Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-29 / 9. szám
IHZ. éTrfoljram. 1912. február Hó 29. S-d.ilc szám. Elöflze tési árak: Egész évre 8 korona, félévre -í korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. 'n — ..- "............ Fe lelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kOnyvkereskedd üzletében is. ' A szervezeti szabályrendelet. Február 28. Sok szó esett már a városi szabáty- rendeletről. Sokan vehemensen sürgetik annak megalkotását; sokan pedig időszerűtlennek, hogy ne mondjuk, idő- előtlinek tartják annak napirendre hozatalát. A két ellentétes nézet között, mint Mohamed-koporsója lebeg a kérdés: mi légyen tehát a szervezeti szabályrendelettel? Kétségen felül áll s egyáltalán nem vitatható, hogy régi szervezeti szabályrendeletünk elavult s intézkedései alapos rekonslrukczióra szorulnak, hogy mindenben lépést tarthassanak a haladó, modern idők követelményeivel; de vájjon e rekonstruáló munka keresztülvitelével lesz-e oly szabályrendeletünk, melyet újnak, emberileg megközelithetőleg tökéletesnek s főleg a város érdekeit tekintve, minden tekintetben kielégíthetőnek mondhatunk? Alighal Jöjjünk először tisztába azzal, hogy amidőn először az uj városi szabályrendelet megalkotása szóba került, mi volt a czél? Korántsem egyes, időközben rendszeresített kis állások beillesztése a szervezetbe, nem is annyira a tisztviselői fizetések végleges rendezése, mint inkább az egész tisztviselői status munkakörének oly precziz kidolgozása, mely a város érdekeinek, főleg gazdasági érdekeinek a legjobban megfelel. Az a régi tapasztalat, hogy egyes hivatalok szervezete a legprimitívebb s czéljait szolgálni alig képes, szinte égetően akkor vált érezhetővé, midőn városunk úgyszólván máról-holnapra nagy alkotásokat létesített, amelyek nagy költségekbe kerültek s amely nagy költségeknek fedezetéről is gondoskodni kellett. Nem kertelünk: legelőbb a számvevőségre gondolunk! Hát van nekünk számvevői hivatalunk? Számvevői hivatal-e az, hol egy a szakember, a főszámvevő s e minőségében azután minden ő maga, még akkor is, ha számtiszt s dijnokok állanak rendelkezésére ? Aki ismeri azt az ügykört, melyet a számvevői hivatalnak betöltenie kell, az előtt nyivánvaló e lehetetlen helyzet tarhatatlansága! Annyival is inkább, mert mi a számvevői hivatalt, melynek kezén a város vagyona fordul meg évenkint, épen ez okból a legelső és legfontosabb hivatalok közé sorozzuk Mi legyen a számvevői hivatallal az uj szabályrendeletben t A magunk részéről sajnálattal láttuk, hogy a város gazdai állást évekkel ezelőtt a város képviselőtestülete egész ötlegszerüleg beszüntette. Pedig fontos állás az, csak preczizen körül kell Írni kötelességeit. Alig van város, melyben a gazdasági intézői állás hiányozzék! Mi történjék ez állással is? Mi történjék a fogyasztási adóhivatallal, mely jelenleg mint a város egy külön álló szerve működik itt, minden szervezet nélkül. Továbbá a városi adóhivatallal? Egyik laptársunk, a N. H. ismét napirendre hozta azt a régóta vajúdó kérdést s elég súlyos argumentumok kíséretében, hogy a városi t. ügyészi állást külön kell választani a takarékpénztári t. ügyészi állástól. Hogyan oldassák meg e kérdés is? Szóval, midőn a városi szabályrendelet megalkotása először szóba került, az voll a czél, hogy az egyes hivatalok uj állások rendszeresítésével is teljesen újjá szerveztessenek. S most, hogy a városi főjegyző a képviselőtestület utasításából hozzáfogott a városi szervezeti szabályrendelet elkészítéséhez s annak kereteit már el is készítette, tűnik ki csak a maga egész nagyságában, hogy minden kérdésben mily tanácstalanul áll. A főjegyző, nagyon helyesen, úgy fogta föl a maga feladatát, hogy egy oly szabályrendeletet készít, mely a város igényeit emberi számítás szerint egy-két évtizedre — természetesen az időközi szükséges módosításokkal — kielégítheti. Most pedig, hogy az egyes hivatalok újjászervezésekor fölmerül egy-egy uj állás rendszeresítésének kérdésé is, a a legilletékesebb köröktől, hová tájékozódás végett fordul, azt a fölvilágositást nyeri, hogy uj állásokról szó sem lehet. Szóval a status marad a régi! De hiszen akkor mire uj szervezeti A „Nagybánya“ tárczája. Levél, amit sohasem küldtem el. Akkor jöjj, amikor várlak, Amikor kívánlak, Mikor bíborvörös rózsában Nyílik ajkamon a csók, Mikor szememből kiczikáznak A vágyak, a lobogóki Siess! Ne késs ! Mert a rózsának, Bár dér se éri is elhull a szirma, — Ez örök törvény, igy van megírva — 5 a tűz is, bármily égig lángoló: Hamu lesz — üszők — elhunyó. A nehéz, meddő, nagy várakozásban A szív kifárad, kimerül S a bomlott, kusza dobogásban, Ha későn jösz, már haldoklás van S a vágyakon az elmúlásnak Szomorú, sápadt köde ül. — Akkor jöjj, amikor várlak ! Amikor kívánlak ! Mikor szememből ki ozikáznak A vágyak, a lobogók! Mikor bíborvörös rózsában Nyíl ajkamon a csók . . . A csók . . . Jörgnó Draskózcy Ilma,. Utazás egy üveg körül. Kovács Béla, az „aranyos kis Bélus“, a „sikkes, herczig kis fogalmozó1*, mint a leányos családoknál nevezték, tulboldogan, ragyogó szemekkel, derült arczczal sietett szerény hónapos szobája felé. A finoman szitáló őszi eső apró, láthatatlan cseppjeivel behomályositá fényesre vasalt czilin- derét; a sürü. nehéz köd harmatként rakodott le kabátja asztracháu gallérjára, a fel-felsivitó szél végigsimitá kipirult arczát nedves, hideg kezeivel, de ő most mindezzel nem törődött. Egyet-egyet csettentve nyelvével, meg-meg- simogatá a fehér selyempapirba borított hosszúkás csomagot, melyet gyengéden magához ölelve tartott s úgy látszott, mintha e csomag foglalta volna le összes gondolatait, mintha más dolog ezenkívül nem létezett volna számára semmi e világon. A gyertya rezgő, halvány világa mellett féltett gonddal vagdalta fel a vékonyra sodrott, erős spagátot s óvatosan kezdett a selyempapir lehámozásához. Végre! Ott állott a kisded asztalon teljes épségben a tekintélyes hasú, sötétes zöldszinü üveg, halovány kékessárga csillámokban verve vissza a gyertya sugarait. Kovács Béla keresztbe fonva karjait, édes mosolylyal, arczán a teljes megelégedés kinyomatával egy ideig némán nézte a kékes sárgás csillámokat, majd hirtelen két kézbe kapva emelgetni kezdé, mintha a súlyát akarná megtudni, mi közben élénken felkiáltott: Tyi haji Fékom- adta! Lehet vagy kél litra! Bontogatás közben vette csak észre a sziv- alaku fehér vignettet, melyen nagy ákombáko- mos betűkkel e szó feketóllett: Vitriol! Majd a csücskön apró, alig olvasható Írással e két szó állott: Tokaj gyöngye! Édes nevetésbe tört ki. Eszébe jutott az ő zsörtölődő örege, aki valamikor még a bicska- nyitogató karczosokat is azzal a szóval vignet- tázta: vitriol; hogy miért, annak csak Mihály bá’, az öreg hajdú, meg a mindenes a megmondhatója. S tudj’ Isten, mégis utóvégre a vitriolhoz is csak úgy hozzászoktak, hogy úgy itták, mint a kefekötök a bort. Az el-eltünedezett üvegek dolgában meg a házhoz bejáratos kalapost iparkodtak befeketiteni, hisz az dolgozik vitriollal. — Ki a ménkűnek kéne má' másnak vir- riol, duzzogott az öreg Mihály bá’ nagy méltatlankodásában . . . ügy látszik, valami oka lehetett ez óvatosságra az ő kedves Józsi bátyjának is. Kovács Béla egészen egyet értett az öreggel. Teljes méltánylással s elismeréssel adózott
