Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-22 / 8. szám
2 NAGYBÁNYA 1912. február 22. ciális munkálkodás hasznának és szükségének érzetét, vagyis a szociális kötelességek érzetét, akkor már egyszermind létezése jogosultságának is bizonyítékát adta.'De mért gondolom e szociális kötelességek megoldását vallási jellegű egyesülésben inkább elérhetőnek ? Azzal a kérdéssel felelek: mért nem próbálta vagy próbálja senki e tágkörü szociális tevékenység szervezését nem felekezeti jelszó alatt. Ha eddig sikerült — bár a jóakarat és a kísérlet egjTesek részéről nem hiányzott — mért ne kisérel- nők meg oly eszme zászlaja alatt, mely a hazafiság eszméjével együtt és karöltve a leghatalmasabb erőt képvisel egyesekben és tömegekben egyaránt. Utalok a katholikus társadalmi egyesületek és szervezetek országszerte virágzó nagyjelentőségű munkásságára, mely más jellegű, magán- és hivatalos körök elismerését is kivívta, például a múlt és a jelen kormány földmivelésügyi miniszterei és a jelenlegi kultuszminiszter népmentő és ismeretterjesztő kormányakciójukba egyéb jellegű társulatok mellett a katholikus társadalmi egyesületek munkásságát is belevonták és igénybe vették A katholikus kör hivatásának tehát a helyi körülmények közt nem azt tekintem, hogy a kör, ha létesül, megbontsa a már fennálló és tisztes múltra visszatekintő társadalmi egyesületeket, s hogy a katholikusokat összetoborozva, ezek a saját külön zászlójuk alatt pihenjék ki napi munkájuk fáradalmait és végezzék délutáni társas szórakozásaikat és semmi egyéb ; hanem úgy gondolom a dolgot, hogy az a kör a katho- likus férfitársadalom nagy egyesülete legyen, ahol a társas szórakozás lehetősége mellett, bármikor egymásra találjunk, minden katholikus ügyet megbeszélhessünk, egymástól okulást és buzdítást vegyünk, és kiváltképpen, hogy a kör a helyi katholikus értelmiség erkölcsi, értelmi és társadalmi tekintélyével és munkásságával annak a szociális programúinak szolgálatába szegődjék, melyet fófeladatául jeleztem. Szóval ez a katholikus kör, hajneglesz, jó, tevékeny és hasznos legyen Pásztor István/ Álhumanismus. Február 21,. A szociális mozgalmak legnagyobb része a humanismus melegágyából hajt ki. Országok földrajzi határát túlhaladó úgynevezett nemzetközi mozgalmak, mint empirisíikus, szűk helyi körre szorítkozó mozgolódások kovásza mindenkor a humanismus, a gyűjtőnéven nevezett emberbaráti szeretet összekapcsolta társulás. Felesleges volna felette vitatkozni vájjon helyes-e ez ? E helyett el kell fogadni, mint tényt mint valóságot, számo'ni kell vele és a közvéleménynek csak az ellenőrző szerep jut azt nézni és azt figyelni meg, vájjon valójában emberbaráti célok-e azok, a miért a társulás történik és vájjon ilyen czélokat valósit-e meg az egyesülés? Ebben az irányban azután bőségesen akad szemlélni, megfigyelni való. Csakhogy a szemlélés és megfigyelés egymagában még nem sokat ér. A kiválasztás, sőt ezenfelül az ellenőrzés kötelessége hárul a közvéleményre, az ellenőrzés elfogulatlanul, minden személyi és tegyük hozzá egyéni melléktekintet nélkül, mert csak igy látunk tisztán és igy jelölhetjük ki a cselekvés körét. Nos, az eredmény, a tapasztalat leszűrte eredmény nem valami kedvező. Nemcsak nagy általánosságbau, de részleteiben mindannyiszor megállapítható, hogy álhumanismus az, a mit a társadalmi tevékenység gyakorol és hiúság kendőzése, feltűnési és szereplési viszketeg gyatra ■ kielégítése az, a mit ily mozgalmakban a tévé- ! kenység kisajátít. Példákkal is szolgálhatnánk, bőséges számú példákkal; egyenkint jelölve meg azokat az intézményeket, melyek hangos dobszó szüntelen hirharsona mellett nemcsak hirdetik, hanem ordítozzák a nagy elveket, megvalósításuk, az elért eredmény azonban makulányi csekély, mondhatnék éppen semmi, az általánosra a nagy közre vonatkozással. De téved az, aki e létező letagadhatlan baj okát kizárólag a közigazgatási avagy ellenőrzésre hivatott közegek nemtörődömségének vagy lanyha érdeklődésének tudná be. Nem, nem ezek a hibásak, hanem maga a társadalom, a mely elég hiszékeny, álszemérem érzete még több, mint határozottsága, mellyel e társulásukat erkölcsi és anyagi támogatásában részesíteni megtagadni képes lenne. Csak elgondolni is nem kis dolog pedig mennyi erő, képesség és munka válik ily módon elpocsékolttá. Mekkora töke az anyagiakban és szellemiekben egyaránt, a mely — Kezét csókolom .. . — Csak hadd, fiam, szervusz. — Most már te is elmehetsz, Adolphe. — Kezét csókolom főtisztendő ur . . . Kezét csókolom főtisztendő ur.. . Kezét csókolom, édes apa. — Szervusz. ♦ Derék fia van, Adolphe ur . \ . Isten megáldotta Önt. — Nem szabad zúgolódnunk, főtisztelendő ur! Hálás vagyok a mindenhatónak, testére nézve csakugyan kiváló fiú az én Adolphom. Iskolai előmenetére [sem lehet épen kifogásom, de mindenesetre aggaszt, hogy nincs benne semmi önállóság, semmi akarat. És néha hangosan nevet. Semmi komolyság. * Az ifjabb Adolphe azt hitte, hogy most már végre érti. A dolog ugyan kissé zavaros, ő pedig nagyon fáradt és álmos, da még egyszer keresztül siklik az egészen, akkor a dolog világos lesz. Veritékes fáradtsággal motyogta tehát: — Vagy alapszerződés, vagy nemzetközi szerződés, vagy törvény. Alakjára névé törvény, törvényt azonban egyo'dalulag más nemzet hadi és trónöröklési ügyét illetőleg nem hozhatunk, tehát mégis csak szerződés, csakhogy a trónöröklés kérdését azonban mi önállólag rendelkezhetünk, igy tehát mégis csak törvény. Ellenben . ., Ekkor belépett a szobába az idősebb Adolphe, az apa. — Csak tanulj, édes fiam. Én nem zavarlak. Tisztelem becsülöm a munkát és mást sem zavarnék, nemhogy téged. Tanulj firm, tanulj csak szorgalmasan . , . Az ifjabb Adolphe úgy érezte, hogy egy nagy kalapácscsal ráütöttek a fejére és ott a pragmatika szankció szövetkezik a lobogó és címer használatával. Egy pillanat alatt mindent elfelejtett és kábultan nézett körül. Az idősebb Adolphe már nem volt benn, a másik szobában suttogta . . . — Tanul... — Tanul — gondolta keserűen az ifjabb Adolphe. Tanul! Most! Most, mikor a szoba komoran, fenyegetően, kérőén, jóságosán zengi: — Csak tanulj édes fiam 1. .. A szeme előtt nagy, zöldes betűk imbo- lyognak, agyára ráütögetnek a nagy kalapácscsal és fogalma sincs most már róla, hogy az alapszerződés lehet-e nemzetközi szerződés, feltéve, hogy megvan az egyoldalúság, mint a törvényben . . . De meg fogja mondani. Most lefekszik, mert már vége, vége mindennek. De reggel korán felkel és tanul. És persze jön majd az látszatból, hiúságból elvész, megsemmisül. És mi szatíra társadalmi együttműködésről beszélni, közös czélok megvalósítása érdekében propagandát csinálni, mikor ezer és ezer darabra törik, oszlik szét annyi egyesületben annyi testületben az emberi tevékenység. Ha valahol, úgy az ilyen mozgalmakban lenne helye szociális közérzésnek a szó valódi igaz értelmében; ha valahol itt kellene egyesíteni, egy táborba összehozni a dolgozókat, hogy e tábor elhelyezkedésének körén belül, a tagozódásnál, a szerep helyes kiosztásánál minden arra képes ember megtalálja tevékenységét. így, csak igy lehetne igazi nagy czélokat megvaló- sirani, igy csak igy lehetne a mindenkit átható, valódi emberbaráti eszmék beváltásáról szólani. Mig igy kicsinyes, legtöbbször személyi érdekeltségből eredő kanapé-proccessusok, féltékenyen őrzött és soha ki nem elégíthető feltűnési viszketeg az érvényesülésnek legsilányabb megnyilvánulási módjai a nagy közönség elé dobott eredmények, és vesztes, egyedül vesztes maga a cél, az eszme, a melyet humanismusaak szeretünk megjelölni. Pedig nem humanismus ez, hanem kendőzött álhumanismus, a mely ront, pusztít, méte- lyez, a helyett, hogy épitene, alkotna és gyógyítana. Vájjon megérti-e ezt valaha a társadalom ? Nagy Zoltán. Nem böjti prédikáció. Január 24. Valamelyik szociológus munkájában olvastam, azt. a megfigyelést, hogy az embernek az ereje embertársaik gyengeségéből áll, ezt használják ki, erre számítanak, ebből élnek. Ez a megfigyelés nem is alap nélküli. Az őrökké változó, forrongó, helyzeteket, alakulásokat előidéző életfolyamat is, az egyes ember élete, amit közönséges nyelven sorsnak neveznek, elemeire bontva, a ható okokat kutatva és mindezeknek vonatkozását mint eredményt szemlélve, gondolkozás után reáviszik az embert arra, hogy kinek-kinek ereje a mások gyengeségéből táplálkozik, ezt felismerve és kihasználva tervez, számit, úgy hogy végeredményében helyes megfigyelés az, a mit a szociológus a fentiekben megállapít. Már pedig mennyi gyengesége van az embernek I Nem a testiekre, de nem is az erkölcsiekre hatással, hanem azokban, a melyek az embert, mint élő, mozgó, társadalmi lényt a viszonyok és körülmények közepébe helyezik. Azok a nagy erkölcsi defektusok, a melyek megnyilatkozásukban a büntető tör- vénynyeí jönnek összeütközésbe, még korántsem idősebb Adolphe az örökös »tanulj !«-ával és akkor megmondja. Csendesen, szelíden. — Édes apám, ez egészen más, mint a mikor azt mondod a Mihálynak, eredj, vágj fát. .. Eredj, hozz vizet ... így ez nem megy. A tanuláshoz kell egy kis ihlet, hogy úgy mondjam, egy kis hangulat. És te nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy jól teszed, mikor kizökkentesz engem a hangulatból, mikor már nagy keservesen beledolgoztam magam. Ne tedd ezt, nagyon kérlek, édes apám .. . Elvégre a tanulásnak megvan a maga finom, de nagyon nagyon száraz poézise és ezek a te akkordjaid megzavarják az egésznek összhangját. Ezt mondja, miért ne mondaná, miért ne mondhatná meg .. . Elaludt. * Reggel még az ágyban elkezdete olvasni a »Divatkirály* * tárczáját, de aztán eszébe jutott, hogy felkel és bevégzi már azt a fejezetet. A feje elég tiszta. Most könnyen fog menni. A szerződés, törvény és nemzetközi szerződés közt rendet kell teremteni. .. Semmi . . . Csak az idősebb Adolphe állott az ajtóban és nézett szigorúan, szomorúan. Már-már örvendtem, Adolphe, hogy ezt a gyönyörű reggelt komoly munkára szántad. Gondolhatod, hogy milyen szomorú azt látni nekem, hogy szórakozol és ilyen pompás alkalmat szalasztasz el. ..
