Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1913-06-26 / 26. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden liéten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

ÉG

Felelős szerkesztő:

LY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal : Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközleménvek, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvételnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is.

Magánérdek a lapokban.

Junius 25

A vidéki hírlapirodalom nyomorúságos helyzete — kivéve a ritka kivételeket — eléggé ismeretes. A szocziáiis viharzások mai korszakában, amidőn úgy a munkaerőnek, mint minden másnak értéke kétszeresére emelkedett, csupán a vidéki hírlapirodalom maradt meg a régi patriárchalis keretekben A vidéki lapok előfizetési dija ma is az, mint volt 25 - 30 évvel ezelőtt s a hirdetési dijak pedig úgyszólván szégyenletesek. S még ezer szerencse, ha a minimális dijak is befolynak, de a legtöbb helyütt ennek is a fele, vagy harmadrésze veszendőbe megy.

S azután sajátságos egy helyzete van a vidéki hírlapirodalomnak. A lapkiadó ma már kétszeres áron fizeti a lapja nyomását, expedícióját, mint csak tiz évvel is ezelőtt, a szellemi munkások honorálásáról nem is beszélve. S mégis mittapasztalunk? A vidéki hírlapirodalomtól mindenki ingyen követel mindent, mert a legérdekellebb feleknek a ieg- priváltabb ügye is mindjárt közérdekké válik, ha az illetőnek a lap hasábjaira van szüksége. S próbálja meg csak a kiadó vagy szerkesztő, hogy e privát dolgokat díjtalanul ne közölje ! ügy visszamondják az előfizetést, mint a pinty.

Hát ez a helyzet abszurdum, tarthatatlan. Belátta ezt a Magyar Újságkiadók Országos Szövetsége is, mely legutóbb tartott nagygyűlésében foglalkozott a vidéki lapok helyzetével, főleg a hirdetések ügyek rendezettlenségével A nagygyűlés egyhangúlag, elfogadva Hoffmann előadó javaslatát, melyet az alábbiakban közlünk. A javaslat értelmében a a kiküldött bizottság máris megkezdte a szervezés munkáját.

Hoffman előadó javaslata igy hangzik:

Sok pénz, arany hevör a földön, de bénák, és tehetetlenek vagyunk, a kincset a földről nem tudjuk felvcopf EzzeJt»^?'t»je.YfzelÖ!»s|iit talán elmondtam mindent, amit a hirdetési ügyre vonatkozólag elmondandó vagyok. A rövidség kedvéért csak azt kellene mondanom : »Kedves Kartársak, álljunk össze, csináljuk meg anyagi áldozatok árán is a Vidéki Újságkiadók Központi Hirdető Irodáját* Ámde megfontoltsággal terjesztjük Önök elébe ezt a nagyfontosságu ügyet és tisztelettel jelentjük, hogy a hirdetési ügy megoldási módját megtaláljuk. A kartársaktól függ, hogy testté alkossuk-e az életet óhajtó igét.

Magyarország vidéki helyiségében van jelenleg cirka 100 napi- és 600 hetilap; ezek mind, igen kevés kivétellel, kinos vergődéssel tartják fenn magukat. Oka ennek az, hogy az újságkiadók féltékenykedési* félelemből és több mégmagyftrázhatiírfan c-kbw ’upjaikat nem tudták olyan nívóra emelni, hogy azáltal súlyúk, tekintélyük és főként: jövedelmük legyen. Tanulmányoztam a hirdetési üzlet viszonyait Ausztriában és Németországban és arra a tapasztalatra jutottam, hogy ezen országokban aránytalanul fejlettebb viszonyok léteznek még a legkisebb provinc községekben is, mint nálunk.

Ausztriában például az «Újságkiadók Központi Egylete* tartja kezében a hirdetési üzletet, mig Németországban a »Schutzverein der Zeifungsverleger« emelte nagy magaslatra az

újság-üzletet. Különösen itt, mindenből, ami a hírlapokban megjelenik pénzt csinálnak.

Mi magyar újságkiadók meg valósággal kegyelemkenyérből •élünk és amellett ezt a keserű kenyeret is kiülik a kezünkből, amennyiben tág lelkiismeretű emberek pénzünket is megtartják

»Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa* Ez a példabeszéd talán seholsem alkalmazható olyan igazsággal, mint nálunk lapkiadóknál, akik ezidőszerint valósággal maniátiku- san iávol tartunk magunktól minden eszközt, amely boldogulásunkat előmozdítani, szerencsénket megállapítani hivatva van. Pedig igazán nem kell hozzá egyéb, mint szív és lélek : értékesíteni azt, ami birtokunkban van : lapjainkat.

A lapvállalat ma már olyan üzlet, mely, ha jól tudjuk értékesíteni, jó megélhetést, sőt talán gazdasági gyarapodást is biztosithat nekünk.

Erő és hatalom van kezünkben, azt kiaknázni — csak rajiunk múlik.

Nehány — igen kevés — kartársunk már régen a helyes utón halad és óhajtandó volna, ha az összesség, éppen ezeknek a hathatós ténykedésén felbuzdulna és tisztességes megélhetést biztosítana magának.

Nem kell ám altól félnünk, hogy nem lesz elég jövedelmünk, ha a hirdetési ügyet a vidékre nézve nagy reform alá vonjuk, illetve fixirozott hirdetési árszabályt állítunk fel; meg vagyunk róla győződve,- hogy mindenkinek meg fog kétszereződni a hirdetési forgalma, noha esetleg kisebb hirdetési mennyiség fog lapjában megjelenni.

Eleinte talán kellemetlenül fogja érinteni a hirdető közönséget és a közvetítőket a hirdetési árak és ezzel együtt a hirdetési ügy rendezése, egységesítése, de később bele kell törődnie, mert az egész országban egyöntetű lesz az eljárás és végre rövid idő múlva megszokják, épeu úgy, mint ahogy mi megszoktuk, hogy a

A „Nagybánya“ tárczája.

Piros.

Ezt a történetet a nagyanyáin mesélte nekem egy téli estén, amikor odakünn porzott a hó, bőgőzött a vihar és ideben vidáman recsegtek a basábfák a vén kandallóban.

Abban a faluban, ahol én születtem, gyerekkoromban lakott egy világszép asszony. Szebbel, kedvesebbet, jobbat csupán a mesemondók tudnak, de hát a mesék nem szoktak igazat mondani. Hívták pedig ezt a szép menyecskét Kövi Györgynének.

Mielőtt tovább mennénk a történetben, el kell mondani, hogy a falucska a Bakony közepén volt. Akkor még a Bakony is másféle volt. Hetekig lehetett benne bodorogni a nélkül, hogy makkoió disznó-kondákon, vagy szegénylegényeken kívül másra is talált volna a vándorló. A nagy erdőség közepén, szelid völgybajlásban feküdt a falucska. Egyik oldaláról szőlődomb mosolygott le rája, a domb tetejéről a Balatont lehetett látni, mint valamely földre szállott tündérálmot. A falu végén régi, félig rombadült kastély állott. A monda szerint Mátyás király mulatott benne — de hát ki tudná, hogy a mondák mi kor igazak ? Csak annyi bizonyos, hogy Köviné ebben a vadászkastélyban lakott két kis fiacskájával. Gyönyörű két kis fiú volt az, tündér-gyerekek, szelídek, csendesek és szomorúak. Szomorúak, mint az édesanyjuk. De hát kitől is tanulták volna meg a nevetést? A komor vén falaktól tán, vagy a sötét nagy erdőségtől, amely télen nyáron zúgott, mormogott? Az édesanyjuk nem nevetett soha. Fekete ruhát hordott, pedig tán özvegy sem volt. A templomot járta mindig, pedig tán bűne sem volt. A bánat néha szomorú nótákat juttafott eszébe, amelyeket estefelé da- lolgatott a vadászkastély romjai között.

De hiába epekedett, az nem jött vissza, aki innen elment. Kövi uram immár negyedig esztendeje eltűnt odahazulról és hirt sem adott magáról. A falusiak szentül meg voPak győződve, hogy beállott ő is a Sobri bandájába, mint már annyi sokan. Némelyek tudni vélték, hogy Sobri senki más, mint Kövi uram. De hát akkor néha csak haza-hazanézett volna, ha az asszony kedvéért nem is (mert asszony akad másfelé is), de legalább a gyermekeit látogatta volna meg. Akik emlékeztek rá, daliás, hetyke, szép embernek mondták. Szénfekete bajuszát megcsodálták lesütött szemük alól a falusi leányok, menyecskék. Ezüstsarkantyu pengett a csizmáján és ha rájött a bolondja, akkor három napig is muzsikáltatott a fülébe a Selyem-csárdában. Az a Selyem-csárda pedig már jó mélyen benne volt a Bakonyban. Rosszhirü zsiváuytanya volt, éjjel-nappal szólt benne a muzsika. Ha a betyárok abbahagyták a dinom-dánomot, jöttek a prndurok és azok folytatták. Ha a pandúrok is kidőltek, jött Kövi uram, csendesen léptetve pej lován. Csak az ördög volna annak a megmondhatója, hogy mikor aludt a csárdásné. De hát az ördögnek is más gondja van, mint az efféle asszonyszemélyekkel törődni. Talpig selyemben, talpig bársonyban, piros esiz- mácskában állt a söntésben a csárdásné. Talán még fösték is volt az arczán . . . Azaz, hogy arra

nem igen volt szüksége, mert szép volt a czudar anélkül is. Sötét a szeme, mint a bakonyi éjszaka. Fehér az arca, mint az elefántcsont. A kondásokra éppen olyan szívesen nevetett, mint a gazdag kereskedőkre, akik megrakott furmányos szekereikkel ezer veszedelem között ott tanyáztak a Selyem csárdában. Ördöngős asszony volt. Mindenki a bolondja volt, csak egyetlenegy ember nem. Az az egyetlen az ura lett volna, ha számított volna valamit a vén csárdásgazda. De az olyan ember volt, hogy gyertyagyújtáskor aludni ment és aludt addig, amig csak a menyecske föl nem költötte. A csárda vendégei néha évődve szóltak rá a vén emberre :

— Gazsi bácsi, az asszony is olyan portéka, mint a kámfor: elillan.

— Ördögöt illan. Megmarad az szépen és összeszárad, mint a szilva.

Sohasem is lehetett teljes bizonyossággal megtudni, hogy igazi felesége volt-e a csárdásnak Piros. Lehet, hogy csak úgy találta valahol az országúton, erdöszélen, kiöltöztette, csinositotta, és beállította a Selyem-csárdába asszonynak. Asszonynak, akinek joga volt a pákosztos vendéget elhessegetni magától, mint a kellemetlen dongót. A házasságot még a betyárok is szentségnek tartják, hisz a legtöbbnek volt felesége.

Igen, hát ki is volt az az egyetlen, akit Piros asszony nem babonázott meg? Senki más, mint Kövi uram. Ö csak azért járt oda tivornyázni, mert tudhatta előre, hogy nem találkozik tisztességes emberre1, aki előtt szégyelnie kellene magát. Dalolt, ivott, tánczolt, muzsikáltatok, amig bele nem fáradt. Majd felült a lovára, aztán indult hazafelé. Útközben elnyomta már az álom, de a