Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-11-13 / 46. szám
TAffATXLT.Mi dtam »ziarmopA XjMi eudtzziAz*. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahov lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletébe , is. A sajtóreform. November 12. A sajtó reformjára egészen megérett az idő. Nem szabad megijedni attól a bohém lármától, mely a sajtó berkeiben, mindig kisebbedő erővel elhangzik. Megegyezünkabbanmindnyájan,hogy arra elodázhatatlan és múlhatatlanul szükség van. A kormányok túlságos félelme volt az ok eddigelé is, hogy ehhez a kényes kérdéshez nem nyúltak. Nyilatkozott e kérdésben egy budapesti tekintélyes lapkiadó, udvari tanácsos is és mellesleg milliomos; nyilatkoztak különféle párt- állásu hírlapírók. És úgy a kiadó, aki még hozzá ezidőszerint intranzingens ellenzéki, kijelentette, hogy a tervezett reform a tisztességes sajtónak olyan védelme, hogy csak hozsannával lehet üdvözölni; ugyanezt mondották más oldalról a különféle pártállásu hírlapírók, akik különösen egyrészt azért üdvözlik a javaslatot, mert az újságírók jogviszonyait szabályozza, másrészt gáncsolják, mert a jogviszonyok szabályozásában nem minden kariérdek érvényesül, de abban egyező a vélemény, hogy amit a javaslat a magánbecsület védelmeért tesz, hogy amit a parazita sajtó megszüntetésére tervez, továbbá, ahogyan a pornographia irodalmának lángpalóssal öldöklő angyalt állít a sajtószabadság paradicsomában, azok oly tiszteletre méltó intenciók, hogy még nagyobb hibákat is el lehetne nézni, mert hiszen mint minden emberi mü, ez a reform sem hibátlan. Hogy ezzel szemben az egzisztenciáikban megtámadott botránykereső pok hogyan kelnek ki és rugdalódzm azt ne nézzük túlságos elszomorodáss a A kiknek kenyerük a hirlapirás, elk zadva láthatják, hogy a korpoltázs l----lá rmájával terjesztett lapok micsoda uüui- betűkkel végeztek ki embereket. Eleinte csak a politikusokra ment az embervadászat, de aztán ráterelődött minden emberre. Nemcsak az élőre, hanem a megholtra is. Eseteket lehetne felsorolni, hogy egy családnak gy ászát miként vadászták elő az újságíró vérebek és hetekre vájkáltak a leggyászosabb családi sebekben, irgalmat nem ismerve, kegyetlenül. Eseteket tudunk, amidőn a később becsületéért kínosan vesszőt futótól ezreketi akartak kizsarolni és miután azt meg nem* kapták, a megkárosított ember bosszú- érzetében indítottak ellene olyan sajtóhadjáratot, mely az illetőt kenyerétől megfosztotta és az őrültek házába üldözte. Oh, szörnyűséges bűne van a sajtónak, s éppen azok, akik p . 'gbekiáltó és halálos bűnöket elkövették, ágálnak most legjobban, hogy oda a szép szabadság, oda az üzlet, gondolják magukban, azután a kiszemelt áldozati birkákat nem lehet kinpadra vonszolni, becsületében támadni; nem lehet a családi élet legintimebb jeleneteit ellesni, megírni, vagy el se lesni, csak egyszerűen hasból megírni, a mely- lyel örök bélyeget sütnek szerencsétlen áldozataikra. A törvényjavaslatnak a magánbecsületet érintő része teljes elismeréssel találkozik 5 akik a szabadosság korát ser ug hogy vájkáljunk mások ’^e( - rvendezve látjuk egy jobb Ui 1 GS át, mert az elvadult sajtó írókat tett a tömegek izlé- y nolens-volens vele kellett iiaiaum, na nőm is oly szabadjára, az egész sajtónak, ha nem akart a szürkeségnek megvetett színvonalára jutni. Hány lelkiismeretes hírlapíró sóhajtott föl, amikor a kiadói érdek, csatorna-aknák tisztításához való munkára küldte, holott lelke magasan szárnyalt a nagy emberi ideálok után. Lehet érdekes lapot szerkeszteni, ha nem is hazudozunk, ha mások becsületében nem is gázolunk. És lassan, lassan a krajcáros lapok olvasói is hozzá szoknak a lisztultabb,a becsületesebb hanghoz, ahhoz, hogy a közfórumon fáradozó ember egyúttal nem okvetlenül gazember is, és hozzászokik ahhoz, hogy mert a köznek dolgozik, nem éppen szükséges őt becstelennek kikiáltani. És az olvasó lelkének egyáltalában nem lesz ártalmára, sőt ellenkezőleg hasznára lesz, ha nem olvas a családok benső életéről, beteg emberek önmegfeledkezéséről, nem olvas pornographiát és nem lát szemérmetlen képeket. Az a baj, hogy ez az áldott reform későn születik. Hamarabb kellett volna. De jobb később, mint soha! Amit pedig a javaslatban, annak javítására bele kell tenni, azt a részletes tárgyalás során módjában lesz a közvéleménynek ki- küzdeni. A „Nagybánya“ tárczája. A Mikszáth—Almanach előszava. A vérvád meséje, akármilyen torzszü'ött legyen is, az alkoíó fantázia gyermeke és a mesemondónak joga van hozzá, hogy a fülére süsse a családi bélyegét. A vádat, melyről itt szó lesz, Bábi kisasz- szony emelte a német Korn ellen, — de nem gondolt mellette semmi rosszat. Mind a ketten ott éltek a délvidéki kis sváb városban. Bábi kisaszony az elszomoritóan egyenes és világos templom-utcában lakott, az öreg Korn pedig hátul a temető-utcában. A két udvar azonban öszerugott. Babi kisaszony egészen magában volt. Á háza valamikor selyemgyár volt, de a fonóleányok éneke már régóta elhallgatott, a hernyó- polczok, forraló üstök és fonókerekek pedig por- iepetten szomorkodtak, mert busz évvel ezelőtt a selyemféregbe beleütött a dög. Csak valami forró émelyítő illatmaradvány emlékeztet az elmúlt életre. Valószínű, hogy Bábi kisasszony fázott a néma nagy házban, ]mert magához csőditette a félváros gyerekeit. Barátságos óvoda volt ez, ahol a gyerekek napestig eljátszadozhattak, tízóraira és ozsonnára még vajaskenyeret is kaptak. Ha a fiuk fölkapaszkodtak a hátsó kőkerítésre, akkor beláttak az öreg Korn kertjébe. Az öreg német is egyedül élt. Borotvált, sárga arczu, tipegő járású vénember volt, örökké fázhatott, mert még nyáron is meleg kendőt csavart a nyakára, ügy a Bábi kisasszony, mint a Korn uram családja még az első bánsági telepesek közül való volt. As első telepesek valami német hegyvidékről szakadhattak ide, nem tudtak megélni a mocsarak közt, — az is meglehet különben, hogy életerejük elhamvadt] az ősi természettel való rettenetes küzdelemben, — mert bizonyos, hogy a családjaik lassankint mind el- senyvedtek és kipusztultak. A Korn uram kertje furcsa kert volt. Magas kőkerítések közé volt szorítva, virágágyait a földbe dugott orvosságos korsók szegélyezték, volt egy kórhadt füegoriája is, amely belül be volt ragasztva krinolinos divatképekkel. Gyümölcsfája csak egy volt, egy vén almafa, de az teli volt piros almával. A kisfiúk, akik Bábi kisasszony udvarán játszottak, egyszer összeesküdtek, hogy átmásznak a szomszéd kertjébe, és megdézsmálják az almát. Valaki azonban, bizonyára egy első gyónására készülő kisleány, elárulta a gálád tervet és a kisasszony maga köré gyűjtötte a kisfiúkat és igy szólott hozzájuk: — Mondok nektek egy nagy titkot, gyerekek, de el ne mondjátok senki másnak. A szomszéd piros almái mérgesek és aki azokból eszik, az tüstént meghal és elássák a temetőben. A szomszéd minden éjjel méreggel öntözi a fát, attól mérgesek az almák. Akárhányszor meglestem már holdvilágos éjszakákon. Nagy megdöbbenés támadt a gyerekek közt. Eleinte el sem hitték mind, de azért buzgón terjesztették a mesét. Otthon a szülök mosolyogva hallották, talán meg is erősítették, hogy igen, a szomszéd Korn piros almái mérgesek, nem szabad belőlük enni. A cselédleányok azonban komolyan hitték és elvitték a hirt a szegény szőlőkapások városába. A sok beszéd lekerekítette és megcsiszolta a mesét, mint a patak a kavicsot. Azt beszélték, hogy Komnak öt fia halt meg, azóta nem tudja nézni a más gyerekeit, hanem azt szeretné, hogy mind fiatalon a temetőbe kerüljenek, mint az övéi. Egy Krassóból jött oláh napszámos fia evett is a piros almából és rövidesen rá meghalt. Az orvos persze azt mondta, hogy torokgyíkban, de az orvost megfizette az öreg Korn. A jó öreg démoni alakká lett, a tisztes háza titokzatos büntanyává, amelynek örökké becsükön ablakai alatt lábujjhegyen ossontak el a gyerekek. Még az öreg ur betegségéről is azt hitték, hogy merő alakoskodás. Ha kurta, tipegő lépéseivel a templomba vagy a temetőbe ment, az iskolás gyerekek széles ívben elkanyarodtak előle, mert olyasmitől félték, hogy egyszer csak eldobja a két ébenfa botját és rájuk veti magát. A titokzatos mendemondáknak az lett következményük, hogy a város legokosabb emberei is elhittek az öreg Komról legalább is annyit, hogy gyűlöli a gyermekeket, Maga Bábi kisasszony is ezért alig köszönt már neki. A szőlők alatt pedig, ahol a szegény kapások laktak, ökölbe szorult nem egy becsületes munkáskéz, hogy lám, a
