Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-17 / 29. szám
EHifizetéjji /árak . negyedévre' z k< ész évre 8 korona, félévre 4 korona, korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenít, minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendő'1' e V felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletébe^ A Nagybányai Festők Társasága. Junius 16. A tavalyi jubiláris képkiállitás második hetében a »Nagybánya« hasábjain a következő czikk jelent meg: A képkiállitás. Augusztus 13. A sátoros ünnepek nagy zaját ünnepi csönd váltotta föl ünnepi elmélyedéssel, ünnepi hangulattal. És olyan kedves, olyan jóleső ez az elmélyedés! Ide s tova két hete, hogy a nagybányai országos képkiállitás megnyílt s ez idő óta Nagybánya dicsőségétől hangos az ország, sőt e hegyek mögötti igénytelen kis város hírneve betölti a külföldet is. Mintha e két hét óta óriásivá nőtt volna Nagybánya. Fogalommá vált. S hírességéhez uj nevet is kapott: magyar Barbizon. Ezt az elnevezést ittléte alkalmával Krúdy Gyula, a kiváló regényíró használta először lapunk hasábjain. Most, amióta országos kiállításunk megnyílt, az ország legtekintélyesebb s legelőkelőbb lapjai mind e névvel diszitik ez ősi bányavárost s ez ünnepi passzita után azt hisszük, hogy Nagybánya most már teljes jogot is formálhat uj, diszes elnevezéséhez. Magyar Barbizon!... Most már azok is, akik a legpesszimisztikusabban gondolkoztak, láthatják, hogy mit jelent a városra nézve a festői festői lonia. Minő óriási érték . Ho i azok az áldozatok, am. ’ros festőiskolára fordított, ne tők képeznek, hanem oly értékeket, melyek busásan meg fogják hozni a maguk kamatait. Hiszen ha meggondoljuk, hogy más városok egy uj művésztelep létesítéséért minő horribilis áldozatokat hoznak s mégis hol állanak Nagybánya mellett, hol tovább egy évtizednél egy pajtaszerü műterem volt a „minden,“ melyet a város a festőiskoláért áldozott, — lehetetlen, hogy ne a legnagyobb hálával és elismeréssel adózzunk azon mestereknek, kik hosszú éveken át sok-sok méltatlanságot, sok gáncsot, sok keserűséget eltűrve, a legnagyobb önfeláldozással buz- golkodtak azon, hogy Nagybányának megmentsék a Hollósy örökét, a festőiskolát s a nagybányai festőkoloniát. Nélkülük bizony ma ott volnánk, hogy a dicsőséges kezdetnek kevésbbé dicsőséges vég lett volna a sorsa s a városnak pedig megmaradt volna az örökös szemrehányás, az örökös önvád, hogy pusztulni, összeomlani engedte festőiskoláját, mely pedig már a kezdet leg- kezdetén ki nem törölhető betűkkel beírta nevét a magyar művészet történetébe. Most, hogy özönével hull a városra a dicséret, nem tudjuk elriogatni magunktól e gondolatokat, bármint akarjuk is. De talán nem is nagyot hibázunk akkor, ha ez ünnepi hangulatban rámutatunk a múlt kishitűségeire s a jelen- - erű tanuságail ól p lig leli JlLtjii \ a jövőre, j "le. edig 'ynek jegyéb keze. ===___ ’ s a festők ügyeit. Midőn a szeretetet hangoztatjuk, korántsem újabb áldozatokra gondolunk. Ezzel a kiállítással, melyről a közöttünk járt illusztris, nagynevű emberek a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak s amelyről azt mondták, hogy a maga nemében páratlan s ilyet másutt, mint Nagybányán, csinálni nem is lehetne — azt hisszük, hogy a festő- kolonia teljesen megalapozta jövőjét. Lehetetlennek tartjuk, hogy a közoktatásügyikormány, melynek képviselői szintén csodálattal párosult elismeréssel adóztak kiállításunknak, segítségére ne sietne a városnak s állami támogatásban ne részesítené a festőkoloniát. S ez állami támogatás elnyerésével, ami kétségen felül áll, talán uj élet is fog virradni festőkoloniánkra. A bürokratikus elszámolást igénylő krajezáros- kodás nem fogja megkötni a vezetők kezét s annak államilag is honorált tudata, hogy minő missiót töltenek be, csak aczélozni fogja enerzsiájukat, akaraterejüket, melyek bizony eddig, a mi kis- városiaskodásunk között sokszor nehéz próbáknak voltak kitéve. Ám félre a rekriminácziókkal! A nagyszerű siker, melyet képkiál- litásunkkal arattunk, mindnyájunk örömünnepe legyen! Egyesítsen mindnyájunkat a közös czélban, a közös törekvésben, hogy Nagybányát művészi tekinteA „Nagybánya“ tárczája. Öreg ügyvédek. Az én gyermekkoromban egész nyáron át nem török meg magyar háborúsdi járta a falusi fiuk között, hanem az llona-párt verekedett a József-párttal. Épen úgy verekedtek a gyerekek, amint az öregektől látták Tiszaháton, ahol egy pár ember szerelmi regénye megbomlasztotta az egyetértést. A Deák Ferencz képe a falusi kúriákban összehúzott szemöldökkel nézte a vitatkozást, czivakodást: nini a magyarok a politikán kívül egyébért is elveszítik a flegmájukat, mással is tudnak törődni, ami nem vág belé a magas politikába ? De tudtak ám. Az mindennapi dolog, hogy a feleség ellenzéki és férj uram kormány- párti s ezen állandóan összekapnak. Utóvégre az asszonyok elől sem lehet elzárni teljesen a magyar mennyországot: a politikus világót. Bizony bekukkantanak ők oda. Sok mandátum szerződött, vesződött el az asszonyok kezén. Ám azon a nyáron, amelyre emlékezem, a politika gonosz manói elköltöztek a zsindelyfedeles házakból és a kúriák pipafüstjében a szerelem ördögöcskéi perdültek tánezra. A Kovásznai Ilona és a Törökfái József szerelmi regénye érdekelte csupán az embereket, még pedig akkor, mikor ez a regény a vége felé járt: Hona asszony ott hagyta az urát; vagy mint a József-pártiak mondták : Törökfái uram hazaküldte a menyecskét az apai házhoz. És megindult a válópör . . . Tudni kell, hogy a Törökfáiak és Kovász- naiak valamikor várakban laktak és onnan háborúztak egymás ellen. Az országgyűlés kimondta, hogy a várakat le kell rombolni, mert azokra többé szükség nincsen. A Törökfáiak és Kovász- naiak tehát vár nélkül maradtak (lehet, hogy a törvényezikk nélkül is anélkül lettek volna), de kúriájukat jó messzire építették egymástól. A falu felső végén laktak a Törökfáiak, alul a Kovász- naiak. Közből esett a falu. Bizony a szegény falu adta meg legtöbbször az árát, ha a földesurak rossz kedvükben voltak és fegyveres cselédekkel rontottak egymásra. Ki tudná, mi volt az oka, hogy a két familia haragudott egymásra. A fiuk tovább háborúztak, mert az apjuktól is azt látták. Később, mikor nem törhettek egymásra fegyverrel, a prókátorokra bízták a dolgot. Azok aztán kalamussal, papiroson hadakoztak tovább. Folyt, folyt a régi háború és a két familia lassacskán beleszegényedett: mert az volt a hadviselés drágábbik neme, amelyet a fiskálisok folytattak. Utóvégre hajdanában nem volt valami nagy kár néhány agyonütött jobbágyért, de a szép tanyák, erdők, legelők helyett nem születtek újak, amikor azok rámentek a perköltségre, Ennek az évszázados háborúságnak vetette végét a Törökfái József és Kovásznai Ilona frigye. A fiatalok egymásba szerettek s az öregek kibékültek. (Olyan hosszú volt a lakodalmi menet, sokan lóháton, mások kocsikon, hogy az eleje már a falu felső végén járt, mikor a Kovásznai- portán a kényelmesebb öreg urak elhelyezkedtek bintóikban. Meg kellett tehát kerülni kétszer a falut, hogy a menet teljes pompájában kifejlődhessék. Buzintay főtisztelendő ur a templomban nem tudta mire vélni már a dolgot. Talán bizony pap nélkül akarnak egymásé lenni a fiatalok ?) Az esküvő után nagy boldogság kezdődött a Tisza háton, mintha az évszázados viszálykodást akarták volna egyszerre jóvátenni: a két familia atyafisága, baráti köre, ismeretsége egymás nyakába borult; együtt voltak sülve-főve. Sorba látogatták egymást. Kovásznai Pál, a menyecske nagybátyja még a tabi öreg rektorhoz is beállított, mert állítólag Szikora uramnak valamelyik nagyanyja Törökfái leány volt. De az is meglehet, hogy csak Szikora uram kérkedett ezzel. Az öreg Kovásznai Pál a kopott vasdereseivel, ócska hintójával mégis meglátogatta a rektort és atyafiságosan csapott a pupos vállára : — Aztán ha akar valamit, Szikora uram, csak szóljon. Tudja, most már mindent megteszünk magáért Az öreg rektor megvakarta a taplósipkája alatt a feiét. — Én nem igen akarok semmit, tekintetes uram, mert már öreg vagyok. Hanem odabenn van az első szobában az özvegy menyecske leányom. Az talán akarna valamit . . . Kovásznai uram jókedvűen indult el az első ház felé — Hadd lássuk a menyecskét. Remélem, takaros kis kutya ... — morogta. Csak akkor hőkölt vissza, amikor a szobába lépve, egy haragos arczu, villámló szemű, gömbölyű menyecske pattant elébe :
