Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1912-07-25 / 30. szám

évfolyam.

1S12. Julius Hó 25.

30-d.ils: szám.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

GL Y MIHÁ

LY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is.

A nagybányai orsz. képkiállitás.

Julius 24.

Néhány nap választ már csak el a nagybányai országos képkiállitás megnyitásától. Ünnepi napok virradnak városunkra, melyek bizonyára piros betűkkel lesznek fölirva Nagybánya annale- seiben.

Sok év lezajlása után ismét életjelt adunk magunkról, ismét bizonyságot teszünk arról, hogy városunk a vidék fo- kusai között a legelső, a legjelentősebb szerepet tölti be s az utódók méltóak a nagy elődökhöz, kik e végvidéken magasztos missziójuk teljes tudatában, sokszor nagy áldozatok árán is mindenkor magasan lobogtatták a magyar kultúra zászlóját.

Nagy kiskitüségre vallana, ha mi a városunkban lezajló kulturális eseményeket csupán lokális jelentőségüeknek tartanánk. E kulturális események hullámai messze túl csapnak a lokális kereteken s a nagybányai képkiállitást országos eseménynyé avatja az, hogy azon részt vesznek mindazok, részben az országban, részben a külföldön lakó nagynevű festőművészek, kik valaha a nag}7bányai festő- koloniának tagjai voltak, vág}7 azzal szo- rosabb összeköttetésben állottak.

Hogy ez igy van s ez állítást nem a lokálpatriotismus mondatja velünk, semmi sem bizonyítja jobban, mint az a nagy érdeklődés, mely a képkiállitás iránt

országszerte megnyilvánul. Nemcsak a festőművészek körében, hanem mindazon körökben, hol az igazi művészet hálás megbecsülésre talál. S ez az érdeklődés hatványozott mértékben meg van a legfelső irányadó körökben is, hol a kiállítás támogatására a legelső pillanatoktól kezdve a legszívesebben nyújtottak segédkezet.

Ismert dolog, hogy ezt a kiállítást tulajdonképpen a kultuszminiszter közvetett óhajára rendezte a festőkolonia, ki megismerni óhajtotta a nagybányai festőkolonia működését, irányát, művészi törekvéseit.

A festőkolonia, hacsak iskola-kiálli- tást rendez, aligha nem félmunkát végez. Hiszen az iskola-kiállilásból is föllehetett volna ismerni a festőiskola művészi irányzatát, de a főcél mégis csak az volt a kiállítás rendezésével, hogy a festőkolonia, melyet semmi más jelzővel nem lehet karakterizálni, csak azzal, hogy „nagybányai“, ne művészi irányzatokat, törekvéseket, hanem művészi eredményeket mutasson be s igy azután a kiállítás rendezését nem is szorosan a lestőiskola, hanem a nagybányai festőkolonia tagjai vették kezükbe.

így vált azután lehetségessé, hogy a festőkolonia tagjai, támogatva a kolónia régi tagjaitól is egy oly nagyszabású képkiállitást hoztak össze, mely művészi kvalitásaival dicsőséggel megállná a helyét a kontinens legnagyobb városaiban s a

mely kiállítás dokumentálni fogja, hogy mindazon jelentősebb képeknek, melyek az utóbbi két évtized alatt nagyobb feltűnést, sikert és dicsőséget arattak, mintegy 60—70 százaléka vagy Nagybányán készült vagy a nagybányai festőkolonia tagjai készítették.

A nagybányai festőkolonia tagjai már nem egy Ízben rendeztek csoportos kiállítást a fővárosban is, mindenkor hirt, dicsőséget szerezve a „nagybányai“ névnek. De e kiállítások, melyek leg- főllebb egy két év munkáját mutatták be, már csak ez okból sem vonhatók párhuzamba a most rendezendő országos kép- kiállitással, mely tizenhét év munkáját öleli fel a kolónia életéből s rektrospek- tive mutatja be a kolónia fejlődését, megizmosodását.

S ennek az eredménynek a bemutatása lesz az országos esemény, mert mindaz, ami az eddigi kiállításokon csak részletekben került bemutatóra, a most megnyitandó országos képkiállitás a kolónia tizenhét évi működésének eredményeit úgyszólván a maga egészében mutatja be.

Igaz, hogy a kiállításról nem egy jelentős kép fog hiányozni, hiszen már aligha van remény arra, hogy az amster- dami kiállításról a nagybányai festőkolo- niával kontaktusban álló képek a kiállítás megnyitásáig visszaérkezzenek; a kiállításról leküzdhetetlen akadályok miatt a nagyértékü Jánossy-féle kollekczió is

A „Nagybánya“ tárczája.

Jancsi és Babett.*)

Barátom, a leglágyabb szivű pesti fiskális minapában meglátogatott és igy szólt hozzám :

— Ha akarod, neked adom a Jancsit. Küldj érte. vagy elküldöm én, még ma.

Ha azt mondta volna, hogy nekem adja mindenét, a mije van, az se lepett volna meg jobban. A barátomnak olyan puha szive van, mint a vaj, nagyobb lehetetlenséget aligha lehetne kívánni, mint azt, hogy valami kívánságot megtagadjon. És ezt a lehetetlenséget elkövette mindig, ahányszor Jancsiról volt szó. Én is kértem tőle, ha jól tudom, két ízben is. Nem adta. Nem tudodt megválni tőle.

Jancsi ott ült az Íróasztala balsarkában, amióta emlékszem, mindig. Hamarább megvolt már, mint az Íróasztal. Amikor én a barátom- mal megismerkedtem, Jancsi már megvolt. Azóta mindig vele vándorolt egyik helyről a másikra, Isten segedelmével mindig szebb helyre és mindig olyan helyre, hogy a gazdájának szeme előtt legyen. Körülötte sok minden megváltozott: de Jancsi változatlan maradt, mert Jancsi — kőből volt. Egy kis sárgásbarna márványszobrocska. Alacsony oszlopon ülő emberke, soha életemben nem láttam csúnyább és vonzóbb arezot. Valami különös szomorúság volt a vonásaiban, szelíd és jóindulatú leszereltség, szemrehányás és vád nél*) Mutatvány az illusztris szerző most megjelent novellás kötetéből.

kül való néma szendedés. Olyan ember tekintete volt ez, a ki már mindene túl van, mindent megéri és mindent megbocsátott. Nem volt rán- ezos az arcza, de azért minden inkább volt, mint fiatalos, szomoiú, de minden keserűség nélkül való. Szinpalikus kis emberke volt, az bizonyos, és mint említetem, én is szerettem volna. A barátom azonban nem adta.

— Ne haragudj — mondotta — de ezt igazán nem tehetem. Jancsit nem adhatom. Nagyon erős kötelék az, a mi minket egymáshoz fűz. Ez a kis kőfigura, azt hiszem, senkinek sem lehet az, ami nekem. Látod, én már azt se tudom róla hogy — nem él. Nekem nem disz, nem csecsebecse, hanem ő a legmeghittebb, a legrégibb és legcsöndesebb barátom. Velem van kisdiák korom óta. Egy szegény asszonytól kaptam, a ki maga nem tudott írni és velem Íratta leveieit a katonafiának. Hálából aztán nekem adta a Jancsit. Ö nevezte igy: én azután meghagytam a nevét. Azóta velem vándorol az én kis cimborám. Sokat jártunk, sok hónapos szobában tanyáztunk együtt hűséges társával az én küzdelmes ifjúságomnak. Sokszor megesett, hogy nem is volt senkink egymáson kívül. Talán az edzetle meg olyan nagyon a barátságunkat. Jó dolog az, ha az embernek van egy barátja, a ki minden dolgát tudja, minden gondolatát ismeri, anélkül, hogy el kellene neki mondanunk és a ki egészen a mi dolgunké, bajunké, örömünké, mert magának nincs semmi dolga, öröme, baja. A ki mindig meghallgat bennünket, még a némaságunkat is és sohase zavar és sohase mond ellent. Ilyen embernek könnyen el lehet nézni azt a kis fogyatkozást, hogy — kőből van. Ha ugyan ez fogyatkozás

csakugyan. Én, mondom, már észre se veszem. Nekem az az érzésem, hogy az én kis öreg barátom él, lát, hall, megért, legalább engem : csak épen nem beszél és nem mozdul, hogy ne legyen alkalmatlan. Nagy hűtlenség lenne, ha túladnék rajta: beláthatod.

Nincs félesztendeje, a mikor a barátom ezt mondotta, meleg és megindult hangon, úgy, hogy szinte megbántam kérésemet. Érthető tehát, hogy nagyon meglepett az ajánlata. Tréfás megütközéssel kérdeztem.

— Hát mi történt — közöttetek ? összevesztél a Jancsival ?

Egy sikrát se ütődött meg rajta, hogy a kis márványfiguráról úgy beszéltem, mint egy élő emberről. Az ő gondolatában ilyennek élt csakugyan. Félrefordult és igy felelt:

— Ö semmit se vétett nekem. Sőt ellenkezőleg ... A dolog nagyon különös. Olyan sajátságos, hogy bizonyára érdekelni fog.

Némán intettem a fejemmel. A barátom pedig kis szünet után folytatta:

— Babettet ismered ugy-e ?

— Babettet?

— No igen. Azt akartam mondani, hogy — láttad már ugy-e? Babettet a franczia por- czelánbabát, az íróasztalom jobb sarkában. Gyönyörű baba. Két hónapja vettem egy zsibáruslól. Olyan ragyogó kék szeme volt, mint a déli ég. Es a haját, nem tudom, megnézted-e ? Porczel- lánból volt, de olyan puha, mint a rózsalevél.

— Nagyon szép baba.

— Gyönyörű ? És olyan fiatal. Az ember igazán el se tudja képzelni, hogy már több mint kétszáz esztendős, Az embernek bizonyos dolgok-