Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-04 / 14. szám
1912. április 4. 3 Elment. i. Elmentél és itt hagytál engem. Ha tudnád, hogy didereg lelkem l Még egyszer visszajönnél hozzám És megsimíltiád könnyes orczám. Vagy vissza hozzám ne is jönnél — Emlékedből is kilökhetnél. Csak azt tudnám, hogy itt vagy mégis, Csak néha láthatnálak én is! Ne lennél több nekem, mint másnak. Osak tudnám azt, hogy néha látlak — Vagy ha sose is láthatlak — legyen! Csak egy városban tudjalak, velem! II. Láttalak hát újra téged, Bár csak múló, rövid perezre — 5 összeforrott csókban, könnyben Két szomorú ember lelke. Most azután végkép válunk. Többé soha, sose látlak. Mindörökre ránk borulnak Vigasztalan, őszi árnyak. Vigasztalan, őszi búcsú. Illik hozzá az ősz képe — Ne virágra hulljon a könny, De a száraz falevélre. III. Próbálnak gyógyitni, Van orvosom száz is — Korcsma is, czigány is, Meg asszony is, lány isi S csók se kell, bor se kell S nem Ízlik a nóta, A korcsma is mintha Temetőbe’ vóna. 8 mintha a cziyányok Sít ásók lennének — Ki is ásnák sírom 8 be is temetnének . . . Vérteay Gyula. Apróságok a király életéből. — Irta : Krónikás. Királyunk nevéhez számtalan humánus intézkedés fűződik, ő törölte el a katonaságnál a testi fenyítéket, az embertelen botozást és a A barátok meghajoltak a dervis bölcse- sége előtt . . . És amikor eljött a reggel, Mohamed el Maszru, — a negyedik barát — elment Ali Nasnannhoz és a három dijat, a tört, a szőnyeget és a gyűrűt odaadta neki, Saidahért, annak egyetlen leányáért. És feleségűi vitte házába Saidaht. Házassági komédia. — Irta: Pogány Béla. — Taffy, a szegény jó pupos Taffy, egy idő óta zavaros hangulatokban volt. Szürke szemei vérben forogtak, gondozott vörös bajusza csap- zottan hullott a szájába. Egy hét óta állandóan forralt bort ivott és sokszor káromkodott is. — Taffy, szegéuy, jó pupos Taffy, mi lelt, hogy igy züllesz ? kérdezgettük tőle. — A történet különös, amelyet csak része* gén lehet elmondani és csak részegen lehet megérteni. Ronda házassági komédia, ha már ennyit bevallók, annyit jelent, hogy már közeledem a mámor diadalkapuja felé. Kissé fellengzősen beszélt, de ez máskor is szokása volt. Aztán beruglunk, mert Taffy igy akarta. És akkor elkezdte: — Gyerekek, sajnálnátok kell Taffyt, a szegény, jó pupos Taffyt. Gyertek, csókoljatok meg. Á szegény pupos Tuffy megbolondult, házasodik, az az hogy házassági komádiát játszik. Tudjátok, hogy nekem semmi keresni valóm nem volt az asszonyok körül. Nagyúri, fejedelmi NAGYBÁNYA baromi vesszőzést. Szájhagyomány szerint Mária Terézia, a szép asszony-király, mielőtt a róla nevezett büntető katonai törvényt aláírta volna, patyolatfehér testét szalmaszállal végigverelte. A századik ütésnél azt mondta volna, hogy ha egy gyönge nő száz szalmaszál ütést kibír, az erős férfi elszenvedhet ugyanannyi nyirfa- vesszőt. Erzsébet királynénak tulajdonította a katonai legenda a vesszőzés megszüntetését. Fiatal, kétnapos menyecske korában Becsben egy sétakccsizásból hazatérve, egy kaszárnya udvarából vérfagyasztó orditás hallatszott. Kérdésére felséges férje megmagyarázta neki, hogy katonát vesszőznek. Egy század vagy egy zászlóalj legénységének sorfala között lépked végig a félmeztelen delikvens s minden egyes katonának kötelessége bajtársának hátán nyir- favesszővel végigvágni, akinek az exekuezió megszűntével a hús cafatokban lóg a hátán. A jóságos királyné először szép szóval kön)ör- gött, hogy szüntesse meg férje ezt az embertelen büntetésnemet s miután minden esede- zése hiábavaló volt, azzal fenyegetődzött, hogy felpakol és hazamegy Bajoroszágba. Ez használt és az uralkodó eltörülte a vesszőzést. * Gasteiuban, a király kedves üdülőhelyén több napig tartó vadászatot rendeztek, a végén fejedelmi lakomát. A vendégek csak késő éjjel oszlottak széjjel s a fényes vacsora hulladékaiból bőven jutott az utolsó mosogató szolgának is Nem csoda tehát, ha a kapus is annyira kivette a maga részét a potyapezsgőből, hogy a vendégek távozlával tisztességesen berúgott. De bár szemei félig le voltak ragadva, marka a borravalók iránti tekintetből nyitva volt. Harmadik éjszakán egy magas, feltúrt galléru katonatiszt nyittatott kaput anélkül, hogy borravalót adott volna s távozni készült! — Hohó uracskám! — fakadt ki az elázott kapus — ez nem járja! Felzavar az álomból, de nem jut eszébe, hogy a zsebébe nyúljon. Hadd lássam azt, hogy kihez van szerencsém, hogy máskor ráismerjek az ilyen spórmeiszterre. Ezzel kézi lámpájával a daliás termetű katonatiszt arcába világított. Ámde rémülten vette észre, hogy magával a felséges úrral gorombáskodott, abban a pillanatban elszállt a mámor a fejéből. Előtte lebegett az irgalmatlan elcsapatás veszedelme s mint ahogy a vizbefuló ember a menlőszalmaszál után kapkod, úgy ő is azon törte a fejét, hogy miként vágja ki magát? De csak egy pillanatig tartott töprengése, mert a következő percben öblös bariton hangon, amelyen átszürődött a legmélyebb alattvalói hűség és jobbágyi hódolat érzete, lámpáját lóbálva s orrával majd a földet verdesve rákezdte; passzióm volt mégis, hogy folyton körülöttük voltam. Dédelgettem, mulatgattam őket. Csak úgy úri passzióból, érdek nélkül. Soha egy férj nem volt rám féltékeny, soha egy hozományvadász nem nézett rám görbén. S én csak úgy pompás, dúsgazdag őrültségemben pazaroltam az elmésségemet. És tudtam azt is, hogy a vagyo- nomért száz feleséget is kaphatnék. Szépet is, de hüt soha. Legfölebb vértanút. De a mamák nem törődnek azzal, hogy a lányuk hü és boldog legyen. És most a jólelkü, vidám pupos Taffy szomorú lesz. Házasodik. A felesége szép lesz, hü is lesz, mert olyan a fajtája, csak vértanú lesz. Csúnyák a szomorú nők. A szomorúak és komolyak. Gyerekek sajnálnátok kell a szegény jó, pupos Taffyt. * Azután elmondta az esetet. — Három nap előtt reggeli tiz órakor behozattam az inassal a leveleimet. Fölbontottam vagy hármat. Mind érdektelen volt. Már félre akartam dobni a többit, de még egyet a kezembe vettem. Épen a kést igazítottam vágásra, amikor beront az ajtón egy fiatal aranyszőke nő. Megragadja a kezemet és temperamentumos hanglejtéssel szavalja. — Föl se bontsa. A Koltaiék meghívója. Arra kérik önt, hogy jelenjék meg a holnaputáni vacsorájukon. — Igen, igen ezt elhiszem önnek, dadogtam, de honnan tudja önt ezt és ki ön egyáltalán kisasssony ? — Éljen a császár, a császár!... Az uralkodó elnevette magát és megkegyelmezett a durva kapusnak. * 1885 őszén nagy rókavadászat volt Rákoson, amelyen a felséges ur is részt vett. A vadászatról való hazatértében meg akarta rövidíteni a Gödöllőre vezető utat, keresztüllovagolt hát egy mezőségen, mely a katonai kincstár tulajdona volt s amelyen egy katonai raktár állott. Amint a raktár előtt álló silbakoló baka meglátta a feléje lovagoló vörösfrakkos urat, két kézre kapta puskáját és rákiáltott a lovasra: — Halt wer da! A lovas csak lovagolt tova és igy kiáltott a baka felé: — Csak át akarok lovagolni a mezőn. — A katona nem engedett és újra rászólt a lovasra: — Itt senkinek sem szabad lovagolni, czi- vil embernek legkevésbbé! — És ha mégis tovább lovagolok? — kérdezte a vörös frakkos lovag. — Akkor lövök! — felelte a baka és meglátszott rajta, hogy nem tréfál. Másnap az ezredes elé rapportra vitték a bakát. Az ezredes szigorúan nézett rá és ellentmondást nem tűrő hangon szólt hozzá: — Maga tegnap puskával a kezében feltartóztatta a királyt. Hogy ez a jövőben meg ne történjék, őfelsége parancsára káplárrá nevezem ki, hogy a jövőben felismerje Őfelségét, jól sikerült arcképét küldi magának, még pedig tiz példányban, Ezzel tiz darab aranyat nyújtott át a bakának, aki természetesen a könnyekig megha- tottan fogadta az ajándékot. * Röviddel azután, hogy Ferencz József elfoglalta a császári trónt, történt a következő eset: A császár tervbe vette egy kolerakórháznak meglátogatását. A kórház felé való útjában kísérőjét rá akarta bírni arra, hogy visszaforduljon. — Ön családapa — mondotta a császár — nem szabad koczkára tenni az életét. A kisérő azzal felelt, hogy a császár is családapa, apja sok millió embernek, s igy fokozottabban kell ügyelnie magára. A császár igy felelt erre: — Én apja vagyok egészséges és beteg alattvalóimnak egyaránt. Ha önnek beteg gyermeke feküdnék a kórházban, ugyebár szintén meglátogatná ? És el is látogatott a kolerakórházba. * — Rögtön meg fogja tudni. Én vagyok az, aki miatt Koltai bácsiéknak száz koronát kell vacsorára költeniök és én vagyok az, aki miatt önnek le kell mondania a megszokott társaságáról. De hallja meg: végre én vagyok az, akit önnek feleségül kellene vennie. De ebből nem lesz semmi. Elképedtem. De nem jöttem zavarban. — Ugv van kisasszony, mondtam nyugodtan, ebből nem lesz semmi. A vacsora? Nos a vacsorára egyszerűen nem megyek el. És akkor minden veszedelmen túl vagyunk. — Tudniillik, folytatta a leány, mintha nem is hallotta volna e szavaimat, én nem akarok a maga felesége lenni. Az, hogy nem szép, hogy pupos, elnézném. Én szeretni tudnám magát az ördögöt is, de olyan embert soha, akit rám erőszakolnak. Önnek egyetlen mentsége van, hogy nem tud szüleim és a Koltayék maffiájáról. — Nem kisasszony, valóban csak öntöl hallottam róla, sőt még azt sem tudom, kik az ön szülei ? — Az én szüleim? A hires Sárközyék. Akiknek a családfája arról nevezetes, hogy minden ága botrányok utján jutott a párjához. Csupa hozományvadászok voltak mind a férfiak és nők egyformán. Csupa botrányos házasság uram! Velem is valami ilyesmit akarnak a szüleim. Minthogy nem férfinak születtem, nem szöktethetek meg senkit. De úgy mondják a szüleim a botránynak mégis meg kell lennie. Tisztelt Taffy ur, igy szólítom, mert igy hallót-
