium második osztályába járt, szörnyű le- verten jött haza az iskolából s szepegve bevallotta neki, hogy megint elégtelenre felelt s a tanár ur, ez a kegyetlen uj tanár kijelentette, hogy :

— No fiam hat ökör sem húz ki a szekundából.

— Ne félj, Gyurikám, — mondta akkor a bátor leány, — majd kisegitlek én.

Maga sem tudta ugyan, hogy mikép, de valamikép segitni kell azon a szegény gyereken, mert apa amilyen haragos természetű, hát agyonütés- sel fogja fenyegetni szegényt, ha igazán szekun- dát hoz haza. De hogyan lágyítsa meg a tanár kemény szivét, azt még nem tudta a fiatal lány.

Gondolta, hogy talán mulatság közben, tánc közben előhozhatja a dolgot. Olyankor a legkérgesebb szív is fölolvad egykissé. De amikor most itt tánczolt a fiatal tanárral, mikor már szólni kellett volna, megcsappant a bátorsága s azt gondolta magában, talán mégsem lesz jó mindjárt azzal állni elő, majd inkább később a szünóra alatt, a vacsora alatt.

S úgy manövriroz, hogy a tanár ur velők együtt üljön a vacsorához. A mama bámulva mereszti ki szemeit, de azért lehetőleg nyájas volt a tanár úrhoz. Apa szintén. Mert mikor az embernek a fia valamelyik tanárnak a keze alatt van, hát azzal bizony kénytelen az ember nyájasan bánni, bármennyire mérgelődik is magában, hogy az a mindenünnen kiszorított ide ült az embernek az asztalához.

Már a czigány visszatért a terembe s újra hozzá kezdtek a tánezhoz, a tanár ur még akkor is magyarázott az asztalnál a szép leánynak s az oly figyelmesen hallgatta. Soha még ily buzgó hallgatója nem volt s a tanár ur úgy vélte, hogy még soha életében ilyen kedves leánynyal nem találkozott. A mama már mozgolódott, hogy keljenek föl s menjenek ők is a tánczterembe. A