Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-10-30 / 44. szám
2£I. évfolyam. 1013. olstó-ber Hó 30.-i-i-ils: széna.. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahov lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések '"étetnek Kovács Gyula kP eskedő Üzletében Is. Humanizmus. Október 28. A természet még, mint egy életét boldog és munkás filozófiai elvek szerint beosztó aggastyán, derűs képet mutat, de haj, a deres fürtök költészete már csak a multat dicséri, amely után következik az elmúlás, az örökkévalóságba, vagy a semmibe való átmenet. A sárga lombokon átszürődő napsugár már nem a tavasznak reményt adó melegét rejtegeti. A tavasz elmúlt, vége van a nyárnak is és most már csak az említett évszakok tapasztalatai vannak meg. Mint az öregember, akiben már csak az életére való visszaemlékezések tartják a földhöz való ragaszkodást és aki hát- borzongatással gondol a bekövetkező évekre, amikor vége lesz mindennek, vége az ideáloknak, melyekért ifjúságában rajongott, vége a küzdelemnek, amelyek az ideálok megvalósításáért folytak és vége a nyugodalmas aggkornak, amikor minden szenvedély lecsillapult. A nagy természet is igy van ősz táján, éppen igy. A hullólevelek nem emlékeztetnek egyébre, mint a bekövetkező megsemmisülésre. A nyugalmas érzéseket kicsaló gyönge napsugár mintegy refleksze az elmúlt időszak majd éltető, majd perzselő napsugárjainak. Azután volt — nincs. Mindennek vége, a természet felveszi az utolsó kenetet és reáborul a fehér lepel . . . Ezeket, a szinte szentimentális érzéseket, amelyektől a mai kor embere távol van, minden művészi eszköz nélkül kicsiholja belőlünk az a hangulat, amely végigvonul mostanság a természet egész vonalán. Egymás képéről olvassuk le, hogy ezeket az időszerű gondolatokat érezzük s mindnyájan, mint a természet gyermekei, fájlaljuk annak elmúlását. Ámde ezzel a fájdalmas érzéssel a jobb emberek szivébe beköltözik egy másik érzés is, amelyik sokkal intenzivebb mint az, amelyet a természet felé hajló szemlélődés fakaszthat. A jobb ember, aki tudja azt, hogy mi emberek mintegy Isten képmására alkottattunk, hogy szegény és gazdag, egészséges és nyomorék, gróf és paraszt egy és ugyanazon anyagból van gyúrva, hogy továbbá a mi gyarló és történeti haladás folytán kialakult gazdasági rendszerünk oka, hogy olyan éles és majdnem áthidalhatatlan a különbség társadalmi osztály és emberek között. Aki mélyebben belát az emberi cselekvények szövevényes műhelyébe, aki a bűnt kiérzi a jegjámborabb maszk alól is, aki tudja, hogy mennyi méltatlan boldogul itt ezen a földön és mennyi jóravaló, derék egzisztencia pusztul el a folytonos kenyérért való keserves küzdelemben, aki egyszóval az emberek egyenlőségét vallja és annak éppen ellenkezőjét látja, annak szükségképen kell, hogy összeszoruijon a szive rágondolván a bekövetkező télre és annak, a szegény emberre nézve minden borzalmára. Emberek vagyunk, gyarló halandók, az egyik ma, a másik holnap költözik el. unk utak egymás létére és az úti utcasep. :s csak olyan nélkülöz1 .-tlen szerve a mi társadalmi berendez«, sünknek, ami életünk könnyebbülésének és lendületének, mint akár a fiskális. Miért kell hát majd annak dideregnie a hidegtől, feleségestül és gyermekestől, holott eleget gondolt ő is arra, hogy becsülettel keresse meg a mindennapi kenyeret, dolgozván érte körme- szakadtáig? Ezek a kérdések foglalkoztatták időtlen-idők óta minden nemzetek fiait, a humanistákat és ennek a felfogásnak köszönhetik jóformán az európai civilizált népek felszabadulásukat. Ma, midőn kétszeresen izgatóbb ez a probléma, mint valaha, ma, amikor a szegénysorsu nép nem veszi isteni rendelkezésnek azt, hogy neki koplalni kell, mig más henyélő a javakban dúskál, ma, amikor a tudás és nem a hit jegyében élünk, bizony most jóval kiáltóbban és talán félelmetesebben hangzik a kenyeret követelő tömegek kívánsága. Ehhez járul még az idei drágaság, és a jövőért aggódó humanisták feladata, hogy a so- pánkodás politikája helyett a tettek színterére lépjenek és adjanak olyan egészséges gondolatnak indítékot, amelynek gyakorlati kivitele, ha egészen nem is, de legalább részben szüntesse meg a kenyérkérdést, amely egy nagyszabású társadalmi akció hijján ki tudja milyen veszedelmes méretet ölthet majd. Akiben egy embertársai élete és jólétéért igazán küzdő szív lakozik, aki átérzi a nyomor és nélkülözés minden A „Nagybánya“ tárczája. Az én elveszett dalom . . . Egy lázas éjen a havasok honában Daloltam első, őszinte dalom, A szent némaságban kinyílt lelkem zárja 8 hangot adott a gyötrő fájdalom. A havasi szél bársonyos hangjával Mohón felitta lelkem bus dalát, S vitte magával, felhők közt bujkálva Sok égbe nyúló bérc-titánon át , Csodás dal volt ez, egy izzó lélek hangja, Fájdalmas bánat mindegyik szava, Az életemet sirattam el benne, Ily dal nem kél több lelkemben soha/ S elmúlt az éjnek lüktető varázsa, Győzött a fény a sötétség fölött; S csodálatos, a hajnalhasadásra Az egész táj fehérbe öltözött . . . Zúgott az Élet lázas lüktetése Csak én gyászoltam, némán, szótlanul, S vártam csodát, mely visszahozza lelkem. Vártam, mig ajkam ismét dalra gyűl . . . Hiába / . . . hisz a lant ott volt a kezemben, De tépett húrja hangot nem adott, Mert a havasi szél elrabolta lelkem, S az első igaz, tiszta dallamot . . . Azóta a hegyek imádója lettem., A havas béroe az én otthonom, Mert ott zokog fel lila fényözönben A lelkem . . , az én elveszett dalom . . . Törökfalvi Pap Zsigmond. A sürgönyhordó. Éjfél után két óra. A sötétben könnyű léptek zaja hallatszik. Az utczai lámpák fakó fényében egy kis bajusztalan, babaarczu sürgönykihordó jelenik meg. Egy, a vár közelében álló épület kapuja előtt megáll, egy pillantást vett a kapuszámra, azután becsöngett. Odabenn nem mozdul meg senki. Háromszori hasztalan csöngetés után a fiú vissza teszi táskájába a sürgönyt. Biztosra veszi, hogy a ház lakatlan, álkulcscsal zajtalanul kinyitja a kaput és belép az elhagyott házba. Abban a pillanatban vaskos ököl nehezedik a vállára, amely alatt a lábai megroskadnak és egy hang ráparancsol: — Fel a kézzel! Megfogtunk. Halló fiú, a te korodban, hogyan lehetett ilyet elkövetni ? Csend. Quiault brutálisan rázogatja a fegyházra érett gyereket. A fiú felsikolt fájdalmában, felemeli az arczát és szelíden szól: — Oh, jaj! . . . Még mindig olyan hevesvérű, felfrottyanó vagy, szegény Lajosom ? — Oh Istenem! Te ... te vagy Mária ? Nem is reméltem, hogy még viszontláthatlak! Lágyan, szomorúan mondta. Elkeseredetten nézte az álruhában levő nőt, Máriát, az ő kicsiny Máriáját, gyerekkorának játszópajtását és később imádott feleségét, akit egy estén Pajais nevű pajtása karjaiban lepett meg és ezért kergetett el magától. Később arról értesült, hogy Pajais katonaszökevény lett bűnös útra tért és a bűnösök világában »a grenelle-i szép szőke« név alatt ismeretes. — Ah, ah, a grenelle-i szép szőke szeretőjét csíptem el ? Nem szégyenled magad ? — És te képes lennél engem, a hites feleségedet kiszolgáltatni ? — Tettenért betörő vagy ős nekem eleget kell tennem a megbízatásomnak. — Csak azért, mert még mindég féltékeny vagy Pajaisra. — Az az idő már elmúlt régen. Vannak nők, akikre nem lehet, féltékeny az ember. — Ami azonban nem gátol meg téged abban, hogy megboszuld magad. — Annak a társaságnak érdekeit védem, aki megfizet azért ... Ha meggondolom, hogy te most micsoda mesterséget üzesz . . . — Te vagy az oka ennek, Lajos. Elnézőnek kellett volna lenni akkor. Fiatal voltam. Pajais
