Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-08-01 / 31. szám
6 NAGYBÁNYA 1912. augusztus 1 termek építése s az 5000 K évi szubvenczió megadása. 1911. nyarán lettek készen az előző évben elkezdett műtermek, a pompás, tágas felsővilági- tásu műterem, amely kiállítási helyiségnek is volt szánva, a mellette levő két kisebb atelier-vel és a négy bérműterem egy-egy szobával és mellék- helyiségeikkel. 75000 koronába került a két hatalmas épület, a kolónia új korszakának, jövőjének e zálogai. A kolónia létének két legfontosabb feltétele teljesült a műtermek építése és az iskola segélyezése által. A vegyes bizottság határozata szerint a négy új atelier bérlői Ziffer Sándor, Börtsök Samu, Komoróczy Iván és Ferenczy Valér lettek. Ugyanez a bizottság a festőiskola helyiségeit az iskola vezetőségének bocsátotta rendelkezésére, amely szerint a nagy terem téli iskolának szolgál, nyárra pedig megmarad a ligeti régi helyiség. A mellékhelyiség nélkül való kis műtermekről — a nagy terem mellett — a bizottság úgy határozott, hogy azokat ingyen bocsátja rendelkezésére hosszabb vagy rövidebb időre a kolónia két-két fiatalabb művészének, az iskola volt tagjainak, az iskola vezetőinek javaslata szerint. A még három év előtt nagybeteg kolóniának a város nemcsak megírta, de meg is csináltatta a reczeptet. — Uj erővel, bizalommal megyünk a jövő elé. Grünwald távozásakor a legkomolyabb formájában vetődött fel a kérdés: rrmradhat-e itt minden a régiben, akarni, tenni nem kell-e semmit, ide jönnek úgy is százával, dolgoznak, éheznek lelkesen, önzetlenül, mint másfél évtizedig és Nagybánya városa örök időkig sütkérezhet a hir napfényében, a nagylelkű adományozó népszerűségében akkor, amikor köröskörül az országban tüzeket gyújtanak a kultúrának s a nagybányai eszme nyomán mindenfelé versengő városok áldozatkészsége teremt új és új festőkolóniákat ? Nehány lelkes művelt ember érdeme, hogy a város megértette, hogy a cselekvés órája elérkezett. Három év alatt sok minden megváltozott. A bérműtermek több festő állandó itt munkálkodását teszik lehetővé, a festőiskolának a hatalmas uj épület pompás helyiségei adnak módot, hogy télen is működhessék. A város a nyújtandó segély czélját és szándékát — helyes érzékkel — ekkor úgy fogalmazta meg, hogy azzal az iskolát : a kolóniának ezt a fontos szervét és alapvető intézményét támogatja. Az iskola rendje és szervezete is némi változáson ment át. A vezetői a régiek, hárman, miután Grünwald eltávozott — most nem egy időben korrigálnak, mint ez kezdettől szokásban volt, hanem egymást hosszabb időnként felváltva vezetik az iskolát. Az adminisztrálásban egy titkár s egy szolga segít nekik; évenként egy pár jó reprodukcziót s egy kis művészeti könyvtár alapját megvetendő egy-két könyvet is vásárolnak az iskola számára; a fiatalabbakon kisebb segélyek, studiumvásárlás, iskolai jutalmak által könnyítenek; minden évben vesznek egy-két képet is a szubvenczió fennmaradt részéből, — mindez a városi bizottság tudomásával, egyetértésével. Az igy megvásárolt kép pedig, mint a kolónia ajándéka a város tulajdonába megy. A vezetőség a szubvenczióból az iskola modeltartási költségeihez is hozzájárul, úgy hogy bármily kevés is a tanítványok száma, az eddigi havi öt koronánál sohase fizet többet senki. Nyugalmas, munkás, eredményes időket remélhetünk az iskolának. Kedvezőbbek nemcsak az anyagi helyzet, de a szellemi kilátások is, mint két-három évvel ezelőtt. Az a művészi áramlat, mely az iskolai studium hasznát és szükségét kétségbe vonni megpróbálta, szünőben van. A komoly munka hangulata visszatérőben. A téli iskola lehetősége is elősegíti ezt. Aki télen jön ide, az állandóbb is, az dolgozni, komolyan tanulni akar; a nyári iskola számos dilettánsa igen sok esetben csak nyaralni és mellékesen megpróbálni pár hétig, hátha hirtelenében meg lehetne tanulni festeni. A szabad iskola e tiz esztendeje általában sok érdekes tapasztalattal szolgált, amelyek a művészi nevelés szempontjából tanulságosak lehetnek. Előnyei mellett az iskola hátrányai is kiviláglottak, ezek azonban mitsem vonnak le a czél, az egész vállalkozás szépségéből. Az ideális czélt eléggé megközelítettük; jöhetett ide mindenki, anyagi eszközök avagy előzetes tudás nélkül szűkölködő, ha dolgozni akart, itt megtehette. Aki kollegiális érdeklődést, a többet tapasztaltak szellemi támogatását kereste, mi a legjobb szívvel kínáltuk fel ezt neki. Akinek pedig — az iskolán kivül — a magán, a független, zavartalan munka lehetősége kellett, Nagybánya ezt adta neki. Az iskola növendékeinek főleg három típusát tanultuk megkülönböztetni. Az első, a legkomolyabb elem, az állandók, illetve az évről-évre visszatérők csoportja. Ez a legértékesebb, a kolóniára legnagyobb jelentőségű emberanyag. Ezek adnak karaktert az iskolának és reményt a jövőre nézve a kolóniának. Ezek nemcsak művészi, de erkölcsi értéket is reprezentálnak, ezekből kerültek ki a jelen, újabb nagybányai generáczió számottevőbb emberei is. A második csoport: a vándorlók, a mindenütt próbálkozók, akik a nyarat kellemesen s „hasznosan“ akarják eltölteni, sehol sokáig nem maradnak, mindenünnen tovább viszik tudatlanságukat, az iskoláról való kritikai nézetüket s csalódott reményeiket. A harmadik az egész és féldilettánsok kezdő, próbálkozó, félénk serege. Ezek kitartóak és néha oly szeretettel elmerülő mnnkásságot produkálnak, hogy gyakran a legkomolyabb hivatásosak se különbet. Ezek s az előbbi csoport nagy tömegben való jelenléte néha megváltoztatja egy időre az iskola karakterét s leszállítja niveauját. Pedig az utóbbiak iskolázása a művészetre nézve ha közvetlenül nem is, de a műértelem terjedésére okvetlen hasznot jelent, megtanulják látni a természetet, ami a képnézésnek is alapja. Az iskola jósága az első csoportban jelzett állandóknak a számától függ, — és természetesen a talentumoktól is, amivel a természet nem igen bánik arányosan. Erről persze az iskola tehet legkevesebbet. Hogyha az itt időzött festők évi statisztikáját megfigyeljük, föltűnhet, hogy az 1906. év után rohamosan változik az arány az iskolában s az iskolán kivül itt dolgozók száma közt és pedig az iskola hátrányára. Épen a számarány-változás oka főleg az azon időtájt terjedő változott művészeti nézetekben keresendő. A neo-modern művészet ideái megrendítették az iskolai studium s a korrigálás szükségességébe és talán a vezetők némelyikének művészetébe vetett hitet is. Az ennek következtében beálló munkapangás, az együttérzésnek és lelkesedésnek hiánya természetesen visszahatással volt a maguk művészeti és megélhetési gondjaikkal amúgy is elfoglalt vezetőkre is. A kecskeméti kiválást követő évben nagyon megcsappant úgy az iskola, mint az egész kolónia évi létszáma. Ekkor jött a város mentő ak- cziója. E sorok folyamán többször is utaltam arra a barátias, sőt testvéries együtt- és egymásért érzésre, amelynek tulajdoníthatjuk a nagybányai egyesülés erkölcsi erejét, tartósságát s ellenálló i képességét minden kedvezőtlen körülménynyel ; szemben. Ez a hízelgésre sohasem szoruló barátság ! megengedte egymás munkáit illetőleg a nyílt, i őszinte véleménymondást, ami nagy szellemi hasznot jelentett. Ez a nyíltság csupán egymás törekvéseinek a megértésén és megbecsülésén s a feltétlen jóhiszeműség alapján állhatott csak fenn, amiknek a kolónia története során annyi bizonyítékát tapasztalhattuk az egymás érdekeivel való odaadó törődésnek és a sajátérdek háttérbe szorításának gyakori példáiban. E példákról bővebbet mondani, intim, titkos erkölcsi értékeket leleplezni a nyilvánosság előtt barátság ellen való súlyos vétek: indiszkréczió lenne. A messzebb állók bizonyosan nem látták ezeket az értékeket, az itt megfordult embertömeg perifériáin nem is lehetett látható s érezhető a kolónia magvát képező keveseknek ezen belső élete. Sokan tartózkodtak itt, talán éveken át, akik sohasem ismerték meg Nagybányát s nem bírtak benne többet látni, mint egy csomó piktor véletlen nyári gyülhelyét és a már kész motívumok tárát. Ezek idegenek maradtak, mert kultúrájuk s természeti disposicziójuk miatt nem illetek bele Nagybánya erkölcsi tónusába. Az ilyenek észrevétlenül el is maradtak aztán innen. Nagybányának öntudatlanul is megvolt az egészséges organizmusok természetes védekező ereje, mely lassan, észrevétlenül kiküszöböli magából a beléje került idegen anyagot. Ha azonban az infekczió erősebb, gyuladást, lázt okozhat, a szervezet nem bir vele, öntudatos védekezésre lehet szükség. Az esetleg széthúzó erkölcsi erők egyensúlyozását mindenesetre jobb először a kolónia természetes életerejére bízni, amely már annyiszor paralizálta a bomlasztó erkölcsi és művészeti okokat. De ha ezekhez az anyagi okok is járultak, ez már nagy depressziókat, sőt majdnem válságokat idézett elő. Ez az, aminek megszüntetése sem itt, sem máshol, nem a művészek hatalmában áll. Művészet mindig és mindenütt két tényező összehatásából keletkezett. E két tényező: a publikum és a művész, a fogyasztó és a termelő. Itt a művészek megcselekedtek eddig mindent, ami tőlük kívánható, még ennél többet is. De faktum, hogy a másik tényező részéről a lehetőnél, a méltányosan kivánhatónál kevesebb történt. Ne értsen félre senki, nem gondoltunk arra soha, hogy a nagybányai művészet fizikai létalapját egészében itt kapja meg. A kolónia sokkal népesebb ennél. De az állandó érdeklődés, egy kis gondoskodó előzékenység, melegség, — volt idő nem is olyan régen, mikor mindez a zérus alatt állott. A megélhetési nehézségek minimális megkönnyítésére se történt kísérlet, — kivéve szegény megboldogult Gyöngyössy Gyulának igazán önzetlen s ügybuzgó vállalkozását. S hiába voltak egyesek, akik anyagi tehetségükhöz és szellemi szükségletükhöz mérten vásároltak képeket — ez szórványos volt, ezt tervszerűvé, állandóvá kellett s lehetett volna tenni egy műpártoló egyesület révén, belevonva ebbe a vármegyét is, mely eddig a kiállításig tudomást nem vett Nagybányáról, mint művészeti emporiumról. Ha a műpártoló s aránylag fejlett műérzékü Nagybánya szegény, — a vármegye bővelkedik gazdag, büszke urakban, akikkel kitartó, lelkes propagandával mégis csak meglehetett volna értetni, hogy ez is elegáns, úri dolog, hazafias is, és hogy világszerte úgy tartják, hogy a művészeti szükséglet is fokmérője a kultúrának. Ez az akczió nem a művészekre vár. Eddig azonban még csak mulasztásról számolhatunk be ez irányban. Itt állunk a kiállítás küszöbén, amelyet Nagybánya városának közgyülésileg kifejezett óhajára rendeztünk, természetesen a város költségére. Nagybánya nemes, de eladósodott városát elsősorban az indította erre az anyagi erőfeszítésre, hogy a kulturkormány figyelmét felhívja és nehéz anyagi küzdelmei közepeit segítségét kérje a kolónia támogatásában. A város a legutóbbi években igazán megtette amit bírt s úgy gondolta, joggal kérhet a kulturczélra segítséget. Most czéljához egy lépéssel közelebb kerül. Magas vendéget remél fogadni falai közt, a magyar kultúra legfőbb őrét és kormányosát, a vallás- és közoktatásügyi minisztert. Ha ez a várakozásunk teljesül, nem parádés hiúság kielégítését és nem kisded anyagi hasznot jelent ez; ennél sokkal fontosabbat: a Nagybányáról táplált előítéletek megszűntét reméljük mi e látogatástól. Éppen ezért kétszeres kötelességemnek tartom a leplezetlen őszinteséget. Sem panaszt, sem szemrehányást e sorokból ne olvasson senki, a valóságot mondom, amint igyekeztem e történet folyamán mindig és mindenről. A nagybányai művészeti mozgalom, a maga egészében, nem dicsekedhetett az azelőtti kultur- miniszterek és tanácsadóik rokonszenvével, s ez a körülmény támogatást talált abban a mesterségesen terjesztett felfogásban, amely Nagybányát vagy gáncsolta, vagy jelentéktelennek minősítette, újabban pedig minden jelentőségét egészen a múltba tolta vissza. Kivétel Wlassics miniszter volt csupán, akit azidőtájt a város volt miniszterképviselői informáltak. Apponyi miniszter idejében a tetőfokra hágott ez az ellenszenv a „modern“ jelzővel legrégebben megbélyegzett kolónia iránt. A czézári hóbort, mely hatalmi szóval képzeli megszabni a művészek meggyőződését, szellemi munkások útirányát, csupán nevetséges, de akik elég szerencsétlenek útjába vetődni, azoknak mindenesetre káros volt. Nagybánya ezen kedvezőtlen konstellácziók ellenére is élt, fejlődött, a maga erejéből. Neve ismert volt a sajtóban, a művészek közt külföldön is. Özönlöttek ide százával, szabad iskoláját látogatták seregesen, dolgozhatott benne mindenki, úgyszólván ingyen, beszéltek róla, rajongói is voltak, pár ezer kép került ki innen kiállításokra, szellemi mozgalmak indultak el itt hóditó útjukra, de a művészet állami kertészei nem voltak kiváncsiak Nagybánya virágos kertjére. Tizenhat év alatt egyetlen egy eset se fordult elő, hogy valamelyikük érdemesnek találta volna megnézni, mi létesült itt a maga erejéből, mit tett egy kis magyar vidéki város a művészetért? Személyesen informálódni nem tartották szükségesnek, pedig sok téves nézet, sok előítélet megszűnt volna, ha a
