Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-06-26 / 26. szám
NAGYBANYA #_2 ' munkásoknak ma elbirhalatlan munkadijakat . fizetünk. Egyik városban például elhatározták a kartárs^k hirdetési áraik emelését és ma már elérték azt, hogy 120 koronát kapnak egy oldal mérlegért, holott régebben 20—25 K ért közölték azt le oldalanként. Eleinte felzudult a közönség, de fizetett, most már minden neheztelés nélkül rendelnek 1 oldalt 120, vagy féloldalt 60 koro náért zárszámadásaikból. Senkinek eszébe sem jut ma már hangoztatni, hogy ez az ár drága, így vagyunk nagy általánosságban. A jelenben hozzá vannak szokva 1—2 — 3 4 koronákért tisztes nagyságú hirdetéseket kapni; — ezt is drágáiják ! Ha a viszonyok kényszerítő hatása és kartársaink energiája ezen árakat kétszeresére vagy háromszorosára fogja emelni, akkor is drágálni fogják az árakat, de később el fogják felejteni, hogy voltak olyan boldog idők, mikor az újságkiadók paszulyért hirdettek. Sőt mi több : örvendeni fognak a rendszernek, nem lesz meg a bosszúságuk, hogy minden mérték nélkül az egyik lap 3, a másik 12 koronát számított egy és ugyanazon hirdetésért. Jelszavunk legyen, hogy mindent és mindenért, amit a laphoz beküldenek és ami nem szorosan vett napi esemény vagy tényleg olyan közlemény, melyből másnak nem származik : anyagi előnye, — fizetni kell Hiszen mi is fizetünk például annak kiszedéséért, nyomásért slb. A közönség is be fogja látni, hogy lapja- j ink tetemes anyagi áldozatokat követelnek és ezt a köznek is honorálnia kell anyagi hozzájárulásával, mert mi a közönséget nem sarcol- juk, csak átvisszük reá azokat a terheket, melyeket ma indokolatlanul magunk viselünk. Avagy nem a hiúságnak a legmesszebbmenő legyezgetése és a jövőre való óriási reklamiro- zás és ebből anyagi haszon élvezése-e az, mikor tőlünk eddig ingyen kívánták a mulatságokon megjelentek névsorának leközlését ? Vagy nem abszurdum-e, mikor tudjuk, hogy 500 — 800 korona költséggel mulatságot rendeznek, s tőlünk azt kívánják: hogy ahhoz a reklámot, tehát a közönséget csalogató közleményeket díjtalanul felvegyük ? Ha nem drága a zenére 240 korona, a teremért 4—500 korona, virágokért 100—200 korona, kocsikért 60 -100 korona, a rendezőség 100 — 200 korona költsége, nyomtatványokért, tánczrendekért 100- 300 korona, a rendőrségi szolgálatért fizetendő összeg stb, stb. miért ne fizessék meg lapjainknak 30—40 fillérjével azt a pár 'roronát a reklámokért, amely reklámok célozzák a közönség érdeklődését felkölteni ?! Vájjon hogy kapnának másként közönséget a mulatságok, koncertek, orfeumok stb., ha mi be nem harangoznánk arra a közönséget ? »A meggazdagodás útja csakis a nyomda- festéken keresztül vezet.« Elvitázhatatlan igazság az, hogy a meggazdagodást legtöbbnyire a mi lapjaink mozdítják elő és mi eddig megelégedtünk egy barátságos mosollyal, egy potya- j egy gyei vagy azzal a semmitmondó biztatással, hogy a teljesített »-szívességért* nyomtatványokkal fognak bennünket kárpótolni. Álljon ki-ki a talpára és csináljon lapjából tisztességes üzletet, mint ahogy azt tették már régen a fővárosiak. A portéka a mienk, mi azt csakis tisztességes haszonnal bocsátjuk rendelkezésre. Amit a közönség hozzánk benyújt és kéri annak a közlését, ahhoz bizonyára vagy anyagi vagy erkölcsi érdek fűzi. Ha anyagi érdek a kívánság rugója, akkor képtelen, magunk és családunk ellen vétkes dolgot mivelünk, midőn díjtalanul előmozdítói vagyunk másoknak az anyagi javak szerzésére. Ha pedig erkölcsi a rugó, akkor először meg kell vizsgálnunk, vájjon eme sokszor lepelnek használt frázis mögött nem rejlik-e odasunyitásként az anyagi javak megszerzésének a szándéka? Szóval: a lapkiadónak körültekintőnek kell lennie és mindabból, amiből mások rajtunk keresztül akarnak előnyöket, értéket, pénzt, előmenetelt, üzletet stb. szerezni — abból mi is követeljük a minket jogosan megillető részt, hogy nagy anyagi áldozatokkal fenntartott vállalataink és befektetett erkölcsi és anyagi tőkéink megfelelően kamatozzanak. A reklámokat már azért is meg kell fizettetnünk mert máskülönben a közönség elvonja tőlünk a hirdetést. Tehát ha reklámaikat ingyen leközöljük, feleslegessé válik a hirdetés leadása. Ez ellen hathatósan csakis úgy védekezhetünk, ha mindent megfizettetünk. Hangversenyek ősz- szes reklámjait, programmokat, és arra vonatkozó közleményeket, zenede, dalárdák reklámjait, programmjait, értesítéseket, gimnáziumok, reáliskolák, akadémia, polgári, elemi iskolák beiratkozásaira vonatkozó hirdetményeit, úgy vá- ! rosi vagy községi, a hírek, újdonságok rovatába j beiktatni kért közleményeket Cirkusz, orfeum, mozgószinház, látványosságok, képtárlatok reklámjait. Mulatságok!,., résztvcítek névsorát, stb. Mindezt fizettessük meg magunknak, mert csakis j igy tudunk boldogulni. Mert nagy jövedelmi forrás ám ez, fisz- ! telt Kartársaim Közérdek ma már nincs; minden csak üzlet. Szabadjegyet ne fogadjunk el senkitől, i mert az bizonyos kötelezettséggel jár. Váltsunk a munkatársaknak — amikor annak szükségét érezzük — belépőjegyeket, meglátják Kartársaim, | jobban jönnek ki. A közgazdasági rovat előmozdítja a vállalpejkó már ismerte az utat, szépen hazatalált az magától is. Forradalom utáni idő volt akkor Kövi sem igen tett egyebet, mint mások ; búsult és ivott és várta a szebb jövendőt. Az asszonya még csak nem is haragudott meg reá, ha a mulatságból hazavetődőtt. Szépen lefektette, dédelgette, ápol- gatta; a gyerekek, azok az angyali gyerekek ott ugrándoztak körülötte; bizony bátran dörzsölhette ki az álmot a szeméből, azt a rossz selyem-csár- dabeli álmot. Egyszer aztán történt, hogy Kövi György nem került haza a Selyem-csárdából. Elmúlt egy hét, elmúlt a másik, Köviné elbúcsúzott gyermekeitől. — Elmegyek az apátokért — mondta. — Kitánczolhatta már magát azóta. Elment nagy vidáman, de annál szomorúbban került elő. — Nem találtam az apátokat, — mondta és könnybeborult a szeme. Azok a könnyek pedig állandó vendégek lettek az ő szép szemében. Sirt, ha fölébredt, sirt, ha lefeküdt. Sirt tán még akkor is, ha álmodott. Falubeli szekeres emberek hírül hozták, hogy a Selyem-csárdának mestergerendáját beszőtte a pók, nem döngetik már a szegény- legények fokosai, de még a pandúrok is más kvár- téjt kerestek. A csárdás bora megsavanyodott, Piros asszonyon nem suhog már többé a selyem- viganó. Azaz, hogy talán suhog, csakhogy másfelé suhog. Otthagyta a csárdái, benne a vén csárdást, a mióta a Kövi György nem jár oda. Vagy még az is meglehet, hogy már előbb elment. Az ördög tudja az ilyenféle fehérszemélyek útjait. Az idő múlott, múlott, a kis Kövi-gyerekekből nagy gyerekek lettek, a vén vadászkastély még vénebb lett és Köviné szemeiből is kiapadott a köny. Csak a mesemondók állítják, hogy a könynek forrása kiapadhatatlan. Bizony kiapad az a forrás is. A szegény Köviné belenyugodott a balvégzetbe. Nem lehet mindenki boldog asszony. És mikor a fiuk megnőttek, arra valók lettek, elvitte őket Veszprémbe iskolába és ott maradt velük ő maga is. A vén vadászkastély lakatlan lett. Mindjárt bele is költöztek a varjak, baglyok, amelyek az ilyen elhagyott helyet szeretik. És megint elmúlott néhány esztendő. Mert abban az egyben igazuk van a mesemondóknak, hogy az időnek mindegy: száz esztendő vagy egy esztendő, — elmúlik egyformán. Ezek alatt az esztendők alatt az történt, hogy a Köviné szivéről múlni, omladozni kezdett a nagy, nehéz bánat. Sőt lassan egészen elmúlott. A hangos városi élet tette-e, vagy a vidám ember- arczok, amelyeket maga körül látott, — a fekete ruha lekivánkozott róla. És mintha a fekete köntössel levetette volna bús özvegységében eltöltött bánatos éveit is. Egyszerre a régi, kedves világszép asszony lett Köviné, akinek a mosolygásáról még a szomszéd vármegyékben is beszéltek a férfiak. Az asszonyok csak annyit mondtak: — Nagyon újak a fogai. Persze, persze, hisz eddig nem igen láthatták a fogát. A vár sarkán lakott egy kis házban és esténként két fiával karonfogva sétálgatott a girbe-gurba utczákon. Egyszer — éppen holdas este volt és Köviné ábrándozva nézett a semmiségbe — ezzel a szóval fordult a két fiához: — Mit szólnátok hozzá, ha egyszer véletlenül férjhez menne a ti anyácskátok? kozást, tehát kell. hogy nekünk is jövedelmezzen. Pénzintézetekkel és uj alapításokkal szemben kétszerezzük meg hirdetési tarifánkat. A sport rovatót kamatoztassuk busásan, mert ez is üzlet. Hát vájjon nem szednek-e beléptidijakat és nincs-e másnemű költségük a sportegyleteknek. sport-kluboknak, vivó-akadémiák- nak, lóversenyeknek, ügető-versenyeknek stb. Ha igen. úgy kalkulálják bele a reklamirozást is, mert ezért mi ezután díjazást követelünk. A nőegyletek mulatságait, közleményeit, köszönetnyilvánításait, elszámolását, jelenvoltak névsorát stb. se kíméljük. Irtózatos pazarlással, 1000-2000 korona költséggel rendezik alkalmi mulatságaikat, koncertjeiket; a publikumot óriási dobbal mi toborozzuk, vegyék fel tehát a költségvetésbe a lapoknak járó reklámdijakat is. Ha aztán nekik úgy tetszik, átháríthatják azt a közönségre: felemelt beléptidijakkal. Egyletek, körök, dalegyletek fizessék meg a közgyűlést, választmányi ülést jelző vagy bármilyen néven nevezendő közleményeiket gar- mondsoronkénti reklamálással. Szállodások, vendéglősök, kávésoknál rendes dijakat szedjünk a közreadott reklamirozá- sért vagy gyűlésre invitáló és bárminő közle- : ményért. Iskolák vizsgarendje, újévet megnyitó, illetve beiratási felhívások vagy mulatságokra való reklámok épugy megfizetendők, mint egyéb fent j elsoroltak. Vallásfelekezetek közleményei adóról és ! egyébről, melyek csak az ő közönségüket érdeklik, dijazandók. Akkor aztán idegőrlő mukásságunknak gyümölcsét is élvezhetjük. 1913. junius 26. Városi ügyek. — Közgyűlés tárgysorozat nélkül. — Junius 24. Hétfőn délelőtt 11 órakor a város képviselőtestülete rendkívüli közgyűlésre jött össze, melyet több képviselő indítványára hívóit össze a polgármester, hogy bizonyos Ügyekben a kért felvilágosításokat megadja. Ennek a rendkívüli közgyűlésnek voltaképen tehát nem is volt tárgysorozata, mégis igen érdekes volt, mert az adott felvilágosítások sok mende-mondának vették elejét, melyek úgy suba alatt teremnek s suba alatt terjesztetnek. Az első pontja az volt az indítványnak, hogy az utóbbi évek zárszámadásait a tanács haladéktalanul és szakértők által vizsgáltassa felül Ugyan mit szólt volna az a két kamasz fiú? Csak maguk elé bámultak, mig az anyjuk nevetve végigsimogatta az arczukat. — No ne féljetek. Csak éppen egy bolondos álmom volt valamelyik éjszaka. Ó, hunczut asszonyi szív! Amelyiken nem tud eligazodni tán még maga a Teremtő sem. Be furcsa csoda az asszonyi szív ! A Köviné szivébe akkor már régen egy férfiúnak a neve volt beírva, Beírva oly mélyen, amilyen mélyen a temetők fejfájába szokták belevésni a halott nevét. Egyszerre porladt el a név a fejfával. Legalább is szegényke ő azt hitte, hogy amolyan temetői fejfa már az ő szive. Dehogy is volt az, Kiviritott szépen, még azon a tavaszon, mint egy rózsafa. Köviné férjhez ment bizonyos Bártfai Sámuelhez, aki nem volt se öreg, se fiatal.se szép, se csúnya, csak éppen férfiú volt s ez néha mindennel fölér. Szelíd, csendes ember volt, takarékos, józan és kényelmes. Bizony, ha Kövinének nem fáj úgy utána a szive, mint a hogyan fájt, sohasem is lelt volna házasember. A házasságot hosszadalmas eljárás előzte meg A nyomaveszett Kövi Györgyöt hivatatósan holttá kellett nyilvánítani. Köviné bánatosan sóhajtotta álmatlan éjjelein: — Ö Istenem, hátha él szegény valahol ? Most már halottnak kell örökre lennie. De ezek a bús gondolatok még sem tartották vissza attól, hogy Bártfai uramnak megtömje a csibukját — csibukozni szeretett igen nagyon — és gondja ne lett volna arra, hogy finom töltött káposzta legyen a konyhán, — a töitött káposztát szerette Bártfai. A csibuk és a konyha között igy megoszlott ideje, nem búsult azon se, hogy a halántékán fehér hajszálakat talál réggé-
