Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-29 / 5. szám
9 NAGYBÁNYA 1914 január 29. s a legjobb, arait tehetünk, ha védett helyre telepitjük le azokat, akiknek gépe örökre a két kezük marad, ott feltámasztjuk a régi patriarchális szervezet sok-sok olyan reminiszczencziáját, ami ma is helyt áll a világban, a többieket pedig fogjuk szakiskolákra s vezessük be szintén a gépkezelés titkaiba. Addig, amig ez az átmenet megritkult soraikat valahogyan megint helyreállítja, ne kísérletezzen a bőrükre, ha csak lehet senki, hagyjuk meg őket bevett szokásaik közt, ne szabályozzuk el gyékényeik alól az árusító teret, ne akarjunk gazdagodni épen az ő helypénz- fiiléreiken és ne suhogtassuk a fejük felett mindig a paragrafusokat. Elég sok baj suhog el az ő fejük felett. Hanem igenis, hallgassuk meg panaszaikat, melyeket kongresszusaikon már annyiszor czikkelyekbe szedtek s azt a háromszáz- ezer családfentartó magyart, aki még ma is kalapácscsal, árral s más egyéb szerszámmal keresi kenyerét, igyekezzünk megmenteni. Ha az állam élni akar s vannak gazdag s szegény fiai, világos, hogy a gazdagokra kell támaszkodnia, progresszív adók, adózatlan létminimum, az árverési kótyavetyélés alól kimentett szoba- bútorzat, a homestead és a szocziális gondolkodásnak egyéb mentőhorgonyai mind olyanok, hogy én azokba őszinte örömmel kapaszkodom bele, mert a szegénység tiszteletének én szinte fanatikus szószólója vagyok s igazán mondom, hogy bensőleg nincs igazabb vágyam, nincs édesebb nagyravágyásom, minthogy vajha én a kisemberek birodalmának megismert nagy embere lehetnék valaha A gyakorlati, a nemzetnek hasznot- hajtó munkák egész sokasága kínálkozik e téren Itt már nem általános elvi óhajokkal, hanem a gyakorlati valóság té- nveivel és körülménveivel kell számolni. p mj Éhes embernek ne tartson senki disszertációt a táplálékok chemiai összetételéről és tápláló erejéről, hanem adjon gyorsan kenyeret és húst. Olyan idő előtt állunk, hogy ezekről »az előkelő jelenlévők közt* Mme de Sénanges nevét is megemlítsék. * * * így aztán, mikor tegnap este mellé telepedtem az azaleákkal és rózsákkal diszitett asztalnál, első szavam ez a banalitás volt: — Asszonyom, igazán egy örökkévalóság óta nem volt szerencsém önhöz. Nem válaszolt azonnal; rám nézett, olyan kifejezéssel a szemében, amilyent azelőtt sohasem láttam nála — komolyabban a szokottnál és egyszersmind kissé gúnyosan is . . . Aztán igy szólt: — Csak vallja meg: a mai találkozásunk nélkül eszébe sem jutott volna, hogy távol voltam ... Ne udvarinskodjék, — tette hozzá hirtelen, mintegy megakarván akadályozni azt a tiltakozást, amivel valóban már-már megpróbálkoztam . . . Nagyon természetesnek találom, hogy elfelejtettek, mert nem láttak. Annyi minden van Párisban, amire gondoljoh az ember ! — Akárhogy is van, — feleltem, — biztosíthatom, hogy Páris megint gondolni fog önre és törődni fog önnel, mert most, hogy visszajött, fiatalabb, ragyogóbb, szebb, mint valaha. Erre csak ennyit válaszolt: — Igen, sokkal jobban vagyok. Most a másik szomszédja szólította meg s egy darabig azzal beszélgetett, ezalatt pedig ón ugyanazt a kötelességet róttam le baloldali szora- szédnőmmel szemben. Mihelyt újra beszédbe immár nem beszélni kell, hanem foganatosítására komolv munkát szentelni. Fogjunk hozzá ez áldásthozó munkához. Szávay Gyula. Milyen legyen a tisztességtelen verseny elleni törvény? Január 28. Törvény készül a tisztességes verseny legfélelmetesebb ellensége, a tisztességtelen verseny ellen. A törvény fogja meghatározni, hol kezdődik a tisztességtelen és hol végződik a tisztességes verseny. Ez a meghatározás azonban korántsem oly könnyű, mint azt gondolná az I ember, mert magát a tisztességtelen verseny fogalmát is, ahányan vannak, annyiféleképen határozzák meg. A tisztességtelen verseny ép úgy lehet árak mesterséges apasztásának, mint felszöktetéséuek í előidézője. így például a világlörfénelem száza- ' dókra visszamenő följegyzéseiben nagy szerepel i játszott a »lulipánharc* (tulpománia), amikor is 1635-ben egy tulipánhagymáért 13 000 hollandi arany forintot is adtak. Utóbb azonban a teljes árzuhanás a versenyzőket tönkretette, ami ugyancsak — már akkor is — a tisztességtelen verseny szüleménye volt. Volt idő, amikor a tisztességtelen verseny ellen Magyarország kellő közepén is, Budapest fővárosában törvényes rendelkezés hiányában, sőt hatósági jóváhagyással a »szegel-szeggel« — elv szerint védekeztek Ma, napjainkban pedig a hatóságok különböző felfogásától függő, egyenlőtlen és hiányos intézkedések folytán vígan arat tovább a tisztességtelen verseny. Olyan rendelkezésre van tehát szükség, mely nem sújtja intézkedéseivel a tisztességes kereskedőt is, hanem helyesen tudja mérlegelni a tisztességtelen versenyzést s ostorozza a tisztességtelent. Szem előtt keli mindig tartanunk, hogy csak bénifólag halhat kereskedelmünkre, ha ezt a törvény betűiben lefektetett paragrafusokkal ; irányítanák és agyonrendszabályoznák. Szabad s kereskedelem szabad versenyt igényel! Francia- I országban tiszlességtelen versenyről lakónikus rövidséggel intézkedik a törvény, mondván egyszerűen azt, hogy aki cselekedetével, üzleti eljárásával másnak kárt okoz, ezért felelős. Mert egyenkint felsorolni mindazokat az eshetőségeket, melyek a tisztességtelen verseny tényállását kimerítik — minthogy az időről időre más és más módon és formában tűnik fel — meddő, vagy hiányos munka lenne, hisz se szeri, se száma a tisztességtelen verseny eddig ismert különböző nyilvánulásainak, s a még kieszelhető újabb módok kifürkészhetetlenek Sokan a megrendszabálvozás hevében a tömeges vásárlásra való ingerlést említik, mint a tisztességtelen verseny leggyakoribb válfaját és a mai ipartörvény 51. és 52 §§-ai is erről beszélnek, holott nem lehet és nem szabad a kereskedelem érdekében tisztességtelennek minősíteni, ha ügyes reklám által a vélelkedvet elősegítjük, mert elvégre is, ha az — és ezt hangsúlyoznunk keli — a valóságnak megfelelő és nem hazug reklám által propagáltalik, még nem tisztességtelen, — ezt kereskedőink többé- kevésbbé mindannyian megtették a múltban és meg akarják tenni a jövőben is. Hisz, ha nem reklámozhatja a kereskedő áruját, ha azt meg nem szólaltatja a hirdetés, kirakat stb ismert formájában, olyan az akkor, mint a néma ember, senki sem érti meg, senki sem vesz róla tudomást Viszont ha a kereskedő raktárából hibás divatja múlt, romlott, megsérült, vagy bármiféle >partie*-árut a vevőközönségnek elad, de nem jelzi annak hibás voltát, ennek elhallgatása ép oly tisztességtelen, mintha csak ráfo- gásból használja a fenti kitételeket. Legyen minden állítás a valóságnak megfelelő és igaz, akkor lisztességes versenyről van szó, de ha csak ráfogás és nem igaz az állitás, akkor az a tisztességtelen verseny bélyegét hordja magán. Különböztetnünk kell, ha helyesen akarunk tehát ítélni, mindenkor a kihasznált valóság és a kihasznált látszat között s akkor könnyen meghatározhatjuk, vájjon az a megengedhető formája-e a versenynek. Valótlan állitás, illetve minden törekvés, vagy cselekedet, mely hamis és hazug jelszavakkal a nagyközönség vagy a versenytárs megkárosítását és megtévesztését célozza, az alapvető ismertető jele a tisztességtelen versenynek. Legyen törvény a tisztesség télén verseny követői ellen, de nem meghatározott és felsorolt cselekedetekre kiterjesztve, hanem mindenre, mi tisztességtelen és legyen egyúttal egy állandó központ, mely figyelemmel kiséri és megfigyeli a versenyt és annak minden mozzanatát Ez a központ a tisztességtelenül versenyzőket idejében, még mielőtt kárté- konyuyá válnak, felfedezi és az illetékes hatóság, illetve kereskedelmi bíróság elé viszi. Legyen törvény mindaddig, mig a tisztességtelen verseny megszűnik önmagától, mert egyszer és mindenkorra a világból eltüntetni törvénynyel sem lehet. Mindaddig mig az egyenlőtlenül elosztott földi javak folytán nehéz megküzdés lesz a mindennapi kenyér ára, mindaddig létezni fog a verseny és amig versengés lesz, addig fel-fel fog bukkani a tisztességleien verseny is Minél nagyobb a jóiét, annál kisebb a tisztességtelen verseny és ha majd mindenütt jólét fog uralkodni, akkor nem lesz többé szükség a tisztességtelen verseny elleni törvényre sem. ■fiSfe tudtam keveredni vele, megkeideztem Mine de Sénangest: — Hát gyöngélkedett? — Nagyon beteg voltam. — Neurasthénia ? . . . — Ó nem, komolyabb betegségről volt szó. Két évvel ezelőtt, mikor csak úgy találomra kezeltek a folytonos gyöngülésem és soványodásom ellen — végül fölfedezték az orvosok, hogy kezdődő tuberkulózisban szenvedek. Még aznap elküldték a malvezin-i szanatóriumba, Lausanne mellé. Itt töltöttem én másfél esztendőt. — Teljes sikerrel. — Igen. Tökéletesen meggyógyultam. — Es most viszontlátjuk újra minden nevezetes alkalomkor ? — Ó nem! Ez az »ó nem!« olyan hirtelen hangzott el, hogy megértettem, mennyire őszintéu gondolta. — Hát még mindig vigyáznia kell magára ? — Nagyon kevéssé és ettől ugyan újrakezdhetném a régi életemet. Csakhogy, lássa — nem kívánom többé. A velünk szemközt kitörő nevetés megzavarta a beszélgetésünket. Egyik vendég — egy szellemes ember — valami botrányos anekdótát adott elő egy igen ismert társaságbeli személyiségről. Egész Páris ismerte az anekdota hőseinek nevét; az elbeszélő különben nem is titkolta el . . . Mikor elhallgatott és a nevetés is megszűnt, Mme de Sénanges tovább beszélt: — Lássa, barátom, már az ilyenféle anek dótáknak a reám tett hatásából is megállapíthatom, hogy elmarad am a társaságtól, nem vagyok többé a »helyzet magaslatán«, mint mondani szokták . . . Ó, nem lettem én szenteskedő odafenn a havasokon ! Mindösse elveszítettem az érdeklődésemet a sok sablonos, haszontalan, mesterkélt dolog iránt, amik az eddigi életemet alkották ; és most, mikor ismét ott vagyok, ahol ezt az előbbi életet éltem, észreveszem, hogy a »havasi lelkem« nem maradt a havasok közt: lejött ve.em, elkísért Parisba. Ez a lélek figyel, hallgat, Ítélkezik bennem. És ezzel az átalakult lélekkel valóságos betolakodónak érzem itt magamat A vacsora véget ért. Karonfogtam Mme de Sénangest és a szalonba vezettem. És minthogy érdekelt az, amit el kezdett nekem mondani, hát a helyett, hogy a férfiakkal a dohányzóba mentem volna, kissé félrevontam és leültem mellé. Mosolygott. — Önt mulattatja az, amit mondok, — kezdte és — azt gondolja magában: »ezt az asz- szonykát meglepi és idegessé teszi Páris zaja másfélesztendei nyugalom után. Azt képzeli, hogy megváltozott a lelke; de nem adok neki hat hetet, megint olyan bolond lesz, mint azelőtt . . .« Vallja meg, hogy ezt gondoljál Én is mosolyogva válaszoltam: — Semmiesetre sem ezekkel a szavakkal gondolom. — De mégis csak gondolja. Nos hát, csalódik. Sohasem lehetek többé az, aki voltam . .. Ejnye, szeretném, ha meg tudna érteni . . . Képzelje el hát először is az elutazásom napját . .
