Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-02-26 / 9. szám
2 NAGYBÁNYA 1914. február 26. mással való versengés e tomboló őrültségének, mely azt a fenséges komikumot szüli, hogy a zene andalító hangjai mellett tépelődhetünk az estély költségein s vehetjük számba az újabb lejárati határidőket. A társadalom beteges nagyzási hóbortjában, nevetséges nagyképűségében sokkal tovább ment már azon vonalnál, melyen túl a nagy terhek alatt amúgy is roskadozó családjaink követhetnék. Ä visszavonulásra használjunk bármi ürügyet, bármi elfogadhatóbb, szebb czimet, a meztelen igazság mégis csak az, hogy egy-egy báli est oly terheket ró a családokra, miket fizetési pótlékok mellett sem bírunk el s bizony, egy éjszaka leg- fölségesebb hangulata sincs arányban a meghozott áldozatokkal, melyekért még az édes emlékek hangulatos sokasága s a gondosan kibenzinezett és elraktározott selyemruhák sem kárpótolnak. Innen van, hogy évről évre mindjobban és szívesen szaporítjuk, növeljük a »jegymegváltók* számát. Másik kiváló karaklerizáló vonása a mi báli estélyeinknek a tulfeszélyesség s a társadalmi osztályok közötti válaszfalaknak nagy gonddal, szinte kirívó módon való megőrzése. Mulatságainkon láthatunk klikkeket, de nem láthatunk báli közönséget. Aki a klikkhez nem tartozik s balvégzete a bálterembe vezeti, az ugyan mulathat egymagában vagy a családjával, mert az ördög sem veszi észre. Akinek pedig egy Ízben ily megalázó tapasztalatokban volt része, az ugyan másodszor nem fog kérni belőle. Vájjon hol volna az a csodás arkanum, mely legalább a jótékonyság jegyében összeolvasztani tudná széthúzó társadalmunkat? . .. Zokon ne essék, de említés nélkül nem hallgathatjuk el azt sem, hogy mulatságaink rendezésében szörnyen kevés leleményesség, ötletesség nyilvánul meg. Semmi attrakcziója egyiknek sem, sablonszerű valamennyi. Már e tekintetben példát vehetnénk más nagyobb városoktól, melyeknek estélyei bővelkednek a szenzácziós ötletekben. S ehez pénz sem kell, csak valamivel több szellem. leszek annak a csúnya embernek, őszi én boldog leszek; oszt téged meglátogatlak, oszt mindennap megtöltöm a czigarettáidat. Nem sokat, csak egy napra valót; oszt itt leszünk mind a ketten nálad mindennap, nem mint vendégek, hanem mintha otthon volnánk; oszt Jenővel fogsz vitatkozni sokat, nagyon sokat; oszt én befejezem a hálósapkádat, amibe belekezdtem, oszt jó lesz minden . . . Az öreg, aki minden indítványért lelkesedett, most örömmel pislogott. — Hát jól van . . . Lesz egy kis pénz a takarékban, azt majd kiveszem. Abból igen szép kelengyét állíthatsz össze, neked gyűjtögettem Veszünk bútort is, szépet, divatosat, mert hát igaza volt a miniszternek, amikor kezet fogott velem .. . De erre már menekült az unoka és első dolga volt hírül adni a választ. Volt nagy konsternáczió a kaszinóban, mikor ennek a katasztrófának hire ment, — A vén bolond, annak az unszimpatikus tejfeles szájúnak adja ezt a virágszálat.,. Látszik, hogy elment az esze. És rövidesen kitúrták hivatalából az öreget, aki azt hitte, hogy sohasem fogja meglátni az utódját, ott látta pöffeszkedni a legnagyobb kra- kéler bajusztalan alakot az ő féltve őrzött írásai között. Igen szép volt a bucsuzás. Nem a hivatalából. Oh nem, onnan igen simán tették félre. Remegett egész alakja, mikor az ifjú pár hűvös . . . Lehet, sőt valószínű, hogy e soraink csak kesernyés, splénes hangulatból fakadtak. Hiszen nagy böjt van. A böjti hangulat mindig oly kesernyés... é. m. A közigazgatás államosítása. Február 25. Azon nagy horderejű kérdések között, amelyek ebben az évben megoldásra várnak, egy sem olyan jelentőségteljes, mint a közigazgatás államosítása. Nagyon sok viz lefolyt a Dunán, mióta a Szapáry-féle két szakaszos törvény tizenhat hónapi tárgyalás után törvénytárunkba került. És az idő óta sokat érlelődött ez a kérdés. Ma már nem izgatja úgy a lelkeket, hogy »az alkotmány ősi bástyáihoz« a vármegyékhez hozzá mernek nyúlni, a modern kor szelleme a közigazgatás újítását követeli és a legrendületlenebb municzipalisták is legföljebb azt vetik fel, hogy hazánk ősrégi institucziójához, a vármegyékhez féltő kézzel kell nyúlni s nem szabad megengedni, hogy ezen intézmény önkormányzati szerve, nemzeti válságok esetén köz- véleményvezelő irányítása megszűnjék. De erre nem is gondol senki. Hisz a modern közigazgatás természete szerint cselekvő munkásságra hiv fel mindenkit, akinek a közügyek viteléhez érzéke és kedve van. Az angol közigazgatás, amelyre annyiszor szeretünk hivatkozni, mintaszerüségét annak köszöni, hogy a társadalom koordinálva mellette működik; i egyházi, iskolai, filantrópiái, művelődési, mű- ! vészi és egészségügyi téren a hivatott hatóságokkal egyforma, ha annál nem nagyobb műn- j kát végez. Elbámuljuk, hogy az angol társada- j lom az iskolai hygiénia és a pedagógia érdeké- j ben mire képes. Az ő jelentéseiket olvasva, el kell szégyelnünk magunkat, hogy a társadalom ! nálunk milyen szegényesen fog munkához és j milyen nagy port hint! Az angol siker nemcsak j a polgárok folyamatos és lelkes munkáján mu- i !ik, hanem azon, hogy ott a közakcziók társa- j dalmi részét hatósági együttes munka teszi meg- : bizhatóvá, rendszeressé,‘szabatossá. Milyen gyö- ! nyörü volna, ha a modern közigazgatással egy- | idejüleg megalakulna hazánkban a járási, gaz- | dasági, iskolai, közjótékonysági, szépészeti, köz- i művelődési bizottság, melynek munkáját a járási hatóság látná el tervvel, állandósággal és a vég- j rehajtás biztosságával. Mennyire más volna a j vármegyei élet, ha politikai pártharcz helyett a I vármegye lakosságának gazdasági és erkölcsi javait ölelné fel. Nálunk a törvény szerint a falu birája a falu feje. Rövid időre választják, még ha tisztére alkalmas is lenne, a három év alatt nem tanulhat bele, de mert állása ingadozó nobile officium, nem is igen töri magát, hogy bírói tisztébe beletanuljon. Valójában a községi jegyző a falu vezetője, akit azonban félszegül lefog a törvény, amely mellé álüt egy tehetetlen bábot, akit, hogy a közigazgatás valahogy czammog- hasson, rángatnia kell a helyzet szerint. Hát ez tarthatatlan. Legyen a jegyző a falu feje, stabil, biztos, függellen állásban, akit csak fegyelmi utón lehet elmozdítani és akit becsvágyó tevékenységre az buzdít, hogy munkája uián lép jobb poziczióba. A jegyzőnek adjunk nagyobb fizetést és kívánjunk több kvalifikácziót. Kmeity, egyetemünk hires közjogi tanára államvizsgát kíván a leendő jegyzőtől, tehát egyetemi végzettséget és azt mi is helyeseljük, mert a község vezető emberét jogi tudással el kell látnunk. Szükség lenne még a közigazgatási gyakorlat igazolása és egy gyakorlati ügyviteli vizsga. Mi más lenne a községek szellemi és anyagi nívójának emelése, ha egy széles látkörü és a cselekvésben le nem nyűgözött ilyen szakember venné át a vezetési. Ennek kedvező kihatását fejtegetnünk fölösleges. Nem kell félnünk a közigazgatás államosításának mumusától, mert erre az országnak határozott szüksége van. A kérdés azonban oly bő redőzetü, hogy egy hírlapi cikk keretében nem végezhetünk vele De lesz reá alkalmunk, mikor a kérdés parlamenti elintézés alatt lesz, — szót ejteni róla. Színház. Az elmúlt hét megelégedést hozhatott ugv a társulatra, mint a közönségre. A színészek minden igyekezetükkel tudásuk legjavát adják, viszont a közönség nap-nap után telt házakat csinál. Most már elmondhatjuk, hogy ennél sokkal nagyobb kvalitású színtársulat is fordult már meg városunkban, de bizonyára ép a nagy rezsi miatt nem tudtak anyagilag boldogulni. De Márffy társulatát az összehasonlítás mellett sem lehet lekicsinyelni. Végiére fővárosi igényeket táplálni Nagybányán, kissé nagyzási hóbortnak minősíthető. A társulat tagjai teljes ambiczióval dolgoznak s már ez is elég, hogy a közönség osztatlan érdeklődését maguk felé fordítsák. S ha a heti műsoron végigtekintünk, láthatjuk is, hogy minden darabban a társulat más-más tagja játsza a főszerepet, becsülettel s kuiisszaháboru nélkül résztvéve a munkában s részt kapva az elismerésből. Szerdán Zöldi Vilma gyarapította tisztelői számát a Sasfiók-ban; csütörtökön Stoll és Ladányi Mariska osztoztak a Posiásfiu és húga ez. vígjáték sikerében; pénteken a Zöld frakk-ban Lajihai és Deák Flóra jeleskedtek; szombaton és vasárnap Lenkey és Antal Erzsi állottak a Mozikirály középpontjában; hétfőn ismét Antal Erzsi, Róna Stefi és Stoll tettek ki magukért Mindenesetre ez az okos munkafelcsókokkai búcsúzott el tőle. Nem is tudott felelni, csak ajka széle vibrált s szinte nem is látta, mikor a fiatal pár kisuhant az ódon palotából, ki a verőfényes, szerelmes életbe .. . Reszkető kézzel tapogatta, simogatta végig az elaggott bútorokat, amik ebben a nagy ide- genségben egyedül voltak a bárátai, igaz barátai a múltból, az eseményes múltból. És az öreg csakhamar érezte, hogy az egyedüllét megöli őt. Öt öli meg ez a siket magány, aki hetven év alatt száz halállal állott szembe. Sirt, sirt, mint valami megkinozott gyermek, akinek szakálla csak ragasztva van. Egyszer megindult. Emberkerülő utakon botorkált tova ; űzte, hajtotta a rémes magány. Már a tarlós földeken járt, amikor egy rövid szoknyás parasztleány került elébe. Szélesen mosolygott az öreg arczába és tovább akart menni. A levéltáros n egszóliíotta: — Hová mégysz húgom? — Amint látja az ur, előre . . . — Talán haza? A mosolygós arczu szép parasztleány elkomolyodott e szóra. Mintha szíven csípte volna ez a mondat. Kedvetlenül nyújtotta a szavakat s ahogy mondta: — Nincs nekem hazám, árva leány vagyok én .. . tudja, csak úgy tartanak fel a kezem munkájából . . . Az öreg levéltárosnak ezek a szavak olyan ismerősek voltak. A szivébe hatottak. A szivéig tolakodtak, ügy érezte, hogy közös a sorsuk, közös a száraz kenyerük, a napjuk, a bajuk, meg az örömük. Sietős mozdulattal lépett a leányhoz : — Hát leszek az apád ... Olyan igazán, olyan nyugodtan mondhatta ezt a nyugalmazott levéltáros, hogy a leány elhitte. Egy szóval sem kérdezett semmit, egy tekintettel sem árult el kétkedést, hanem odanyuj- totta kérges markát az öreg urnák és nyugodt komolysággal mondta : — Na menjünk . . . És a rozóga bútorok közé megint bejött az élet, a friss, az egészséges vérü élet. Az öreg levéltáros olyan lett, mint az a gyermek, akinek karácsonyi ajándékot hoznak. A város pedig fel- zudult. Előjöttek az erkölcsbirák, a szigorú er- kölcsbirák és elítélték az öreget, eltemették őt magát és becsületét. Akadtak jó barátai, akik megsiratták, ellenségei, akik pikánsnak találták az egészet. Unokája, a finom, fiatal asszony meg rekedtté sírta, zokogta magát és megfogadta, hogy elköltözik a városból. Az öreg, nyugalmazott levéltáros pedig, amikor egy napsugaras délután a szivéhez kapott, utolsó perezében lehajolt és megcsókolta a parasztleány gondosan ápoló kezét. Ez volt egyetlen és utolsó fizetsége. És azt mondják, hogy amikor temették, senki sem kisérte, csak egyes-egyedül a kinevetett, megcsúfolt, meggyalázott paraszti árva . . .
