Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-09-18 / 38. szám
MX io fl» SZÉPmODAIiint BCWn*T-r Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: EGLY MIHÁLY. Tek. Királyi Ügyészségnek A yárosi tűzoltóság. — Felhívás Nagybánya fiatalságához. — Szeptember 17. E lapok hasábjain csak nemrégiben foglalkoztunk a városi tűzoltósággal Bizonyos melancholikus érzelemmel mutattunk reá: volt idő, hogy a nagybányai önkéntes tűzoltóság hires volt nemcsak a vármegyében, hanem az országban is. Emlékezetbe hivtuk, hogy midőn a városi önkéntes tűzoltóság zászlószentelési ünnepélyét tartotta, ez ünnepségen kép viseltették magukat a nagyobb városok íüzoltótestületei is, akik csodálkozva szemlélték azt a katonai fegyelmezettséget, mely tűzoltóinkat áthatotta s azt a preciz kiképzést, melynek gyakorlataik alkalmával fényes tanujelét adták. Akkoriban több mint másfélszáz önkéntes tűzoltó sorakozott az újonnan fölszentelt zászló alá s a tűzoltóság kivonulása csillogó egyenruháikban, tisztjeik vezetése alatt valóban látványosság számba ment Azóta nagyot fordult az. idők kereke. A szép napokra nagy zuhanás következett. A lelkes tűzoltó gárda öreg bajnokai kidőltek, újak pedig nem támadtak. A fölszentelt zászló árván maradt. A nagy lelkesedést nagy közönbös- ség váltotta föl s a tömött sorok mindinkább ritkultak. Ma már annyira megfogyatkozott az önkéntes tűzoltók száma, hogy a gyakorlatokra, a kivonulásokra a hivatásos tűzoltóságon kívül alig 12—14 önkéntes tűzoltó vonul ki. Jól van-e ez igy ? Hiszen csak a legutóbb leza tisztujitáson láttuk, hogy a régi leikes* tagok a legnagyobb ügybuzgóságot fej-j tették ki a tekintetben, hogy a tűzoltó- testületet reorganizálják s az alapvető munkát ismét legelőiről kezdjék. A tes-= tűiét élére uj főparancsnok került Widder Péter személyében, ki tűzoltó főparancsnoki minőségben egv nagyobb városban már éveken át működött. Alpa- rancsnok lett Halmay Imre alkapitány, kinek ügybuzgósága a városi közönség előtt eléggé ismeretes. A két uj főtisztet hathatósan támogatják a régi kipróbált tisztek, kik közül elég fölemlítenünk Sziits Jenő szakaszparancsnokot, ki eddig is az önkéntes tűzoltóságnak egyik főerőssége volt. Most már, miután a tisztikar fiatal, tettvágytól duzzadó erőkkel reorganizálva van, városunk fiatalságán a sor, hogy a kibontott zászló alá tömörülve, az önkéntes tűzoltóságnak ismét visszaszerezzék régi szép hírnevét. Mutasson jó pél .át. erre nézve az intelligens fiatalság. Álljon a lobogó alá s a tűzoltói egyenruhának adjon tekintélyt intelligenciájával, társadalmi állásának súlyával. Hiszen a régi világban, ezelőtt csak 20—25 évvel is, amikor boldogult Mikó Béla bányatanácsos volt a tűzoltó főparancsnok, alig volt arra termett intelligens ember városunkban, aki a tüzoltótestületnek tagja ne lett volna. Vagy később Palmer Andor főbányabiz- tos főparancsnoksága idején. S minő példás volt a testületi szellem, minő benső.telespéldány Debrec Xortómentes tvanaí“varosunk fiatalságából épen kihalt volna minden lelkesedés? Aligha hisszük! Ez ideig az volt az örökös panasz, hogy nem volt ember, aki hivatott volna a zászlót már társadalmi állásánál fogva is kezébe venni! Most már van! A fiatalságon tehát a sor, hogy lelkesülve apái példáin, az önkéntes tüzoltótestüle- tet ismét régi fényébe állítsák vissza. Sorakozzunk a régi, sok dicsőséget látott lobogó alá. Az intelligens fiatalság épen úgy, mint az iparos ifjúság Mindnyájan egy városnak vagyunk fiai s mindnyájunk kötelessége, hogy a város dolgain tehetségünkhöz mérten lendítsünk. Jelenleg a fizetett tűzoltóság évenkint mintegy 10000koronáját emészti föl a városnak. Ha hivatása magaslatán álló önkén - tes tűzoltóságunk lesz, akkor nincs szükségünk többe fizetett tűzoltókra s a fölszabadult 10,000 koronából pedig fog jutni az önkéntes tűzoltóságnak is annyi, hogy az őrséget tiszteségesen díjazhassa. S midőn a városon segítünk, segítünk a szegényebb iparos osztályon is, mely igy némi keresethez is jut az őrség révén. Szeretnék hinni, hogy szavunk nem lesz a pusztában kiáltó szava, hanem visszhangot fog kelteni városunk fiatalságánál s tömegesen fognak sorakozni az ismét kibontott régi zászló alá! é. m. A „Nagybánya“ tárczája. Megölt csókok. Mintha őszi eső hullna, A szép tájék elborulna, Ereszkedik felhőfátyol Nem látunk a könyhullástól. Isten tudja mit siratunk, Ahogy voltunk, csak úgy vagyunk, A szivünkben még nyár lenne, Őszi eső, hol jár erre ? Felhő se volt, harag se volt, Fájó, bús szót egy ajk se szólt, De egy sejtés, halkan, csöndbe’ Csókjainkat mind megölte. Vértesy Gyula. Szántják a legelőt. Szántják a legelőt . . . hosszában, széliében, Az ezüstös fényű ekét négy nyálas ökör huzza, hol fel a dombnak, hol alá. Nincs többé zamatos fü a törpe bokrok alján. Nem virágzik a vadrózsa a vízmosások szélén. Nem kolompol a Mitru kedvence, a fehér holdas fekete üsző, mely a kurátoré volt. Hát a Mitru? Ólomgömbös botjára támasztja kérges markát, azután kezefejére hajtja érdes állát és néz, bámul meredten. Zsíros kalapja alul már ősz haj borul le a durva fehér vászoningre. Zsíros, bűzös ősz haj. Hej, nem ilyen volt az negyven évvel ezelőtt, amikor először hajtotta fel a csordát erre a dombra, akkor fiatal volt, akkor volt még kenyér, akkor ő tizennyolcz éves volt . . . Itt őrizte negyven évig ezen a lankás, bokros helyen a pap tehenét, a biró bikáját, meg azt a kis kehes riska tehenet onnan a falu végről. Valami öreg asszonyé volt, akinek egyebe sem volt, mint ez a riska... de még vólt valamije, volt... hogy is hívták csak ? Igen, a Márta ! ... Hej, de feldobog a szive az öreg Csordásnak, amikor erre gondol. Itt élt ő negyven éven keresztül e galagonyás dombon, hol a bokrok között a vízmosások alján zamatos fü termett. Ahol a tüzelő nap bokor alá hajtotta őt, oda a gubára, a kopott szőrű gubára, ami a Janóé volt, ki elment katonának és ott maradt, mert eltemették dobszó mellett . . . Tudja Isten, de milyen szép volt a déli harangszóra előjövő kígyó, mely a napon sütkérezett, melengette pikkelyes oldalát és hallgatta a harangszóf, mert ő nagyon szereti a hangot . . . meg amikor furulya szólt és kijött a bokorból, mellé telepedett s öltögette kétágú nyelvét ős Mitru nem bántotta, mert jó volt, a kigyó nagyon jó volt, nem beszélt, nem zavarta Mitrut, meg aztán bele-beleszólt a kongó mindannyiszor, ahányszor füvet harapott a holdas üsző. Azután lementek a völgybe, a sziklás medrü patakhoz, hol a csintalan pisztrángok harapdáltak bele a vizet ivó marhák párolgó orraiba . . . Óhl akkor volt szép mind, mind, amikor este kijött Márta a faluvégéről és letelepedett a guba szélére maga alá huzva picziny lábait, miközben álmosan bámult fel a havas tetején pislogó pásztortüzre. Meg amikor Mitru átölelte ott a szoknyája korczánál, ahol a rózsás kendő van csokorba kötve hátul... és megcsókolta . . . kérdezte tőle, hogy szereti-e? A leány felelte neki: — Szeretlek ... és közben mindig nézte a felettök ragyogó pásztor tüzet, ott a havason. Mert a pásztor nagy ur. Az fönn van egész nyáron a havason. Ő őrzi a kecskenyájat a zuzos sziklák között, mig a csordás csak lenn van, itt a lankás dombok között, a pisztrángos sekély vizű pataknál. — Mit nézel oda? kiváncsiaskodott Mitru. — Nézem a pásztorokat ... És a pásztörtüz lobogott, majd eltűnt az esti nedves párázatban, olyan misztikusan, olyan rejtelmesen, hogy Mitru elfelejtett még szólni is, hanem ő is nézte, nézte. Mikor pedig összeterelte a csordát és hazaballagott, Mitru megcsókolta a gyepet. Áhitatósan, imádkozva csókolta meg, hogy holnapig ki ne száradjon, hanem legyen olyan szép zöld, puha, bársonyos és tápláló, mint most. Márta meg hazahajtotta a riskát és megfejte. Régen volt az. Negyven év múlt el azóta. Most már a Miska sem él, Márta is Isten tudja hol van . . . azaz megvan, él . . . özvegy. Ide szorult a jószág a patak mellé, a nyál-
