Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-04-23 / 17. szám
2TII. évfolyana. 1S1-4. április lió 23. IV-ilz szám. mi itam »»éíp’ íjmoüa.IjMI Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A városok jövője. Április 22. A városok hatalma és dicsősége a múlté, kultúrája és valódi fejlődése a jövőé. A jelen az csak egy átmeneti állapot, mert itt megállni nem lehet, de nem lehet visszamenni a múltba sem, egy ut van tehát előttük fejlődni a modern kultúra, hygénia és az ezekkel összefüggő szempontok szerint. A múltban egy-egy város egy-egy köztársaság volt. Nem beszélünk itt az olasz városokról, Velenczérői vagy Raguzárói, amelynek törvényt hozó hatalma, dogeja és hajóhada volt, hanem szólunk a magyar városokról, amelyek közül több (Kassa, Lőcse, Nagybánya stb) pallósjoggal birt s amelyek még a közel múltban is nemcsak a közigazgatást, de az igazságszolgáltatást is gyakorolták. Nem is olyan régen még a városi törvényszékek bíráskodtak s a vármegyékben a második alispán szolgáltatta az igazságot. Hogy melyik jobb helyzet a közérdek szempontjából, azt könnyű elbírálni. Vannak, akik »a régi jó időket« nem győzik eléggé dicsérni. De ha nézzük ezeket a boldog időket közelebbről, az objektiv história hűségesen és igazi képet mutató szemüvegén, akkor valóban nem sok örömünk telik bennük, mert azt látjuk, hogy az akkori bírák erősen befolyásolhatók voltak a hatalom által. Az igazságszolgáltatás rémes korszaka és borzalmas esete áll előttünk a 48-as szabadságharczot alig 53 esztendővel megelőző időkből. A Martinovics- féle »összeesküvés« typikus példája s örök szégyene marad az al, otr> nyos Magyarország jogszolgáltatásán,,. Egy igazi felvilágosodott, szabadelvű, H tus, fenkölt eszméket elméletben művelő !ár- saság, amelynek tagjai a népet rajongva szerették, ideális érzésekkel telítve, emberszeretet által vezettetve, segíteni óhajtott az emberiségen. A jogvédelemtől, bizonyítástól elzárva áldozatul esett a magyar emberekből álló magyar hatóság címét és jellegét viselő vésztörvényszéknek, amely nem tett egyebet, mint az elavult hatalmi önkény szolgálatába állva, annak jogot, törvényt, igazságot és méltányosságot nem ismerő eszközévé vált. A mai idők jogszolgáltatását a régi, sőt a nem is olyan nagyon régen múlt idők igazságszolgáltatásával összehasonlítani nem lehet. Ma egy szimplex becsületsértést, vagy könnyű testi sértést alaposabb, igazságosabb, tárgyilagosabb és megíontoltabb eljárással bírálnak el, mint a közelmúltban elkövetett főbenjáró bűncselekményt Ma a vádlottnak és sértettnek a bizonyítás és a jogorvoslatok egész rendszere áll rendelkezésére, a jogvédelmet minden vonalon igénybe veheti, a védőjének szabad megválasztása és a nyilvánosság ellenőrzése garancziákat képeznek a törvén}^ által adott jogok megvédése és megtartása érdekében. Ma már nincs senki, legyen az a városok jogai kiterjesztésének és megvé- delmezésének rősebb barátja is, aki az igazságszolg atást újra a városok hatáskörébe >' .ná utaltatni, vagy pláne egyik városnak palós jogot óhajtan a múltnak emléke, amelyből _ csőség, vagy tekintély, de sokszor visszaélés és szégyen is hárult a városokra. ^A mai modern irányzata a városoknak nem lehet más, mint polgárai jólétének, vagyonosodásának, biztonságának, egészségének és kultúrájának biztosítása és fejlesztése. Első szempont mindenesetre a közegészség; ezzel azután összefügg minden ága a közigazgatásnak, amely ügyosztályok szerint ugyaniéi lehet különítve, de az élet merev válaszfalakat nem ismer s az ügyosztályokba beosztott hatáskörök a gyakorlati élet jelenségei és eredményei szempontjából összeolvadnak s el nem választhatók. A közegészségi ügygvel összefügg a köz- igazgatásnak minden ága, mert hiszen a közigazgatás különböző ágai a közegészség érdekeit összefüggőleg szolgálják. Maguknak a városok fejlődésének a közegészségügyi szempontok szerint kell tör- ténie, mert ez az a tér, amelyen a legfontosabb érdekekkel s a legtöbb teendővel találkozunk. Legekletánsabb és pedig nagyon szomorú bizonyíték erre nézve egy-egy járványnak a fellépése. A központi hatóságok ma már nagy hivatással és készültséggel a legapróbb teendőkig kidolgozott rendeletet adnak ki, de ennek íoganatositását az eszközök, küA „Nagybánya“ tárczája^ Naplótöredék. . .. Előttem áll a múltja már, — mint egy meleg, őszinte napsugár. — És ez a fény — mincl az enyém, — kis szobámat puha melegbe vonja. — Oda fekszik a pamlagomra, — ahol gyermekmeséket olvasok. — Az ablakom kilincsén ott ragyog — s beleolvad a lámpafénybe. — És nagy, őszinte melegsége — belopódzott a szivem sátorába . . . — 8 *már néha kinyílik a lelkem; — úgy érzem, én is útra keltem — s együtt megyünk, két büszke vándor... — De aztán szótlan megállók előtte: — fátyolos álom a szivem benőtte — és nem megyek ki sápadt kis szobámból, — ha hív az élet . . . Huzella. Ödön. A havasok. Tegnap este közös barátainknál Mme de Sénanges szomszédságában vacsoráztam. Mme de Sénanges olyan valaki, a kit Párisban fiatal asszonynak neveznek, — vagyis a kora rejtélyes, harminczöt év körül járhat. Párisban nagyon udvariasak az emberek az asszonyi életkorokkal szemben. Ö különben bárki másnál könnyebben őrizheti meg a titkát, mert karcsú, fiuom a termete, arczán a legcsekélyebb ránczocska sincs, és szőkébe áthajló gesztenyeszin hajának soká nem fog változni a színe. Aztán meg tökéletesen ismeri a párisi asszonyoknak azt a művészetét, hogy csak a halál közeledtével öregszenek meg. Tökéletesen öltözködik és fésülködik, saját mivoltának azzal a csudálatos megértésével, amely az igazi, foglalkozásszerűen nagyvilági életet élő asszonyt képessé teszi, bogy még termete és ar- cza apró hibáit is egész megjelenése javára használja fel. Szinte két esztendeje nem találkoztam már a társaságban Mme de Sénanges-zsal, Addig nagyon sokat járt emberek közé; ama párisi asz- szonyok sorába tartozott, akik mintha mindenütt jelen volnának egyszerre : napközben lóversenyeken, kiállításokon, jótékony vásárokon, rautokon, teákon; este főpróbákon, vacsorákon, nagykövetségi fogadóestéiyeken. Ha az előkelő társaság krónikáját iró riporter a jelenlevők névsorát állította össze valami olyan ünnepélyről, a hová be sem tette a lábát, nyugodtan belevette mindig Mme de Sénanges nevét, azt gondolván: »ez bizonyosan ott volt.« Vagy tizenkét évig folytatta ezt a vad hajszát ez a törékenynek látszó asszony a fáradtság minden észrevehető jele nélkül. Mindössze kissé vékonynak találták utóbbi időben; dehát a soványodás úgyis rögeszméje a mai párisi nőknek, minthogy, úgy látszik, könnyebb elegánsan öltözni, ha sovány az ember. Egyszerre csak, vagy két esztendővel ezelőtt, hirtelen eltűnt Mme de Sénanges a társaság színpadáról. Az igazat megvallva, ezt nem vették azonnal észre s az újságírók meglehetős sokáig említették meg a nevét a riportjaikban. Újév előtt hagyta el Pánst, olyankor, mikor szünetel az előkelő társasélet. Azt beszélték, hogy délre utazott a férjével, de senkisem tudta pontosan, mit jelentsen ez a dél. Egy hónap múlva egyedül tért vissza a férje; ez a férj affele szeretetreméltó átlagember volt, korrekt, kissé mulatós clubman, akinek munkássága bizonyos ipari vállalkozások pénzelésében merült ki. Megkérdezték, hogy mi újság a feleségéről. Azt felelte : — Fáradt egy kissé; az orvos azt tanácsolta, hogy maradjon még délen. Elmúlt a tél, a tavasz. Mindenki megszokta, hogy Sénanges-zsal a felesége nélkül találkozzék. Nem igen faggatták, mióta észrevették, hogy kurtán csak ennyit felel: Mme de Sénanges folytatja falusi pihenését. És végül feledés borult a bájos, gesztenyehaju karcsú asszonykára — az a rettentő feledés, melybe Paris oly hamar beburkol embereket és dolgokat, ha nincsenek folyvást a szeme előtt. Még az újságíróknak sem járt a tolla a szokott bevezetés után, hogy »az előkelő jelenlévők közt* Mme de Sénanges nevét is megemlítsék. * * * így aztán, mikor tegnap este mellé telepedtem az azaleákkal és rózsákkal diszitett asztalnál, első szavam ez a banalitás volt: — Asszonyom, igazán egy örökkévalóság óta nem volt szerencsém önhöz. Nem válaszolt azonnal; rám nézett, olyan kifejezéssel a szemében, a milyent azelőtt sohasem láttam nála — komolyabban a szokottnál
