Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-06 / 23. szám

IS évfolyam.

1S12 j-uni-us 3a.ó S.

23-d.ik: szím.-EnglTFTT ■ AT»..

löüzeti'si árak: E*ász évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér, tegjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉG L Y MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal : Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is.

I

Szellemi proletariátus.

— Egy megszívlelendő kérdés. —

Junius 5.

Az iskolák csakhamar bezárulnak s a tudomány csarnokait sok száz érett ifju hagyja el, hogy elölről kezdje a ve- rejtékesebb küzdelmet.

Az aggódó szülők gondja pedig meghatványozódik, mely abban a tépelődés- ben csúcsosodik ki: minő pályára adja gyermekét? Melyik pálya lesz a legalkalmasabb arra, hogy tisztes társadalmi állást, kenyeret biztosítson annak, aki véréből fakadt vér, ki előtte legkedvesebb s kinek jövőjéért nehéz anyagi viszonyok között, talán önmától vonva meg mindent, már a középiskolázás évei alatt súlyos áldozatokat hozott.

Évek hosszú során át tárgyalták s tárgyalják e kérdést szakavatott egyének és dilettánsok a napi sajtóban, folyóiratokban, iskolai értesítőkben, anélkül azonban, hogy a szülők felfogását, gondolkozását a helyes mederbe sikerült volna irányitaniok. A pályaválasztás kérdésénél mindnyájan úgy teszünk, mint aki vizet prédikál és bort iszik. Be látjuk az irányt mutató tételek helyességét, érezzük a meggyőzés érveinek erejét, de máskép cselekszünk. Az édes szülő be- czézgető szeretetével, mindent takargató és szebb színbe feltüntető gyöngédségével és reménykedésével, a vaskövetkezetességgel felállított tételek alól folyton kivételeket statuálunk s csak természetes, hogy e kivételek alá sorozzuk, akik

hozzánk a legközelebb állanak. Nem gondoljuk meg, hogy a szeretet tulhajtásával, ha a tárgyilagos mérlegelés helyett szubjektív szempontoktól engedjük magunkat vezettetni, épen gyermekeinknek, kiknek jövöjén szerető gondossággal aggódunk, okozzuk a legnagyobb kárt.

Nagy és általános hibánk az, hogy intelligens pályának csak a hivatalnoki vagy ehez hasonló pályákat tekintjük, mig a kereskedelmi, ipari pályákat az intelligens pálya körén kivüi állóknak tartjuk. E téves, ferde s mivel sem indokolható felfogás az oka azután annak, hogy a legnagyobb erőmegfeszitésekre is képesek vagyunk, csakhogy kevésbbé tehetséges gyermekeinket is keresztül hajszolva a középiskolákon: „ur“-nak neveljük. Ez az ideálja minden szülőnek, melyet elérni, megközelíteni élethivatásának tart.

E ferde felfogásból fakadnak azonban a legnagyobb csalódások; e felfogás sokasitotta meg hazánkban megdöbbentő arányokban a prolef írságot, mely hereként nehezedik a produktiv társadalomra s tartatja ki magát. Mert azokból, kik a jelenkor mind hevesebbé váló versenvéti j

ben a tudományos pályákon nem képe- ! sek boldogulni, mind tisztes és biztos 1 exisztencziát élvező kereskedők és ipa- | rosok válhatnának, de proletárokká zül- i lenek az élet küzdelmében a túltengő szülői szeretet miatt. Legfőbb ideje, hogy szakítsunk végre azon balga hiedelemmel, hogy úri pálya csak az értelmi pálya lehet és hogy főleg az iparos pálya

csak a legalsóbb néposztály fiának való.

Igaz, ha az iparosok nagy zömére csak egy pillantást vetünk, nem nagyon felemelő és vigasztaló látvány tárul elénk; a kisiparosok legtöbbje megdöbbentően nehéz harezot vív a napi kenyérért, társadalmi állásuk nincs s tekintélyük is alig De e viszás helyzetnek is a társadalom előítéletes felfogása a íelidézője, mert ahelyett, hogy a kereskedő s iparos pályákra jóravaló, törekvő ifjúságot nevelnének a szülők s megfelelő előképzettséggel bocsátanák e pályákra, azt tapasztaljuk, hogy kereskedőknek, de főleg iparosoknak épen azokat adják, kik már az elemi iskolák anyagával sem tudnak megbirkózni vagy oly felette rósz magaviseletét tanúsítanak, hogy mintegy büntetésből küldik őket iparos tanoneznak. Tehát nem a hivatottság, nem a pályaszeretet vezeti az ifjút a a mühelvbe, hanem a büntetés. Mit vár- junk akkor egy oly iparostól, kinél sem a megfelelő előképzettség, sem pedig a pályaszeretet nincs meg. A szocziális küzdelemben a kétszer kettő négy bizonyosságával el kell buknia s élete valóban nem is más, mint sivár, nyomorúságos tengődés.

A külföldön a kereskedelmi s az iparos pályát nem büntető eszköznek, hanem valóban élethivatásnak tekintik, mely pályák kenyérkereseti szempontból felette állanak az intelligens pályáknak s e társadalmi felfogásból kifolyólag külföldön a mienktől egészen elütő az iparos helyzete. Tekintélyük és társaA „Nagybánya“ tárczája.

Valakit temetnek.

Zúgva búgva sir a harang, temetnek!

Úgy elfognak a bánatos sejtelmek.

Szivemre ül, nehezedik a bánat,

Itt vagy . . . mégis sirdogálok utánad.

Én Istenem, mi is volna én velem,

Ha Téged is .. . kimondani sem merem. Ott maradnék én is ahol Te volnál: Megkövült kin. élő kereszt sírodnál. . .

Éffly Mihály.

A gazember.

Tass bámulva nézte a lányt.

— Szeréna, csakugyan maga az ?

A lány vérvörös arczczal állott előtte és idegesen morzsolta a keztyüjét.

— No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk. Csik-Tárkányból ötveu év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi ketten. És mi szép dolgokat művelünk itt.

— Ne csufolódjék.

— Nem csufolódom, drágám. Csak hogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az Olympiába kerül. Én egy év óta ölöm itt magamat. Örülök,

hogy most már ketten pusztulunk itt bérezés hazánk nagyobb dicsőségére.

A lány mély meggyőződéssel mondta:

Maga nagyon rossz ember.

— Észrevette? — kérdezte Tass nevetve.

A lány leült melléje. A szeme könnyes lett

és halkan, könyörögve mondta :

— Ne szóljon itt senkinek arról, hogy hinak engem, hova való vagyok.

— Ellenkezőleg, kegyellenkedett Tass. Nem csak megmondom mindenkinek, hanem ki is irom az újságba, hogy Szeréna, a csik-tárkányi zsidó káuíor lánya, aki engem otthon kidobott, idekerült az Olympiába . . .

A lány szeméből kibuggyantak a könnyek.

— No, mondta nagylelkűen Tass, hát nem mondom meg senkinek.

— Igazán ?

— Igazán.

— Becsületszavára mondja ? — kérdezte a lány reménykedve.

— Becsületszavamra.

— Tudja, mondta a lány bizalommal, az nagy baj volna.

— De miért? Hiszen előbb-ulóbb úgyis megiudják.

— Nem. Nem tudják meg, mondja diadalmasan a lány. Ide nem jön Tárkányból senki és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom

Tass elámulva nyitotta ki a száját:

— A hozománya ?

— Igen — mondotta bizalommal a lány.

Látja, én láttam, hogy a varrással semmire sem megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegény lány nem kell senkinek.

— Hát mennyi hozományt akar gyűjteni ?

— Ezer forintot, mondta büszkén a lány.

Tass hátradőlt a puha díványon és hahotázott.

— Gyönyörű. Pompás. És itt akarja összegyűjteni a hozományát?

— Igen.

— Es ki a boldog vőlegény, ha szabad tudnom ?

— Még nincs, mondta a lány. De majd lesz.

— Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a házasságból semmi. Nem tud maga elmenni innen.

— Én, mondta szikrázó szemmel a lány, én? Utálom ezt a helyet, utálok itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes, becsületes asszony.

Tass elkomolyodott.

— Hát jól van, Szeréna, amit megígértem, azt megtartom. De Ígérje meg, hogy ha majd elmegy innen, szól nekem.

— Szólok.

... A férfi megtartotta Ígéretét, a lány nem. Egy napon eltűnt. Tass kérdezősködött utána.

Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa lányt az ő kiirihatatan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a hozománya és keresi a férjét. Aztán nem foglalkozott vele tovább. Elfelejtette.

Három év múlva, nyár elején együtt volt Csákánynyal, barátjával.