Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-03-20 / 12. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGL Y MIHÁLY. ' 1 - -- ' 1 ———BBBBBBHSzerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Megújhodás? Márczius 19. Az emberiség megváltásának megrázó tragédiáját évről-évre megünneplik a keresztény egyházak, felmutatva a vértől és könyektől áztatott keresztet, a meggyötört, a megalázott és elárult Istenembert, a gyűlölet nélkül való, megváltó Szeretetet, aki végtelen nagyságában és irgalmában a kereszt szégyenhalálát szenvedte. Évről-évre megismétlődik előttünk feketével boritott templomainkban e bús történet, amelynek komor jelenetei saját sorsunk végzetét tárják elénk. Hisz a mi nyomorúságos életünk sem egyéb, mint a szenvedéseknek, csalódásoknak, meg- j tört reményeknek Kálváriája, amelynek végpontjánál a halál tartja elénk dermesztő karjait. Küzdelmesen élni, csalódottan szenvedni és meghalni: ez az ember élétének története, melynek sötét hátterét ha enyhíti is a mulékony örömnek néhány bágyadt sugara, de alapjában s tragikus kifejtésében azon semmit sem változtat. A husvét ünnepén mintha pillanatnyi szünetet tartana ez a hatalmasan zakatoló gép, amely a küzdő emberiség lármájával, örömeinek, bánatának ezernyi megnyilatkozásával válik hangossá. Az emberek szive a Megváltó szenvedésein megremeg, kedély világát a vallás melankóliája uralja, idejét a templomokban tölti, távol idegenből szerettei keresik fel s lelke fogékonynvá válik nemesebb impressziók felvételére. Ez az idő alkalmas arra, hogy a mindennapi élet közönséges dolgain felülemelkedve, egy tisztultabb látókör nemesebb iránj’ai felé vezessék gondola- I tait. És akkor önkénytelenül feltárulnak előtte az őt környező társadalmi életnek nyilvánulásai, azé a társadalomé, amely a iétküzdelmek szenvedelmes harczában több sebtől vérezik, mint amennvi rózsa- szirom hull reá az élet örömeiből. Ne menjünk tovább e kis városnál, amelynek szépséges paradicsomi kertjé- j ben dobbant életre szivünk, ahol a gyermekévek édes gondatlansága suhant el fölöttünk s amelyhez sorsunk a létérdek lánczaival fűződik. Mi lett e városf társadalmi életéből, hová lett annak mosolygó arcza, mely kedves vonásaival elbűvölte a messze földről idetévedt idegent; egy közös dobbanásban egyesítette lakóinak szivét és anyagiakban nagy szegénységét az érzelem és értelmi gazdagság oly kincseivel pótolta, mely messze földön híressé tette igazán „nagy“ nevét. Soha, fájdalom, soha nem sülyedt e város társadalmi élete oly mélyen alá a békétlenség, a visszavonás és a kölcsönös szeretetlenség örvényei felé, mint manapság. Ma már az érzelmi kötelékeket nem csupán az ellenszenvek rideg kezei tépik szét, de a nyílt és ennél is csúnyább orvtámadásokkal az egyéni becsület is közprédája lett a vaktában tomboló szenvedélyeknek. Volt idő Nagybányán, német világnak nevezték, amikor e város egyetlen családi kör vala, amelynek meleg tűzhelyénél szeretetet és békességet talált minden benszülött és idegen; meglehet, hogy németül is beszéltek, de őszinte, becsületes magyar szívvel éreztek. Az idők változtak. A megélhetés gondtalan verőfényét az anyagi gondok felhője homályositotta el, a nap nem ragyogott oly fényesen, de még mindig melegség áradt belőle. Ez volt a két évtized előtti korszak. Ekkor még ott ragyogott a város hírnevében a kedélyesség, szeretet és barátság ékköve. Mily szomorú elernyedése nyilatkozik meg azonban most a kipattant sebekben társadalmi életünk betegségének. Mily végtelen leverő ez azok előtt, akik egykoron a maga teljes fényességében, életkedvtől duzzadó örömök között látták a most rideg és kifosztott kedélyű Nagybányát. Husvét van, a feltámadás ünnepel Diadalmi énekek között, tömjénfüst árjában emelik a győzelem trónján a szeretet, a megváltás, az élet fenséges czéljait egyedül eg3resitő Üdvözítőt, megdicsőülésének emlékünnepén. Ki lesz a mi megváltónk, ki támasztja fel halottaiból az engesztelhetetlenség sírjába temetett társadalmi életünket? A „Nagybánya“ tárczája, A Megváltó. A Megváltó az Isten fia volt, Elé a nép virágot hintett. Ég-föld megingott, vihar elpihent, Ea 8 szelíden egyet intett. Érintésétől föltámadt a holt, Rá példa Jarius leánya, Beteg meggyógyult s megszűnt általán A közegészségügy számos hiánya. Amerre járt, ott bőség született, Hires lett róla kis Názáre\h, S máig haszonnal űzi, úgy hiszem, A haltenyésztést Genezáreth. A lelke maga volt a szeretet: A szegény tőle dúsan ment el, Az özvegyeknek ö volt vigasza, Jó maga volt a gyermek-menhely. A nyomorultak áldották kivált, Máig példát tesz az a tette, Hogy a munkanélkülieket Kenyérrel, öttel, kielégítette. És áldották a boldogok is őt, Mert került légyen csak a sor rá, Hogy Kánaánban vigadhassanak; A vizet változtatta borrá. Áldták, imádták, mint üdvözítőt, Ki gazdaggá tett egy világot, Kinek nem volt egyetlen bűne sem 8 aki minden bűnt megbocsátott. * A Megváltó az Isten fia volt, Érintésétől feltámadt a holt, Amerre járt, ott bőség született, A lelke maga volt a szeretet, Panasz előtte mind örömre vált, A nyomorultak áldották kivált; Es áldották a boldogok is őt, Mdták, imádták, mint üdvözítőt. És mégis megfeszítette a nép! Hát akkor: aki csak ember fia, Kit rossznak fest ó- és uj-biblia, Ki sokat igér és keveset ád, Kinek jó szándékán is ott a vád, Ki a hajóval száz szírt közt evez S fiút sokszor apára fegyverez, Mert ez a rend s mert ennek hasznát látja Az egyeseknek közös nagy családja; — 8 mi mind, akik csetlünk-botlunk halálig S legjobb tettünk gyakran visszásra válik, Mért is vesződünk lázas forgatagba, A félvilágot fiunkká fogadva ? Az élet csomóit, mint gondos atyjuk Vérző kezekkel mért is bontogatjuk ? S ha tesszük mégis s latrok közé jutunk: Ugyan ugyan, mért is panaszkodunk? A körmenet alatt nagyszombaton, Fejemben im ezeket forgatom. Szávay 0yuJa Kikérés előtt. Baczó Pál uram udvarában nagy, a sürgői ő- dés-forgolódás. Emberek járnak-kelnek s uj, fényesre subiczkolt csizmáik kopognak a széles, lapos köveken. Az udvar hátsó felén tarka tyúkok kapirgálnak s a gabonás dueza fölött buruk- kolnak a galambok. Középen magas sudár diófa áll, a melynek szétterjesztett öt ága mintha az udvart, a házat, az embereket akarná magához ölelni, gályái között suhanó tavaszi szellő lebben s apró, fényes zöld levelein ragyog a reggeli har- matcsöpp. Szolgák söpörnek az udvaron, miközben vígan folyik a beszéd. Kicsipett leányok tisztogatnak a kút körül, átbeszélnek egymáshoz, s tudja Isten, mire is tudnak olyan jóízűen kaczagni. Csak akkor komolyodnak el kissé, mikor közéjük lép a házigazga. Magas egyenes szál ember, őszhaju, de az arczán van valami édes fiatalság, olyan, mint amikor ősz felé is illatosak, szépek a virágok. Komoly, ünnepies arczczal jár-kel s kurta parancsokat osztogat. Ezt igy, ezt meg amúgy. Ez itt van rendjén, az meg úgy volna jobban. A mit parancsol, szelíden mondja s a fiatalság se-duzzog érte. Pali bácsit szeretik a fiatalok. Kedvébe járnak, s amikor előttük elhalad, oly boldogok, hogy mosolyog a Pali bácsi. Most a konyhára szól be. — Fiam, Zsuzsika! Édes, piruló barna leányka terem az ajtóban. — Parancsoljon, édasapám uram. ügy csendül a hangja, mint a lágy esti harangszó.
