Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-10 / 28. szám
I. évfolyam. 1©13. jvili-u-s £ló ÍO. 2S-Ue Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGL Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A nyomorúság vámszedői. Julius 9. Az Osztrák-Magyar Bank ezidei félévi üzleti eredménye kerek tiz millióval kedvezőbb a múlt év első felében elért eredménynél. Az akkori mérleg pedig máris hét millióval mutatott nagyobb nyereséget az 1911 évinél. Az utolsó két év alatt ugyanilyen szédületes nyereség- növekedést lehetett aránylag tapasztalni a többi nagy bankoknál, de a középbankoknál is. Ezek az eredmények a tőke horribilis gazdagodásáról tanúskodnak. Ilyenek láttára az ember megáll és körülnéz. És keresi a gazdaságban, az iparban és a kereskedelemben azt a nagy föllendülést, rohamos haladást, keresi ennek a három közgazdasági tényezőnek produktiv munkája által előállott nagy értékeket, korszakos alkotásokat, amikből nyugodt lélekkel lehetne arra következtetni, hogy az önmagában lehetetlen tőkét ezekben a produktiv munkákban való részvétel juttatta tisztességes, polgári nyereséghez. Keressük azt a boldog népet, melynek lelkes, ernyedetlen munkálkodása oly nagyarányú gazdasági eredményeket teremtett, hogy abból szám- lálatlan, sok milliók jutottak az érdemes segítő-társnak, a tőkének is. Keressük a megelégedést, a nyugodtságot, amit — a tőke roppant sikereiből joggal következtetve — a bizton meglévő, általános népjólét szokott okozni. De . . . egy pillantás az arczokra és borzasztó csalódásról kell meggyőződnünk. A magyar nép arczárói nem a megelégedés sugárzik, hanem keserűség rí le róla; ajkáról nem az öröm halle- lulája hangzik el, hanem az elégedetlenség, a nyomor jajkiáltása száll és ha az egyik rész hallgat is, nem azért teszi, mert az eredményes munka gyümölcsében kezét dörzsölve gyönyörködhetik, hanem azért, mert a tapasztalt sok nyomorúság, a bensejében háborgó keserűség szorítja torkára a szót. .. Az alatt a két esztendő alatt, mig az Osztrák-Magyar Bank és a többi kis és nagy bankok olyan szerencsével dolgoztak, hogy folyton emelkedő nyereség- többleteket vághattak zsebre, a magyar gazdaság, ipar és kereskedelem mint szerencsétlen pária sínylődött és sínylődik ma is, azzal küzködött és küzködik, hogy a végleges sülyedéstől magát megmentse. Az egész vonalon a produktiv közgazdasági tényezők mindegyikében a megelőző években a pangás, hanyatlás volt az általános, kétségbeejtő jelenség. A gazdálkodó, az ipari és kereskedő világ ez alatt a két év alatt óriási anyagi és erkölcsi vesztességekről tudott csak elszámolni. Hol van hát a produktiv erőknek az a nagy föllendülése, az ennek nyomán keletkezett nagy nyereség, amiből — mint segítőtárs — a pénz, a magatehetetlen tőke roppant nyereségeit egyedül szedhette volna törvényesen és tisztességesen? Nincs sehol; a produktiv erők bénán működtek, a külső körülmények megkötötték és megriasztották őket: vesztességgel dolgoztak. A bankok „tisztességes polgári“ hasznának tehát más eredete van. Honnan, ha a produktiv munkában nem látszik meg a segítsége? A maga-tehetetlen tőke képes negativ munkára. Hát ebből a negativ munkából szerezte meg azt a horribilis hasznot. Amikor válságba jutott a gazdaság, az ipar, a kereskedelem, hát akkor a tőke a világért sem sietett végezni kötelességét — aminek elvégzése adhat létjogosultságot a tőkének — hogy segítsen a szánandó állapotokon, hanem sietett résztvenni a rontásban. A tőkének ez a romboló, negativ munkája járult legnagyobb mértékben ahhoz, hogy a gazdálkodó alól kicsússzék a talaj, az iparos kezéből kiessék a szerszám, csődbe jusson egy csomó kereskedő. Amikor a produktiv munkának a legnagyobb szüksége lett volna segítségre, akkor — mint az utszélen vánszorgó koldusra a rabló furkósbottal — reárohant a falánk tőke az uzsorakamattal, kölcsönfölmondással és kicsavarta a produktiv té^^ezők kezéből a létfentartásukhoz nagynehezen összeszedett garasokat is. Hát igen: ebből ered a „tisztességes“, „polgári“ haszon. Ez volt a tőke az utolsó két év alatt. Tanyát ütött a nyomorúság útja mellett és fosztogatta a koldus betegeket és épített magának arany várakat. S ami a legmegdöbbentőbb A „Nagybánya“ tárczája. Enyém ? Vaskóh László nem várta be a felolvasás vígét, hanem mikor a felolvasó az utolsó lapot vette kezébe, szép csöndesen kisurrant az ajtón. Gondolatokba mélyedve haladt lefelé a lépcsőn gépiesen, szinte öntudatlanul gombolta be kabátját s húzogatta keztyüit. Odakün a csípős de- czemberi szél csapott arczába, de ez sem volt képes megzavarni gondolataiban. Kimondhatatlan bosszúságot érzett. Azért ment a felolvasásra, hogy ott Hollósinéval találkozzék s bár az asszony, mióta megismerkedtek, még nem mulasztott el soha egyetlen találkozást sem, ma nem jött el mégsem. Pedig tudta, hogy nincs semmi baja, hiszen délután még látta az urával és Tarjánnal sétálni s nagyon megelégedettnek, jókedvűnek látszott. Már akkor megütődött azon, hogy olyan közönyös mosolygással fogadta köszöntését s tekintetéből nem sugárzott semmi öröm, semmi biztatás. De egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy nem fog eljönni s meglepetve, később bosszankodva és sértődötten, azután meg dühös haraggal gondolt az asszonyra, mikor hiáha kereste a megszokott helyén. Előbb még mindig azt remélte, hogy talán csak megkésett s miközben szorongó figyelemmel leste az ajtónyilást, szórakozottan hallgatta a felolvasót. Annyira elfoglalta az ideges türelmetlen várakozás, hogy eleinte semmit sem értett az egészből s csak töredezett mondatok, összefüggéstelen szavak jutottak agyába; később azonban, mikor kifáradt a várakozásban s belátta, hogy ma hiába vár az asszonyra, önkénytelenül figyelni kezdett s bár mindig úgy képzelte, hogy őt az ilyen elvont, gyakorlati értékkel nem bíró okoskodások, melyeket ő csak felnőtt gyerekek játékának nevezett, sohasem érdekelhetik, most olyan meglepő, előtte teljesen újnak tetsző, szokatlan és mégis mindjárt elfogadhatónak látszó, képtelen és mégis valószínű felfogással ismerdedett meg, hogy egyre növekvő érdeklődéssel követte a felolvasó gondolatmenetét s újabb bosszúságot érzett, hogy még most az utón is kénytelen a hallottakkal foglalkozni, ahelyett, hogy a maga dolgára gondolna. Gyalog indult meg a lakása felé vivő hosszú útnak s igyekezett összefoglalni, amit odabent hallott. — Mondhatjuk-e valamire igazán és á valóságnak megfelelően, hogy az a mienk? Az emberiség olyan sokat foglalkozott a tulajdon fogalmával és jelentőségével, annyit beszéltek és írtak mellette és ellene, hogy elfelejtették észrevenni, hogy a valóságban tulajdon nem is létezik. Legalább nem olyan értelemben, mint ahogy mi a tulajdont felfogni és magyarázni szoktuk Senki sem mondhatja, hogy van valamije, ami felett teljesen szabadon, korlátlan kizárólagossággal rendelkezhetnék. Nem azokat a formai korlátokat gondoljuk, melyeket az állami hatalom, a törvény állít fel, hanem azt a titkos, kiismerhetetlen természeti törvényt, mely a földön létező minden dolgot láthatatlan kapcsokkal oly szoros egységbe fűzte, hogy minden létező a többiek szolgálatára van rendelve s az, amiről legjobban meg van győződve, hogy az övé, tulajdonképen egész másokat illet. Valami, amiről egész bizonyosan hiszem, hogy az enyém s amit sohasem volt szándékomban tulajdonomból kibocsátani, csak addig maradhat birtokomban, mig meg nem jelenik az a valaki, akit az tulajdonképen illet s én akarva, nem akarva kénytelen vagyok nek> átengedni. Talán sohasem látom, sohasem beszélek vele s mégis elveszi tőlem ami, őt illeti. Mi csak termelői és őrizői vagyunk az értékeknek s a természet szokott kétszínűségével csak azért oltotta belénk azt az érzést, a korlátlan birtoklás gyönyörét és vágyát, az »enyémc gondolatát, hogy egész biztos legyen abban, hogy termelni fogjuk azt, ami kell s hogy annál jobban megőrizzük annak számára akinek szánta. Semmi sem a mienk, még a soha el nem mondott. soha le nem irt gondolatunk sem. Ki ne tapasztalta volna, hogy egy eszméjét, melyről soha senkinek sem szólott, mások valósítják meg, egy gondolatát, melyet senkinek el nem árult, mások hangoztatják ? Lehetséges volna, hogy két ember ugyanazt gondolja ? Elképzelhető, de ehez szükséges volna, hogy mind a kettőnek egyforma gyorsan folyjon a vére, egyforma állapotban legyenek az idegei, egyforma számú tekervénye legyen az agyuknak, egyforma színe legyen á kedvesük hajának, egyforma tudása legyen a szakácsuknak, egyforma ereje legyen a boruknak, egyforma sulylyal nyomja őket az adósságuk s egyenlő hőfokra legyen befütve a szobájuk. Szóval annyi minden apró körülménynek kellene találkozni, hogy két ember ugyanazt gondolhassa,
