Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-05-14 / 20. szám
1911 május 14 Hol nyaralunk? — Alkalmatlan tudósitónktól ellesett dialóg. — IVÁN festő. JEROMOS u a. (Szín: A műterem előtt levő udvar. Szép tavaszi napsütés. Ivánon fehér feslőkabát, Jeromoson foltos, piszkos, festékes sakkó. Mindkettő borotválatlan, kissé borzas, nagy, színes nyakkendők, agyongyürött, feltört szélű nadrág egészítik ki toilettejüket. Jeromos két- három ecsetet is hozott magával s a dialóg folyása alatt ezekkel játszik. Láthatólag unják magukat. Már mindent elmondtak egymásnak, hogy lefűzzék egymást, most már nagyon kell törni a fejüket és ehez — hm! —nincsenek hozzászokva !) JEROMOS: (Ő akar lenni az okosabb. Tehát ö szólal meg előbb) Ah . . . hm . . . szép idő van! IVÁN: Oh, Cézanne, ó Gouguin Ép nektek való idő! JEROMOS: Bizony . . . haj, haj. Már nem sokára itt lesz a nyár s pihenni is kéne! IVÁN: Mi?! Teneked van rá pénzed pihenni ? JEROMOS: Hát tudod — Maflalaki, a birtokos, festette le magát velem . . . IVÁN: Igen f És, izé, ho! akarsz te... hm ... JEROMOS: Pihenni ? Mi ? Hát íudod itthon semmi esetre sem. De íudod, ha elgondolom — úgy, ha elgondolom — mennek, robognak a fiaíikerok s bennük ragyogó, dús, pompás aktú szép nők ... A vonal — a hajók —- s pöfögnek : Ni . . . ni . . . (Nizzát akar mondani, de eltéveszti) Ninive felé IVÁN: (csodálkozva) Ninive felé? JEROMOS: (Már benne van a molieri rögtönzésben. Most már: törik szakad folgtatni keli) Igen, Olaszországba. (Nekibuzdulva) Tudod, én ott szoktam a nyarat tölteni .. . IVÁN: (szerényen) Én is. JEROMOS: (kissé megijedi) Mi . . . te is? IVÁN : Miért kérded, hogy te is ? JEROMOS : N . . . n ... n . . . na csak úgy. Mert én tényleg ott szoktam nyaralni . . IVÁN: (Gyanakszik még) Tényleg? JEROMOS: Igen, mert ott — tudod — ott — ott oly szép, olyan meleg . . . izé . . . ott fűszeresek a nők . . . azaz ... ott édes balzsamos a lég . csupa báj . . . csupa illat . . . IVÁN: És hová mégy? A tengerpartra? JEROMOS: N . . . nem . . . azaz igen. De le egészen délre. Egészen le . . . (Borzasztóan izzadni kezd) például mit is mondjak . . . Firenzébe IVÁN : (robbanó kaczagással) Hahaha ! De édes öregem 1 Hiszen Firenze nincsen délen ! JEROMOS: (Nagyon megdöbbent, hogy rajtacsiplék a tudatlanságon) Ugyan ne beszélj! Én izét — Florenczel mondtam! NAGYBÁNYA 3 IVÁN: (Még jobban nevetni kezd) Hahaha! Hát te nem tudod valami jól a — a — geográfiát ! Flórencz meg Firenze ugyanaz a város! JEROMOS: (Hirtelen dühbe gurul. Támadólag) Hagyj már békét azzal a sok szőrszál- hasogatásoddal 1 Tudakozódó iroda vagyok én? Mit tudom én a sok város közül melyik hol van! No, meg, különben sincs készen az útitervem . . . IVÁN: Nekem már réges i égen meg van! I JEROMOS: No?... IVÁN: Ugyanaz, ami minden nyáron. Dél- olaszország délicsucsa . . . Verona ... a végállomás. JEROMOS: (Az arcra hirtelen felragyog) Verona ! Ahol az a finom szalámi készül1 Áh, az gyönyörű város! A boltíves loggiák — és az emeletes poríikusok ! A lagúnákra a csajkások lengenek — halk lila tónusok — kontrast — dal, gyönyörűség mindenütt! (Halkan dúdolni kezd) Le|dama se mobile... 1’ astro d’ arggentó . . IVÁN : (A szeme rémülten kimered) Olaszul ' beszélsz? Hanem------hol — mikor — hm... JE ROMOS: Oh hát az emberre ragad egy kicsike, itt, ott . . a sajtos bárkákon könnyen megtanultam .. . Különben is nagyon szép dallamos nyelv ! (Az ecseteivel játszogat) IVÁN: Én is tudtam, de tudod egy év ] alatt sokat felejt az ember. . Hopp! Már tizen- j egy óra! A modell biztosan áll már ... Gyerünk i be! (Elsiel). JEROMOS: A fene egye meg! Majdnem lefőzőtí! Hopp! Mégis, veszek egy gyakorlati olasznyelvíant! (Utána siet) Levél a kolorisztikus kaczajokról. — Levél egy szép asszonyhoz. — Május 13. Érdekes és uj szót tanultam a héten, Asz- szonyom s mert tudom, hogy ön minden uj dolgot mohó kíváncsisággal szeret, sietve meg- j irom önnek. Úgy emlékszem rá, hogy kedden volt, a térzene alatt. Valamelyik pádon ültem, kényelmes és barna, mélvöblü padok vannak itt a ligetben, Asszonyom s még a konvencionális 6 fillért sem kell lefizetni, hogy ne a fűben ülve, vagy fatörzshöz támaszkodva nézzem a nyári szint váltó hegyeket és a rózsaszínű porban czikkázó színes, modern toileiteket, de európai kényelemben hátradőlve gyönyörköd hetein .. . azaz ... ne vessük el a sulykot. S ne : legyünk banálisak. Nagyon félek mindig, Asszo- j nyom, hogy banális leszek, ha én, aki olyan ; ritkán érintkezem az emberekkel s tőlük távol ! tűnődöm dolgokon, higeuikánésa modern prob- j lémák legszebb ágain, amelyek teljes elmerü- j lést követelnek, hogy én, ha nőkről, tavaszról, j toilettekről próbálok Írni, hamar banális hangba tévedek. És inkább semmit, csak ekt ne! Ott ültem a körönd előtt és előttem az ünnepi nép —• eszembe jutottak a gyerekkori színes promenádok, egy nagy biciklis ember,- két fekete mankó és a sonkaujju ruhákhoz illő bő suhogó »sieppes« ruhák. Egy szép, karcsú zsidóasszonyka kék ruhájából messzire kivillan a kaczér, finom, kék selyem harisnya Egy másik, fehér ruhás nőnek úgy megfeszülnek keblén a szövetek, mintha nem is blouse, hanem trikó volna. Mi ez ? kérdem s mivel egyedül vagyok, magamnak kell megadnom a választ. Tavasz? Fiatalság, vagy valami régi, kaczér reakeziós kor újraéledése? Mert emlékszem rá, hogy a franczia forradalom után — én nem voltam ott, bizony isten nem! — szigorú rendeletben tiltották meg a nőknek, hogyha már mélyen kivágják a ruhájukat, legalább ne mu lógassák a keblüket, az izé . . . nos, ön tudja, bizonyára, hogy milyen szép, erotikus és a faji szempontokból szükséges résszel együtt ? S ma már ezt a rendeletét a harisnyakötőkre kellene alkalmazni. Minek annak a mutogatása, Asszonyom? Én nem tudhatom úgy, mint ön, aki maga is nő: mit akarnak ezzel elérni — önök? Mit jelent ez a mindenütt kivillanó testiség? Tudják önök — és talán erre számítanak, hogy milyen gondolatokat, vágyakat kellenek a férfiakban ezek a hasított, feszülő szoknyák, amelyek a czipő tájékán is trikószerüek; hogy nem a legbecsületesebb és legtisztább gondolatok ébrednek a férfiakban, azt tudom. Miért provokálják ezt önök ? Önök, akik mi mellénk, a férfiak mellé igyekeznek jutni s kullurasszonyok akarnak lenni, önök, akik érettségiznek, ügyvédi irodát nyitnak s a dajkaságot is rábízzák a férfiakra ? Önök, akik több nyelven beszélnek, mint mi s amig közülünk sokan távol önök'ől, a2 önök érdekében tűnődünk és tanulunk — és dolgozunk, addig önök furcsa uj szavakat találnak ki s azt mondják: olyan érdekes, kolorisztikus kaczaja volt. Ott ültem egy pádon a ligetben s az ölemben Sterne egyik könyve feküdt. Jó társaság, nem lehet megunni. S míg kissé fájó fejemben ennek a nagy embernek világproblémái izzolfak, előttem kis, tavaszi lányok kaczérkodtak csak jövőre maturáló diákokkal. Jól van ez igy. Ki is akarná máskép. A biblia is azt mondja, hogy szeressétek egymást felebarátaim. Néztem őket s eszembe jutott, hogy egy mélytavu parton én is kisérgettem kurta szoknyás bolond kislányokat és rengeteg ostobaságot beszéltünk. Régen volt az. Sok fájdalmai vágott azóta a fejemhez az élet. Néztem őket, de egyszerre csak mellém telepedett két hölgyösmerősőm. Nevettek. Valami delikat dolog lehetett a témájuk, mert úgy ka- czagtak, mint amikor csiklandástól kaczag egy asszony. várnók, hirtelen megint kivilágosodik és pár pillanatra uj színeket nyer az égbolt, mielőtt a világosság egészen elhalna. A rőtes színek a karcsú oszlopfőkön visszatérni látszanak előttünk és maga az istennő temploma is, a kis habzó tengeren mint valami szikla még egyszer felragyog. Elhagyjuk a kioszkot és bárkánk tovább siklik a mély, mindent elborító áron, elmerült pálmafák között. Most Ívben megfordulunk, hogy egyenes vonalban jussunk el a templomhoz, amely utón hajdan zarándokok jártak gyalogosan. Nemrégiben még fönséges ut volt ez, oszlopcsarnokokkal és szobrokkal övezve. Ma már egészen viz alatt áll és soha többé nem kerül napvilágra; kettős oszlopsorai között az ár az oszlopfők magasságában visz tova, amelyek egyedül merednek elő és amelyeket kezünkkel érinthetnénk. — Olyan ez az utunk, mint az idők végén egy csolnak-ut, valami puszta Venezia-féle városban, amely nemsokára romba fog dőlni, elmerül és feledésbe vész. A templom. Megérkeztünk. Fejünk fölött hatalmas cylonok emelkednek, mély relief-alakokkal díszítve: egy óriási, kilártkaru Isis mintha felénk intene és mellette más istenségek, titokzatos kézidők képei megörökítettek és amely hires mint szfinksz vagy mint a piramisok. Valamikor magas sziklafokon állott és datolyapálmák övezték levegős lombkoronájukkal. Ma már eltűnt alapépítménye, oszlopai egyenként emelkednek ki a tóból és olyanná teszik, mintha valami nagyszerű királyi vizijáték czéljaira építették volna a vízbe. Bárkánk beléevez . . . Különös kikötő ez ódon pompájával ; kimondhatatlanul szomorú kikötő különösen ebben a sárga alkonyati órában és ebben a fagyos szélben, amelyet a szomszédos sivatag kérlelhetetlenül elébünk küldött. De mégis milyen csodálatos Philae kioszkja még ebben az állapotában is, teljes pusztulásának első fokain ! Oszlopai egyenletesen nyugosznak láthatatlan alapzataikon, és mintha még büszkébben tartanák kőleveles oszlopfejüket: álomkioszknak látszik most és úgy érezzük, bizonyos, hogy nemsokára egészen el fog tűnni ebben az árban, amelynek sohasem lesz többé apálya , . . Most pár pillanatra megint kiviiágósodik és az égen most kevósbbé sápadt réz-szinek gyulnak ki. Egyiptomban gyakran megtörténik, hogy naplemente után, amikor már az este bekövetkezését egy végtelen nagy érczpajzs; csak uyugat felé marad sárga és végül tejfehérre sápad; és a sivatag hegyei a látóhatáron még keményebben emelik föl éles, égetett agyag-szinü profiljukat. Ezen az estén fagyos szél fuj dühösen arczunkba. Az evezősök folytonos éneklése közben csak fáradságosan haladunk előre ezen a mesterséges tavon, amelyet az angol kőgát kerít be a távolban láthatatlanul, de mégis sejthetően és föllá- zitőan; mondhatnám, szen!ség!örő tó ez, mert zavaros árja megbecsülhetetlen romokat takar: egyiptomi istenek templomait, templomokat a kereszténység első évszázadaiból, csillagképeket, föliratokat és emblémákat. Most csupa ilyen rom fölött halad bárkánk és ezer apró dühös hullám az arczunkba fröccsen Közeledünk a szent sziget maradványaihoz. A vizbőí helylyel-közzel pálmafák merülnek föl, amelyeknek karcsú törzsei most viz alatt állanak és rövidesen egészen elfognak merülni, de nedves koronájuk most még kimered a vízből és a vidék, az árviz, szinte a nagy özönvíz képét tárja elénk. Mielőtt kikötnénk az Isis-templomnál, elhaladunk Philae kioszkja mellett, amelyet minden
