Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-03-20 / 12. szám
2 NAGYBÁNYA 1913. márczius 20. Szent hazugságok. bár maguk sem hisznek benne és tudatós a tévedésük, mint a páduai torony sarkára felrakott galambok száma. Elvégre is mundus vult deoipi, a világ azt akarja, hogy becsapják, miért ne tennék s reá vágják ők: ergo decipiatur: csapjuk be mi, mig hisznek nekünk, nehogy mások jussanak az első sorba, próféta sorába. A többi azután ebből a felfogásból folyik. A piacra dobott eszmék kivihetetlensége, a tervek képtelensége s végeredményében csábkép, fantom, délibáb. Csalódást okoz, nem sokat számit, hiszen csalódni emberi dolog, ez a bizonyosság kisér a bölcsőtől a koporsóig. És ha már ekként van, talán nem is bűn egy kis szent hazugság. Nagy Zoltán törvényszéki biró. A húsvéti tojás. Tavasznak napsugaras ünnepe, magasba- törő, áhitatos lelkek husvétja, hajnalhasadásnak, életrekelésnek és megdicsőülésnek szép és nemes ünnepe: légy üdvözölve I Az emberiség sohasem tudott belenyugodni abba a gondolatba, élni azzal a szörnyű tudattal, hogy minden földi törekvésnek egy és ugyanaz az eredménye: a feloszló vég, a végső megsemmisülés 1 Hogy minden nemesebb vágyával, érzésével könnyű páraként tünékenyen elhal, teste szétesik, emléke elmosódik, nyoma elvész. Hitében, az emberi lélek legmagasabb képzetében, mélységes érzelemmel az elmúlás és teljes megsemmisülés gondolata ellen olyan szimbólumokat iparkodott maga elé áiiiíani, melyek vigasztalják magárahagyatottságában, edzetlé te gyék lelkét a minden szépnek, nagynak és nemesnek vége, elmerülése és bukása, a rideg halál, a Pallida Mors ellen! Ezért a pogányok tavasz kezdetén, a keresztények husvétkor tojással ajándékozzák meg egymást. Minden vidéknek, minden népnek egymástól teljesen elütő a húsvéti tojása. A festés, színezés, rajz és disziíés, mely a tojást részben vagy egészben borítja, az illető nép művészi érzékének, szin- és alakérzékének hű kifejezője. A vallásos eszme halja át leginkább a népet: ennek jelképe a kereszt legkezdetlegesebb rajza némely vidéken a húsvéti tojásnak. A szászoknál, Nagyszeben vidékén semmi egyéb disz nincsen a húsvéti tojásokon, mint apró, fehér, sűrűn egvmás mellé rajzolt kereszt. A kathoükus vidékeken pedig bárányok, a reformátusok lakta vidékeken pedig kakasok ékesítik a tojásokat. Ez alakok, azt lehet mondani, állandó motívumok, legfölebb annyi változás esik rajtuk, hogy a bárány templomi zászlót visz; ez a zászló egy nagy keresztre erősített lobogó, hermelin köpeny keresztezése fölött töviskoszoru lebeg. Más vidékeken, nagyon természetesen, a húsvéti tojás dísze változik: néhol művészi kar- czolás és szomorufűz ékeskedik a tojáson. Reformátusok laknak az ily vidékeken (Debreczen, Jász-Nagykun-Szolnok megye), kik azt a fát, mint vallási szimbólumot, néhol egyházi pecsétjükön is használják. Gyakori disz a kukorikoló kakas is, valamint a hit, remény és szeretet szokásos jelképei: a bárány, a horgony és a lángoló szív. Ez utóbbi néha erotikus jelentőségűvé vált; a két egymásba fonódó lángoló szív, a két egymásért lángoló, szerelemnek élő ifjú érzelmét jelképezi vagy a virággal, többnyire nefelejtssel és ibolyával, vagy rózsával körülvett két csóko- lódzó galamb. Általában azt lehet mondani: minél művészibb érzékű és műveltségű a nép, annál díszesebb a húsvéti tojása is. Egy darab nép-lélek és hit nyilatkozik meg e festett tojásokon, melyekről az ahoz értő szem épugy leolvassa a nép gondolkozását, mint a Persepolis emlékére Írott hierogliteket a tudós. Épen ez okból nem volna hiábavaló dolog, ha összegyűjtenék a különböző vidékek húsvéti tojásait, mint a néplélek meg nyilatkozásának kézzelfogható dokumentumait! Az első csalódás. Kedves kis Sárikám, akinek még mindig legkedvesebb lapja a Jó Pajtás s édes öröm fog I el, ha nevedet a képrejtvények megfejtői között ; kinyomatva látod, még csak nem is sejted, hogy I ezelőtt nagy idővel, hat évvel ennekelőtte te ! voltál a főhőse az egyik ujságczikknek. Ez a kis közlemény a te legelső csalódá- ; sódat énekelte meg. Talán most érdekelni fog téged is, ami : akkor szivecskédbe sok-sok keserűséget csepegtetett, no meg a többi régi babákat is, akik azóta szinte megbarátkoztak a betűvetés tudományával, — hát hadd álljon itt ez a régi kis czikk egész terjedelmében ... Husvét másodnapján még alig hinté szét első sugarait a rózsaujju hajnal, Sárika kisasszony, ki más alkalmakkor ilyen időben még mélyen szendergett habos, hófehér, kékszallagos párnácskáin, már mozgolódni kezdett. S az első sugár hogy bevillant a függönyök mögött, vakító fénysávos iveket írva le a szoba homályos falain, Sárika kisasszony felült ágyacskájában s egyideig hol a beröppenő sugarakat, hol a pihenésre csalogató párnácskáit nézve, láthatólag erős küzdelmet vívott önmagában. Végre is hirtelen megszólalt: Márczius 19. A páduai torony sarkaira illesztett négy galamb szoborról tartja a közhit, hogy ötnek látja az, a ki az ő apjának igazi fia. És a világot járó utasok közül mindezideig még egy sem akadt olyan, ki azt bemerte vallani, hogy csak négy galambot lát, mint a mennyi tényleg van, mert félt, hogy reáolvassák, mintha talán nem lenne igazi gyermeke apjának. Ilyesféle ártatlan természeti önmegtővesz- tésekkel van teütve a mi életünk is. Befolyás alatt tart valami szóval ki nem fejezhető hatás, a mely akadályoz abban, hogy a magunk esze szerint cselekedjünk. A Kantféle tanítás egyik tétele : sapere ande : okosan élni, hányszor, de hányszor tolul elénk, mint követelmény és hány formában, alakban és vonatkozásban figyelhetjük meg gyengeségünket, kicsinyes felfogásból eredt gyarlóságunkat, mikor ilyes szent hazugságba beleszokva, nincs bátorságunk a magunk felfogása után indulni el, hanem szajkó módjára hirdetjük azt, a mit hinni magunknak is jólesik. Hát kétségtelen, hogy kinek-kinek önmagával szemben tartozó kötelessége, hogy összes életkörülményeit, — amennyiben ezek tőle függnek — úgy rendezze, amint az egyénileg ránézve a legkedvezőbb. Ez a merőben szubjektív törekvés csak akkor lesz sérelmes másokra nézve, ha azok érdekét sérti. Az önmegtévesztésnek az ártatlanság mezében megjelenő valótlansága már nemcsak gyarlóság, hanem öreg hiba, ez a szent hazugság! Pedig politikai, társadalmi, családi és egyéni életünk is ilyen szent hazugságokkal van tele. Mást mondunk, mint a mit látunk, mást beszélünk, mint a mit érzünk. Micsoda kiábrándulás következik el minden téren és irányban, ha e hatás alul egykor kiszabadulva tisztán, világosan látnánk; mily végzetes következménye állana elő a lelki tévelygésnek, ha a befolyás alól emberek, társadalmak, maga a nemzet is felszabadulni nem tudna. Pedig a szent hazugságok kora a mi korunk. Jelmondatok, jelszavak kergetik egymást, valóságos kínálat folyik az élet nagy fórumán. Hangos lárma zaja egyesül szemkápráztató elrendezéssel. A minden áron való élni és élvezni akarás mohósága lepi meg az emberek nagy sokaságát, mikor oda tódul, ahol az ingerlőt, a kíváncsiság felgerjesztőt és a könnyen, olcsón előrhetőt hirdetik. Haza, nemzet, vallás, felebaráti szeretet, erkölcs, becsület kezdenek ismeretlen fogalmak lenni: világpolgárság, gondnélküli megélhetés, könnyű élet a kínálat tárgyai. És hirdetik, mert a hirdetőknek jól esik, az ő lelkűket tölíi be, . . . Parancsoljon édes apám uram I Az öreg elméláz rajta szelíd tekintetével, megsimogatja a leányka bársonyos arczát. Aztán mintha azt mondaná a szeme: én édes bogaram, be keveset hallom már a hangodat.. . Hanem a lelke elmélyedése nem tart soká. Összehúzza szemöldökét és szigorúságot parancsol az arczára. Mert bizony alig hogy ki nem csordul a könnye, azt pedig restellené Baczó Pál az ő vénsége daczára. — Hát, fiam Zsuzsika, hozz fel egy kancsó bort s hivd át a Márton bátyádat. Egyszerű parancs és mi mindent jelent. Jelenti, hogy Pál uram készen van a dolgával 8 ráér egy kis időtöltésre. Kissé meghányja-veti a dolgát, belenéz az elmúlt időkbe s aztán hálát sóhajtoz a Mindenhatónak, a ki ennyire segítette. Fölmegy a házba. Nagy tisztaság és gondos rend mindenütt: szinte repes a lelke, ha végigjáratja a szemét. Minden megvan a házban, mi csak jó vagyonos, de afféle szegény paraszt kisbirtokoshoz való, a ki két keze becsületes munkájával gyűjtötte össze vagyonát. S mily nagy dolog ez! Mert ez a vagyonszerzés egy hosszú, verejtékes élettel jár, amelynek minden pillanatát kiaknázta. Hanem hát jöjjön a Márton . . . Belép. S abban a pillanatban a pillangóként röppenő Zsuzsika is fönt van a makfalvi kancsóval, A mikor ráteszi az asztalra, amely szépen, fehér abroszszal van leteritve, akkor Í3 az ő édesapjára tekint. Óh, be sokat is beszél ez az édes,átható tekintet.Ha szavakba foglalhatná azt a falusi lányka, egy napig se tudná elmondani. Az öregek leülnek. A gazda veszi fel aszót. — Áthivattalak, Márton, hogy velünk örvendezz. Márton, a szomszéd, hálásan és tiszteletteljesen tekint a házigazdára. — Köszönöm kendnek, bátya — felel illedelmesen, mert tudni kell, hogy Márton öt-hat évvel fiatalabb Pálnál. Aztán tölt a házigazda és elkezdenek iszogatni. S a mint ürülnek a poharak, lassankint nyelvük megoldódik. És kezdik ott a beszédet, ahol minden öreg ember legszívesebben elidőz, a régi szép világnál. Amikor harmincz évvel ennekelőtte szent házasságra lépett Pál gazda s elvette ennek a hamis kis bogárnak, mint az ő csöpp madarának az édesanyját. Hej nem volt nekik kézfogójuk . . . — Szegényen kezdiük, Márton, koldusok voltunk, én is, Anna is. Egy darabka földünk ha volt a fölső cserén .. . — Biz úgy vala. Hiszen tudom én, De megsegítette az Isten ... Dolgoztak is érte áldott asszonynénémmel, az Isten nyugosztalja .. . Szomorú fordulat. Mint a mikor az éjszakai utazó sötét erdőségbe jut. Lelkűk belemerül az emlékezés tengerébe, a mely nagy, átláthatatlan, megfoghatatlan, ködös. Minél messzibbre szállnak, annál titkosabb, fürkészhetetlenebb. Bukdácsolnak csak benne, mint a sirály a zajló hullámok közt. Hanem a mint könny szökik szemükbe, besugározza lelkűket a hit. .. Az öreg Pál fejét kezére hajtva tekint maga elé s nagy, nedves szemei fölcsiliámlanak. A szomszéd is kiderül erre s hogy az öröm elszálló madarát közéjük csalják, ragyogó szemmel rebegi: — No, de a Zsuzsika is, mintha az édesanyja volna . . . Pál föleszmél és bicezent a fejével. — Hát mi lesz kenddel, bátya, ha elviszik a leányát ? Erre már bajos a felelet. Erre Pál uram se igen akar gondolni. Szemefénye, üdvössége, életöröme volt e drágalátos, szép gyermek, ő érette nem hozott asszonyt a házhoz. Nehogy durván bánjon vele mostohája. Mert még a sírjában sem tudua nyugodni az az áldott lélek. No meg most, hogy elszakadjon tőle! Hiszen úgy hozzánőtt, fonódott az édes gyermek, mint az ághoz a falevél. Nem, nem tudja, mi lesz vele, ha már elviszi a vőlegénye. Bizonyosan nem éli túl. De csak fölemelkedik az ész beszéde is. Dgy a szive dobbanása kívánná, igy a józan ész szava diktálja. — Az a leány sorsa, Marezi . . . Majd a legényről, már mint a vőlegényről kezdenek beszélni. Ha már a saját gyermekét nem dicsérheti az ember, hát teheti azt a vejével. — Eltalálta bizony a bogaram a párját, Marezi. Megforgattam néha-néha eszemben én is, hogy ki találna ehhez a semmi teremtéshez, te tudod, Marezi, még gondolatban sem tudtam szebben összehozni. A Pál arcza fölragyog az örömtől. Hát ez az uj élet is, amely az ő korhadt, vén törzséből hajtott, im mily szerencsésen indul. Örömében megtölti, a poharakat, ismét csak róla esik szó. Mert a falusi embernek gyönyörűsége, ha arról beszélhet, akit szive szerint szeret. — Csodálom, hogy nem ismered, Marezi... Az igaz, verekedésben nem tette híressé magát a fiú, de eugfürer volt a katonaságnál s ő írja
