Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-09-19 / 38. szám
2 NAGYBÁNYA 1912. szeptember 19. céljaira alkalmasabb lenne, mint Budapest és az országnak ezenkivül is számos olyan fürdő és üdülőhelye van, a melyek kellő adminisztrálás mellett itt is megteremtenék azt az idegen forgalmat, a mely Olaszországot, a mint az előbb említettük, képessé tette arra, hogy a háború súlyos vesztességeit pénzpiaczának megrendülése nélkül viselje el. És ez a mód, már tudniillik az idegenforgalom emelésének az említetten kívül még számos más módja is van. Másrészről pedig kétségtelen, hogy az idegenforgalom emelésén kívül, amely hamarosan még sem üthető nyélbe, még nyílik mód és eszköz arra, hogy az ország számára tőkéket szerezzenek. Mindenesetre kívánatosnak és praktikusnak tetszik, ha ebben az ügyben ankétet hívnak össze, mert az ilyen ankéten a megfelelően összeválogatott pénzügyi és gazdasági kapacitások részéről bizonyára olyan idea is vetődik fel, a mely alkalmas arra, hogy a járadékpiac helyzetén hamarosan segítsen, sőt az ilyen ankét épen úgy lehet kiinduló pontja, mint stációja az olyan akciónak, a melynek célja a járadékok javítása lesz. Abból azonban, hogy a járadékok árfolyama javítható a vásárlásra való kényszerítés nélkül is, épen- séggel nem következik az, hogy a járadékok vásárlására való kényszerítést minden esetben és minden körülmények között helytelenítsük. De mivel ez a kényszerítés igazságos eljárás mellett csak következése lehet annak az akciónak, amely a járadékok árfolyamának javítására törekszik, világos, hogy annak a pénzügyminiszternek, aki ilyen törvény tervével foglalkozik, e törvény megalkotása előtt meg kell szereznie azokat* az eszközöket, a melyek alkalmasak az ország gazdasági fejlődésének előmozdítására, tehát a járadékok árfolyamának javítására és megszilárdítására is. Nagybánya. — A nagybányai festőtelep jubiláris kiállítása alkalmából. — I. A millennáris kiállítás hamis látszatot keltett intellektuális viszonyainkról. Szellemi életünk annyit fejlődött utolsó nagy rázkódtatásaink óta, amennyit fejlődnie szükségszerüleg kellett, de társadalmunk nem rendelkezett olyan emberanyaggal, amelyik a nemzetek nagy küzdelmében önálló kulturtényezőként tudott volna helyt- állani, illetőleg a külfölddel szemben verseny- képes lett volna. Nem szabad szépítenünk a dolgot Az ország kulturális termelése aránytalanul kicsiny még most is a nyugati nemzetekéhez képest és a fővároson kivül még mindig alig találunk helyet, amelyiknek része volna e csekély pro- dukczióban. Az országalapitás ezredéves évfordulója kedvező alkalom volt a nemzeti önérzet élesztősére, de az önérzet megnyilatkozásának különböző formáin látni lehetett a mélyebb alapozottság hiányát. A művészetet is ugv állították ekkor a magyarság elé, mint pár exczellence alkalmas eszközt a régi dicsőség hirdetésére. Millennáris emlékművek keletkeznek és divatba jöttek újra a történelmi képek. Ez az áramlat azonban hamar megszűnt, mert nem volt mélyebb alapja. Maguktól a művészektől nem indult ki, hiszen ők ekkor Münchenből és különösen Párisból a legszélsőbb l art pour 1‘art elvét hozták magukkal A hivatalos fórumok pedig, mint máskor, úgy akkor sem tudtak művészetet csinálni. Az állam, a főváros, egyik-másik vármegye és vidéki város megrendelte az őt érdeklő théma megfestését, de az legtöbbnyire ugyancsak müvészietlenül sikerüli és senkit se inspirált újabb alkotásra. Több művésznek, ki nem kapott ilyen képre határozott megrendelést, csak jóakaralu biztatást, nagy anyagi áldozatába is került a vállalkozás, mert sok utánjárást és költséget igénylő müve egyszerűen a nvakán maradt. A még mindig konzervatív eszmekörben mozgó intéző köröknek tapasztalniok kellett, hogy a művészetet kívülről irányítani nem lehet, különösen akkor, ha sorsa fölött már nagyobb hatalmak döntöttek, ha a nagy művészeti központokban előttük ismeretlen alkotó erők uj irányt adtak neki. Volt azért mégis a kiállítás alkalmával bemutatott történelmi képek közt egy, amely a kor színvonalán állt és kvalitásban is felülmúlta a többit. Ez azonban rosszabbkor soha sem kerülhetett volna az emberek elé, mint a millennáris esztendőben, a lojális felbuzdulások, a hódoló diszfelvonulások idején, amikor mindenki j igyekezett a lehető legjobbuak látni a fennálló rendet és elűzni azokat a gondolatokat, amik az ország szomorú napjaira emlékeztettek. Thorma János aradi vértanúi pedig minden tekintetben különös figyelmet érdemeltek volna. A kép, a felfogás és látás rendkívüli in- : telligencziájáról tanúskodott. Fölemelő nobilis j jelenség volt minden tekintetben. Festői hatás I szempontjából nagyszerűen komponált csopor- I tok, mély és nemes érzéssel előadott megrázó tragikum, magas iskolázottságra való rajz és í festés jellemezték. Volt pedig benne mindezeken a tulajdonságokon kivül valami diszlingvált, ! előkelő vonás, ami azt az embert jellemzi, aki nem él a köznapi élet forgatagában s ennél- j fogva nem ismeri a piaczi banghordozást, a drasztikus hangsúlyokat. Ezeknek a tulajdonságoknak a kifejleszté- I sére nem voltak alkalmasak az akkori pesti viszonyok. A főváros művészete a lehető legvigasztalanabb képet mutatta. Budapest volt az országban úgyszólván az egyetlen hely, ahol művészettel pénzt lehetett szerezni, de ezzel szemben hiányzott a városból az az artisztikum, amit csak magasabbrendü, kulturális jelenségekből, vagy a természetből magából lehet kihámozni. A magyar művészeten akkor még mindig a müncheni naturalizmus, a köznapi élet anek- : dotázó festészete uralkodott. Művészeink oly környezetben éltek, amely csak káros befolyást gyakorolhatott rájuk. Közönségünk minden artisz- tikus hagyomány, vagy művészeti nevelés nélkül szűkölködött. Kritikusaink közt alig volt hozzáértő s a hangadók épen a legkevésbbé hivatottak voltak. Az állam a millennáris esztendőig meglehetősen passziv állásponiot foglalt el a művészettel szemben, ami nem lett volna nagy baj, de baj volt az, hogy ez a passzivitás nem fejlődött ki a következetesen érvényesülő elvvé. Egyetlen művészeti főiskolánk, a minta- rajziskola és a vele kapcsolatos mesteriskola, sem volt soha oly szomorú állapotban, mint akkor. A művésznevelésre alig volt berendezve. Vezetőségét — be kell ismernünk, egészen helyesen — az az érzés hatotta át, hogy az ország műveletlen és szegény művészek eltartására. Társadalma parlagias. Magasabb eszméket nem fogadhat be. Elhanyagolt állapotban levő középosztálya, melynek fiai közül a rajztanárjelöltek kikerültek, nem tud a művészet fejlődésére alkalmas emberanyagot produkálni A másik nagy baj a tanerők összeválasz- tásában rejlett. Benczúr, Lotz, Székely tudása ellen nem lehetett kifogást emelni, de elvi állásGyönyörü asszonyfej! Kissé a finom iveit ajkak körül éles vonás, még elmosódott kissé, de észrevehető. Dús, hosszú aranyszőke hajfürtök, ellenkezőek, de hosszú nyíllal átszűrt és tűk által felfűzött hajfürtök. Finom, ivalaku szem öldö- kök, hosszú, sötét, selymes, csaknem feketére festett szempillák; diszkréten ugyan, de mégis festettek. Ragyogó kék szemek, lehetetlenül nagy pupillák, mintha atropin által lennének kitágulva. Hunczut kaczagás, édes csevegés, szép fehér finom pir. A karcsú testhez nyersselyem ruha simul. A keblet irigy krémszínű brüsszeli csipkék lengik körül. Odalehelt, talányt burkoló csipkék. Az oldalán ülő férfi, — aki fogvájónál tisztogatja hófehér körmeit, — nevetséges figura. Nem vén, de nem is fiatal. Szőke bajuszos, de kopasz. A kissé durva orrán aranycsiptelőt visel, amelynek üvegei mögött apró, kifejezéstelen szemek vannak. A ruházata bő, világosszinü, gigeriis, tolakodó színeiben kiáltó. A mellény mélyen kivágott, az aranygombok tulnagyok, a czipők orra túlságosan hegyes. E perczben teszi félre a fogvájóját. Széttör egy humárollót, a kövér ujjaival töri szét, de gyakorlottsággal és kifogástalanul. Zöld poharakban finom Rüdesheimi. Beszivja a bor illatát. Poharát az asszony felé emeli mi- " előtt iszik és az asszony mosolyog. A pinczér spárgát szervíroz. Az asszony ügyesen emeli ajkaihoz a hosszú növényt, csak a legvégső hegyét harapja le, a spárga bimbóját. Közben beszél. Egy szót sem értek belőle, csak halksuttogást hallok, olyan az, mint a szellő suhogása. Kicsit hörpinl a borából. Keveset beszélnek egymással; úgy látszik, mintha mindketten unatkoznának. A pinczér zajtalanul cseréli a tányérokat. Az asszony felszeleteli a poulardeot és megkínálja szomszédját, tányérjára teszi a fehér húst. E mozgásánál felcsillog ujján a briliánsoktól körülvett opálköves gyűrű. Opálok könnyeket jelentenek. Talán ő ezt nem tudja?! Most lassan leteszi a kezében levő villát. Megzavarták fontos munkájában! Mellette egy rongyos kis leány állt meg. Honnan surranhatott be e drága helyre ? — Parancsoljon gyufát I — kéri czirpelő hangocskája. Az asszony bosszankodva rázza szép fejét. Unalmas igazán most elővenni kis aranypénz- tárczáját és a szomszédjának sincs ideje a gyermekre figyelni. Annak e perczben fontosabb dolga van — iszik. A pinczér a kezénél fogva kivezeti a kis csendzavarót. Még látom, mint vonaglik meg a kis sovány test. Mintha a gyermeknek siró kedve támadt voba és nagy, félve kutató szemeivel sírni szerelne. És megláttam, mint szívta be kéjesen a poularde illatát és zavart szemei nagyra kitágultak a sült madár láttán . . . Az asszony kezébe támasztja a fejét, a ruha ujja visszahajlik és ápolt fehér csuklóján egy értékes gyöngykarkötőt látok. Duzzog. — Ezek az emberek igazán elrontanak minden élvezetet! Olyan hangosan mondta, hogy meghallom. A szomszédja vállat von. Éppen czigarettára gyújt. Ezért nem tud szólni, csak vállát vonogatja. De az asszonynak elrontották az élvezetes órát. Hová gondol most ? Merre téved a tekintete ? Saját gyermekkorára? Milyen volt ő? Talán ő is gyufát árult, mielőtt a szerelmével kalmár- kodott, vagy nem tette? Tulajdonkép kicsoda? Talán tisztességes asszony, aki eladta magát pénzért, rangért, ennek az unalmas tökfilkónak, akiért most gondoskodnia kell? Vagy még tisztességes? Talán ő is fagyoskodott esténként az utcasarkokon és őt is hátulsó ajtókon vezette ki a pinczér? Vagy, lássuk csak, más ötletem támadt. A leányra gondol talán ? Akit idegen emberekhez adott falura? Talán a leánya szemeivel nézett reá ez az idegen gyermek, a leánya szemeivel, akit nem tarthatott magánál, mert az élvezeteket kell hajszolnia ? Felijedek. Sértően érinti fülemet az asszony kaczaja. A kezei tapsra verődnek össze. — Friss földi epret akarok, ez évben a legelsőket! A férfi megrendeli az epret. — Parancsol még valamit ? hangzik mellettem diszkréten. Felébredek. Fizetek és távozom. Ki voltál — honnan kerültél ide — és hová akarsz még eljutni, te szépséges, rejtélyes asszony, akinek egy pillanatnyi élvezetét rontotta meg annak a szegény kis gyermekleánynak panaszos hangja, bánatos szeme ...
