Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-29 / 5. szám

V Z5TII. évfolyam. l©14t. jarmdr lió 2©. 5-Ils: szám, NAGYBÁNYA' U MI Al« M2SÉFIRODAIjM1 EC Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahov lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Kisemberek. Január 28. Az úgynevezett kisemberek képezik túlnyomó részét annak a társadalomnak, melynek a kisebbsége szabja meg a tör­vényeit és szokásait. Ebbed a táborban találjuk az egyszerű munkásokat, a pat­riarkális régi rendből kiszóródott kéz­műveseket és boltosokat, a földet diribre- darabra daraboló s végül az utolsó dara­bot is elvesztő földmiveseket és azután egy jelleg és foglalkozás szerint szigo­rúan el nem különíthető részét, egy ke­vert törmelékét az ügyes-bajos (inkább bajos, mint ügyes) embereknek, kik egy gyűjtőnév alá foglalva, a kisemberek neve alatt ismeretesek s kiknek szellemi és előkelőségi tekintetben vett krémjét és koronáját az arisztokratikusan szegény hivatalnoki osztály képezi. Megilletődés és elkeseredés nélkül nem lehet ezt a képet nézni s minden jó ember tépelődve és izgalommal kell hogy keresse azt az igazságot, mely ezt a sok bajt csak némileg is kiegyenlíti s egyszer már mást is hoz, mint Ígéretet és vállveregetést. Hangok hallatszanak a messze távol­ból, azokból a régiókból, melyek már kívül esnek a politikai, sót a társadalmi berendezettség körén, hangok hallatsza­nak a névtelen tömegek köréből, majd panaszosak, majd fenyegetőek, mindig keserűek. Ezrével él a hasznos, dolgos emberanyag kívül azon a kerítésen, me­lyen belül a politikai jogok parczellázva s a benszülöttek nevére Írva feküsznek. A kerítés ősalapokon régen készült s csak azokat foglalta be és csak azok számára nyújtott jogokat, akik akkor benne él­tek. De a kerítésen kívül is élet kelet­kezett, egészen uj szabású, amilyenről akkoriban régen még nem volt fogalma a jogcsinálóknak. A kerítésen belüli vi­lág a maga konslituált jogaival és szer­vezetével mintegy másodkorszakbeli ne­messég jelentkezik a kívül támadt, még szervezetlen és beosztatlan uj települők­kel szemben. Szóval — beszéljünk képek nélkül — keletkezett a nagyvállalatok, a gyárak világa Ezer és ezer szakképzett, komoly munkás dolgozik a kémények árnyékában. Közöttük sok nemcsak ké pességre, de keresetre is messze fölül­múlja a vele rokon kisipari ágak poli­tikai jogokat gyakorló, önálló embereit s ők kívül esnek a közjogok gyakorlatá­nak kerítésén. A munkásügy, mint po­litikai és társadalmi kérdés, megoldást kér, sőt már követel. Prokrustes kerí­téseit kijebb kell tolni, azt a sértő tar­tózkodást, mely az uj alapokon szervez­kedett munkásnépséggel szemben a tör­vények régies felfogásában megnyilatko­zik, meg kell szüntetni és át kell hidalni. Módját kell keresni, hogy a nemzet e jelentős tagozata a politikai képviselet intézésébe belevonassék s hogy a szo- cziális törvényhozásban, a már megkez­dett nyomokon, melyek különösen a hu­manizmus érdekében történtek, a maguk dolgaik intézésére megfelelő autonom- ’ szei vezci^.i enek, ha' kell, a ka­marai szervezet ^bővítésével. Itt szerénykednek a kisemberek tár­saságában az én kisiparosaim is. Szeré­nyen és alázatosan húzódnak meg a sa­rokban, mint akik megszokták már, hogy akármerre mozdulnak, megütik magu­kat. Valamikor tszebb időket éltek. Az érdemes czéhekben, ha leremekeltek, nagy tisztesség kisérte őket mindenüvé. Nem szabadultak nyakukra a kontárok, a dib-dáb bécsi portéka nem özönlötte el a boltokat és nem kellett elkótya­vetyélniük szakértelemmel és becsülettel készített műveiket. Latinul diskuráltak el a polgármesterrel és spektabilisokkal, ók voltak a városi középosztály, a pol­gári elem, kik intézték a maguk dolga mellett a város dolgait és mindkettőt vajmi becsülettel. Otthon valóságos fiaik voltak az inasok, kik azóta tanonczokká nemesültek, kezet csókoltak, amikor asz­talhoz ültek, oda ültek a legények is, akikből azóta szintén segéd lelt s akik akkoriban nem állapították meg minu- tumokra a munkaidőt. És a kis inasok­ból — tanoncziskolába sem jártak — mégis milyen jó legények, a legényekbő' — pedig továbbképző tanfolyamuk se volt — mégis milyen derék mesterer berek váltak. Mindez ma már csak édes­bús emlék. Rideg időket élünk, a mű­helyekből kiköltözőben van a szeretet­teljes, kölcsönös jóindulat s helyüket el­foglalja az érdek. Gőzekére ült a világ és a gőzkerék végiggázol az egyszerű embereken, ezt megállítani nem is lehet A „Nagybánya“ tárczája. Mi ketten. A léleknek — magát szeretni — a lelket, bűn, hit, de hazug. — Csók nélkül beteg vágy az élet, — folyam, de rút iszapra tévedt, — hol sze­lek örök kara zúg Betegek vagyunk mind a ketten: — a csókok két bús betege. — Akinek ajka, vére, lelke — (va­lami titok térdepelte) — nagy ámulással van tele .. Mikor már mennénk mind a ketten — s a lelkünk, vérünk Összecsap : — más ajka les a zöld ligetben — és más csókja előtt ijedten — megáll a királylány s a rab Jaj Istenem l miért a sorsunk: — a magunk ajkát mami meg ? — S mikor már tudnánk csókot adni — J késő érésre megfogamii — megállnak a hű, nagy szivek ? Nekünk miért lett az a tészünk: — hogy meglássál és lássalak f — És amikor már kéz a kézben — bús ámulisban, ébredésben — szakítsa szét ütünk a nap ? . . . Huzella, Ödön. A havasok. Tegnap este közös barátainknál M m de Sénanges szomszédságában vacsoráztam. Mnjde Sénanges olyan valaki, akit Párisban fiat*. asz- szonynak neveznek — vagyis a kora rejtélyes, harminczöt év körül járhat. Párisban nagyon udvariasak az emberek az asszonyi életkorokkal szemben, ő különben bárki másnál könnyebben őrizheti meg a titkát, mert karcsú, finom a ter­mete, arczán a legcsekélyebb ránczocska sincs és szőkébe áthajtó gesztenyeszin hajának soká nem fog változni a színe. Aztán meg tökéletesen ismeri a párisi asszonyoknak azt a művészetét, hogy csak a halál közeledtével öregszenek meg. Tökéletesen öltözködik és fésülködik, saját mivol­tának azzal a c«událalos megértésével, amely az igazi, foglalkozásszerűen nagyvilági életet élő asszonyt képessé teszi, hogy még termete és arcza apró hibáit is egész megjelenése javára használja fel. Szinte két esztendeje nem találkoztam már a társaságban Mme de Sénanges-zsal. Addig nagyon sokat járt emberek közé; ama párisi asszonyok sorába tartozott, akik mintha min­denütt jelen volnának egyszerre: napközben ló­versenyeken, kiállításokon, jótékony vásárokon, rautakon, teákon; este főpróbákon, vacsorákon, nagykövetségi fogadó-estélyeken. Ha az előkelő tár­saság krónikáját iró riporter a jelenlevők névsorát állította össze valami olyan ünnepélyről, a hová be sem tette a lábát, nyugodtan belevette mindig Mme de Sénanges nevét, azt gondolván: »ez bizonyoson ott volt.« Vagy tizenkét évig folytatta ezt a vad hajszát ez a törékenynek látszó asz- szony a fáradtság minden észrevehető jele nél­kül. Mindössze kissé vékonynak találták utóbbi időben; dehát a soványodás úgyis rögeszméje a mai párisi nőknek, minthogy, úgy látszik, köny- nyebb elegánsan öltözni, ha sovány az ember. Egyszerre csak, vagy két esztendővel ezelőtt, hirtelen eltűnt Mme de Sénanges a társaság szín­padáról. Az igazat megvallva, ezt nem vették azonnal észre s az újságírók meglehetős sokáig említették meg a nevét riportjaikban. Újév előtt hagyta el Párist, olyankor, mikor szünetel az előkelő társasélet. Azt beszélték, hogy délre utazott a férjével, de senki sem tudta pontosan, mit jelentsen ez a dél. Egy hónap múlva egyedül tért vissza a férje; ez a férj afféle szeretetre­méltó átlagember volt, korrekt, kissé mulatós clubman, akinek munkássága bizonyos ipari vál­lalkozások pénzelésében merült ki. Megkérdezték, hogy mi újság a feleségéről. Azt felelte: — Fáradt egy kissé; az orvos azt tanácsolta, hogy maradjon még délen. Elmúlt a tél, a tavasz. Mindenki megszokta, hogy Sénanges-zsal a felesége nélkül találkozzék. Nem igen faggatták, mióta észrevették, hogy kurtán csak ennyit felel • Mme de Sénanges folytatja falusi pihenését. És végül feledés borult a bájos, gesztenyehaju karcsú asszonykára — az a rettentő feledés, melybe Páris oly hamar be­burkol embereket és dolgokat, ha nincsenek folyvást a szeme előtt. Még az újságíróknak sem járt rá a tolla a szokott bevezetés után, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents