Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1912-07-11 / 28. szám

ISZ- évfolyam.

fft n~

1012. j-uli-us. lió 11.

2S-d.ils: szám,

MX Í01

Elofissetpsi árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

GLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is.

Arczuliitött hadtestparancsnok.

— Jegyzetek a Haerlel Lujza esetéhez. —

Julius 10.

Egy fiatal leány, egy munkácsi alezredes leánya, Haerlel Lujza a legnagyobb nyilvánosság mellett, nagy tiszti társaság előtt arczulütötte a kassai hadtest parancsnokát: Dozoevics Szvetozár táborszernagyot.

A páratlan skandalum hire nemcsak katonai körökben, de a czivil társadalomban is a legkínosabb feltűnést keltette. Hasábszámra foglalkozott azzal a magyar- országi és a külföldi sajtó is, természetesen kiszínezve, kiélezve a botrány legkisebb részletét is, hogy annál nag}Tobb legyen a szenzáczió, de sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy még a legkomolyabb lapok sem foglalkoztak ennek a pártatlanul álló esetnek erkölcsi tanulságaival. A nagy közönség is, melynek egy része az inzultált hadtestparancsnok, másik része pedig a fiatal leány védelmére kel, minden egyébbel foglalkozott, csak azzal nem, amivel foglalkoznia kellett volna, ami általánosítva a mai társadalmi felfogásunk szégyen foltja: a törvénytelen gyermekek helyzetét hagyta figyelmen kivül.

Ami nézetünk szerint Bozoeuics Szvetozár táborszernagy és Haerlel Lujza e kinos ügyben csakis mint a nagy sorstragédiák akaratlan szereplői jelentkeznek. Nem a hadtestparancsnok ütközött itt össze egy merész fiatal leánynyal, hanem egy tarthatatlan, brutális, a legsötétebb középkorra valló társadalmi felfogás jött összeülközésbe a lenézett, vérig gúnyolt, állandó Kálvária-járásra Ítélt társadalmi számkivetettekkel, kiknek már születésükkor letörölhetellen jegygyei a homlokukra égetik szégyenüket, törvénytelen származásukat.

Mi korántsem tartozunk azok közé, kik az inzultáló fiatal leányt inzultusa alkalmából levélileg üdvözlik s bátor fellépését tapsokkal honorálják, de teljesen megértjük azt, amit tett. Viszont Bozoeuics táborszernagyot, bármi kegyetlen megvilágításban is mutatták be a hosszú és részletes ujságközlemények, sem tudjuk elitélni. Őt is értjük. Megértjük fellépésének titkos, de talán nem is annyira titkos rugóit.

Bozoeuics táborszernagy katona, ki kora fiatalságától kezdve egész életét mundurban töltötte. Már mint fiatal gyermekbe bele nevelték azt a tradicziós szellemet, mely katonáékat olyan karakterisztikusan jellemzi s amely szellemnek egyik szép megnyilatkozása a nők iránti feltétlen tisztelet és lovagiasság, a másik pedig a törvénytelen származásúak iránt megnyilatkozó lenézés, hogy ne mondjuk megvetés.

Ennek a szellemnek a megnyilatkozása volt az, hogy a munkácsi alezredest nyugdíjba akarták üldözni, hogy mindent elkövettek arra nézve, hogy gyermekei törvényesitését megakadályozzák s lehetetlenné tegyék, hogy azt a nőt, akivel életét tisztességben leélte, törvényes feleségévé tegye. Ennek a szelí lemnek volt a kegyetlen Ítélete, hogy az alezredes családja társadalmon kivül élt, s hogy leányai, hiába vallotta magát apjuknak az alezredes, folytonos inzultusoknak, arezpiritó megszégyenítéseknek voltak kitéve, sőt midőn az egyik leányt egy oly utczai inzultus érte, melyért bármely, még a legalacsonyabb származású szülő is véres elégtételt vett volna magának, — az alezredes apának megtiltották, hogy leánya megsértéséért elégtételt keressen, mert hiszen az csak törvénytelen leánya. Ha tetszik a sértésért elégtételt kereshet az — anya.

Viszont annak a katonai szellemnek, a megnyilatkozása volt az is, hogy az inzultált táborszernagy némán tűrte a hallatlan inzultust,, egy pillanatra sem gondolt hasonló megtorlásra, mert hiszen nővel állott szemben; sőt a nagy tiszti társaságban senki sem akadt, aki az eset alkalmából, amely a legteljesebb felfordulást idézte elő, csak egy szóval is megbántotta volna az inzultálót, mert hiszen nő volt.

Ezek a katonai erények és hibák egyaránt tradicziók s mig azok fenálla- nak, sajnos, alig van módunkban meg- akaclátyozni, hogy egy-egv család akár az apa ballépésének, akár e tradicziók- ból fakadó kényszerítő körülmények mártírjává ne váljék.

De nemcsak katonáéknál van ez ig}r, igy van ez a polgári társadalomban is. Hogy a törvénytelen gyermekekkel szemben a polgári társadalom is minő vér- lázitó, brutális módon igazságtalan, az

A „Nagybánya“ tárczája.

Harangok.

Márczius telte a szerelem betegévé szegény Biasce-t. Két-három éjszakája már a szemét sem tudta lehunyni: egész testében valami furcsa csiklandozást, nyilalást, hangyamászás-szerü bizsergést érzett, mintha egyik pilanatról a másikra, a bőréből mindenütt erdei vadrózsák bimbói akartak volna kipattanni. Abba a sötét kamrácskájába, nem tudta merről, valami új illat áradt be, üde és friss illata erjedő nedveknek, fiatal galagonyabokroknak és virágjuk teljében álló mandulafáknak . . . Ó, szent Borbálá úgy segéljen, Zolfina, amikor utoljára látta, éppen ott állott, egy mandulafát ölelve és elnézte a távoli vitorlásokat a messze nyilt tengeren. Feje fölött az a vidám, illatos fehérség rezgeti, mely a napból árad, körülötte a kender kékszinü virágzása, szemében két télizöld nyílott és tán még a szivében is virág feslettl

Biasce sötét kamrácskájában csak erre a napfényes ragyogásra gondolt szenvedélyesen, rajongva, erre a derűre és a tavasz fes!ő szépségeire; és ott lent már csillogott, villogott az Adria szeszélyes vonalú sávja, a hajnali napfény első rózsás ragyogásában, amikor felrohant a ha- rangiorony falépcsőin, fel, egészen a fecskefészekig, a torony tetejére.

A ringó levegőben különösen, halkan rezegtek a hangok, mint elfúló sóhajok, mint falevelek, a virágok lélekzetvétele, a faágak és lombkoronák rezzenése ; a házak egymás mellé bújva még szunyókáltak ; a síkság, könnyű ködlakarója alatt, még álmodozott, és itt-ott, ebben a mozdulatlan levegőtengerben a fák álomittasan mozgatták fejüket a hajnali szellőben; ott messze a könnyed ködös párában a hegyek ibolyaszinü ormai gyengéden beleolvadtak a látóhatárba ; itt elől fénylett, ragyogott a tenger, mint csillogó aczéllükör, a mely fölött sötét vitorlák suhantak el, mint árnyak; és mindezek felett ott domborodott a derűs, áttetsző égbolt, a melynek csillagjai egymásután elhalványodtak.

A három mozdulatlan harang, hatalmas üres bronz-hasával, már várta Biasce karjait, amelyek a győzelmes hajnal üdvözlésére serkentik őket.

És Biasce megragadta a kötelet. Az első rántásra mély zengéssel, hatalmasan megrezzent a legnagyobb harang, a Lupa, az arauyfarkas ; széles szája még jobban kiszélesedett, majd megszűkült, hogy újra kitáguljon ; az érczes hangnak egy hulláma, mély zúgástól követve, áthul- lámzott a háztetők felett, beléolvadt a hajnali fuvalatba és elveszett a lapály és a tenger felett. És a harangütések egymást követték, megújultak: a bronz szinte megelevenedett, olyan volt mint egy haragos és szerelmes monstrum, félelmetesen hol jobbra, hol balra ringatta magát, az egyik toronynyiiástól a másikig, hogy szinte kiugrott az egyiken, kettős tompa hangot adva magából, a meiy állandó zugó viszhangban egymásba folyt a szabályos ritmust hirtelen megtörte és egyszerre gyorsabb ütemben zengett, amig harmó- nikus rezgésben, kristálytiszta csengéssel, ünnepélyes messzecsendülve, szét nem olvadt. Ott alant felébredtek a mezők a hangnak, a növekvő fénynek hullámaitól; a ködök foszladoztak és a mint eloszoltak, a Hajnali napfény bearanyozta őket. A lankák a vörösréz fényében ragyogtak . . . És most újabb hang csendült fel: a Strega, a boszorkány harang csengése rekedten, de áthatóan, mint szükölő vonitás egy vadállat dühös bömbö- lésével szemben. És újból uj hang; fürge pő- rölyütésekhez hasonló bánjával a Canterina, a «csalimadár« derűs, tiszta hangcsengésével, a mely könnyedén, elevenen tovahullámzoft és úgy zengett, mint jégeső a kristálykupolán. És végül a távoli tornyok felébredt harangjainak visszhangjai: a vörös tornyu, cserfák között rejtőző S. Rocco campanile, az átfúrt ezukorsüveghez hasonló Sa. Teresa, a S. Francesco campanile, a kolostori harangtorony . . . tiz, tizenöt zengő érczajak küldte az ég felé változatos hangú, vidám, egészséges vasárnapi himnuszát, a napfényben tüadöklő campanile fölött.

Biasce valósságai megrészegedett ettől a zengéslől-bongástól.

Látni kellett azt a csontos, izmos sihedert, homlokán azzal a nagy, vöröses sebhelyével, a mint pihegve, karjait hányva-vetve, belekapaszkodik a kötelekbe, mint valami majom, felemelteti magát a Lupa hatalmas erejétől, felkuszik a kis loggiáig, hogy a két másik szörnyeteg tompa rezegése közt utolsót kongasson a Canterinával.

Ott fönt ö volt a király. Az újraéledő bo-