Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1912-04-04 / 14. szám

4

NAGYBÁNYA

1912. április 4.

Mikor a kiegyezési kísérletek megindullak és a Deák-párt Andrássy Gyula grófot állította előtérbe az uralkodóval való érintkezésben, a király Pestre jött az akkor megnyílt gazdasági kiállítás megtekintésére. Andrássy Gyula gróf Budára ment, hogy a királyt meghívja a Képző- művészeti társulat kiállításának megtekintésére. Ekkor találkozott először a király Andrássyval, mióta csak külföldről visszatért. A király igy szólt hozzá:

— Emlékszik-e még mikor az alcsuthi kertben együtt labdáztunk ? Én jól emlékszem rá.

Ez a gyermekkori emlék mélyen bevésődött a király leikébe s most, hogy újra ébredt, e percztől kezdve fölragyogolt Andrássy csilaga.

*

1883-iki utazásából maradt fenn ez a história:

Ásotthalomra rándult ki a király és a kirándulás előtt állomása Horgos volt. Délelőtt 8 órakor érkezeit Horgosra, ahol a lakosság nagy őrömmel fogadta. Az iskolás gyermekek is ott voltak az állomás épülete előtt s éljeneztek torkukszakadtából. Amint a király a gyerekek felé közeledett, megkétszereződött a buzgalmuk. Még hangosabban kiáltották az »éljen«-! és kis kezeiket összetéve, szépen a felséges ur felé nyújtogatták azokat.

— Mit akarnak a gyerekek? — kérdezte a király a mellette haladó Tisza Kálmántól

— Meg akarják csókolni a felséged kezeit — mondotta Tisza.

— Akkor inkább eldugom a kezem — felelte a felség, — de ha megelégszenek azzal, hogy kezet fogjak velők, hát nagyon szívesen állok szolgálatukra.

Egy vagy másfélszáz gyerekkel kezet fogott szívesen, türelmesen.

*

Amikor Ferencz József király és Erzsébet királynő 1895-ben Gastein fürdőn találkozott I. Vilmos császárral, az első látogatás után Vilmos császár erőnek erejével haza akarta kisérni vendégeit. Ferencz József király kérve kérte az agg uralkodót, hogy szándékát megmásítsa. Ekkor a király hirtelen szigorú arczot öltött és rászólt a császárra:

— Ezennel megparancsolom neked, hogy itt maradj!

A német császár nem tehetett egyebet, minthogy engedelmeskedett a parancsnak.

Engedelmeskednie kellett azért, mert az osztrák magyar hadsereg ezredesi uniformisa volt rajta és ennek a hadseregnek a legfelsőbb hadurától kapta a parancsot.

*

Verőfényes májusi reggelen, hajnali öt

órakor a schönbrunni parknak a közönség elől elől elzárt részében egy kis leányka tipegett gyorsan. A kicsikének kosár volt a karján, a kosár telisteli friss süteménynyel, amelyet a várkapitányság számára hozott. Hirtelen ijedten állott meg a leányka. Az egyik fasorból egy tiszt lépett ki és rászólt:

— Hová mégy gyermekem ?

A gyerek összeszedi magát és igy szól:

— A kastélyba megyek.

— És mit csinálsz a kastélyban?

— Kiflit hozok a katona uraknak.

— ügy ? Hát hadd nézzem meg azt a

kiflit!

A gyerek leteszi a kosarat és a tiszt ur nézi a friss süteményt, aztán megszólal igy :

— Eladnál-e nekem egy kiflit gyermekem ?

— Miért ne ? — feleli a gyerek

A tiszt ur kikeresi a maga kiflijét, három aranyat nyom a gyermek kezébe és elsiet.

A kis lány csak a kastélyban tudta meg, hogy a tiszt ur, aki olyan jól fizetett egy kifliért, maga a király volt.

Ablakodat. . .

— Eminescu. —

Ablakodat a holdsugár Beragyogja, miként régen.

De az ablakfüggöny mögül Nem tűnsz elé többé nékem.

Miként akkor, házad előtt Csak az a fa rázza lombját,

De nem tudja visszahozni a sok eltűnt boldog órát.

Megváltozott a te lelked.

Elfelejtéd már a multat.

Csak én vagyok még a régi S taposom a régi utat.

Mikor együtt találkoztunk Eltűnt előlünk a világ,

S mennyit mondtunk mi egymásnak Anélkül, hogy szót is szólnánk.

És e perezek mámorában

Nem tudtam, hogy mindegy volna:

Ha egy árnyhoz támaszkodol,

Vagy hiszel az asszonyszónak.

Ablakodon a holdsugár Megint ragyog, miként régen,

De már nem jelensz meg többé Én elveszett üdvösségem.

Brán Lőrinci.

tam mindig emlegetni, az én botrányom tárgya ön volna, ha ugyan a kötélnek állunk.

— Kisasszony ön nagyon elragadó, de viszont a mi családunk vérében semmi sincs a botrányok iránt való hajlandóságból. Ha a világon nem völnék, el sem hinném, hógy az őseim egyáltalán házasodtak, olyan jámbor természetűek voltak.

— Ez vigasztal engem, hadarta a leány, egyet azonban meg kell tudnia. Az én irtózásomban, az összeboronálástól való idegenkedésemben semmi szerepe nincs a romantikának. Nem szeretek senkit, az ön herczig púpja sem ellenszenves nekem, sőt talán imponál az én különcz természetemnek, hogy az én férjem nem egyszerű férfisablon: egyenes hát, kék szemek, szőke haj Fuji Undok. Olyan mindenki lehet. Nekem imponál, hogy ön háta hajlott, a szeme savószinü, a haja vörös Csak arról van szó, hogy mindenki kell, még a családi, hagyományos botrányra is vállalkozom, csak nem olyan emberrel szemben, akit a család kijelöl. Szóval bárkivel szemben, csak önnel szemben nem Tuffy ur.

Ez a nyíltság és különösség tetszett nekem. És a botrányos házasságok családfájának ez az utolsó sarja feltűnően szép volt. Olyan szép, hogy okvetlenül szép marad akkor is, ha szomorú lesz.

— Lássa kisasszony, mondtam, én már kezdem sajnálni, bogy az ön szülei engem választottak botrányhősnek. Ha nem választottak

volna, még reményem lehetne rá, hogy az leszek.

— Úgy van uraml és már ott ült velem szemben a karosszékben. Ez baj, Mondom én szimpatizálok az ön különösségével. És azt hiszem, boldoggá tudna tenni. Még a szülői beavatkozással szemben érzett előítéletemről is le tudnék mondani, ha önnek legalább diplomája volna. Modern leány vagyok, doktorátusom van, utálom a műveletlen embereket . . .

— De kisasszony, én okleveles mérnök vagyok és külföldi egyetemeken nyertem dijakat.

— Hihetetlen! Akkor hazudtak a Kolt'ayék. De azt is hallottam, hogy önnek kiállhatatlanul sok pénze van. Nem szeretem az olyan embereket, akikre a vagyon úgy maradt, mint a szamárra a füle.

— Ez sem a valóság kisasszony. Van ugyan pénzem, de nem kiállhatatlanul sok. Az meg, hogy örököltem, éppen nem igaz. Egy találmányom tett vagyonossá és most bolond volnék, ha többet dolgoznék.

— Ebben igaza van kedves Taffy. Es igy ön egészen más. Ön egy kedves fiú. Önnel kapható vagyok a botrányra. De nem úgy, ahogy az öregek kieszelték. Mindenképpen, csak úgy nemi Más módon azonban igen.

Ebben a pillanatban felállott és átkarolt engem.

— Például igy kedves Taffy.

Elámultam.

Husvét ünnepére.

Április 3.

Az elmúlás földi törvény, a föltámadás isteni törvény, igy lett ez nekünk meghagyva a Golgothán, ahol az elmúlásnak egv világraszóló tragédiája játszódott le, de amelyből a föld reménye, a föltámadás sarjadzott ki. Isteni törvényt az ember gyarló eszével és érzékeivel fölfogni nem tud, de tudását gyarapítja az ihlet és hit, amely az embert az Istenről szóló tanok befogadására képesíti. Nem irigyeljük ama gőgösöket és elbizakodottakat, akik a saját erejükre vagy a tudásukra támaszkodva eltávolodnak az isteni tanoktól. Tévedt bárányai ők a nagy emberi nyájnak és ha máskor nem, a halálos ágyukon, amikor az élet és halál küszöbére érkeznek, megriadnak a hitetlenségtől és szánva bánják, hogy nem járlak azon az utón, melyet a hit és az emberi győngeségnek tudata mutattak.

Isteni törvény ugyan a föltámadás, de érvényesül lépten-nyomon a nagy természetben. Most tavasz van és amerre nézünk, erdőn, mezőn, emberek szivében mindenütt megújhodást találunk; megújhodást, amely a föltámadásnak egyik változata. Uj rügyek fakadnak, uj füvek sarjadzanak, uj vidámságok és reménységek költöznek az emberek szivébe tavasz fuvallatára. Ha nem jönne ez a megújhodás, el kellene pusztulnia a világnak. Éz a megújhodás szimbolizálja az örök életet és az örök élet feltétele az, hogy van föllámadás.

Tavasznak, megújhodásnak, tehát föltáma- dásnak ünnepe a husvét, amely gyönyörű harmóniával egyesíti magában a földi törvényt az elmúlásról és az isteni törvényt a föltámadásról. Elmúlott Jézus Krisztus, meghalt a keresztfán — ez volt a földi törvény beteljesedése; de harmadnapra kitört sírjából, bár katonák őrizték azt, főitámadott, bár meghalt — igy teljesedett be az isteni törvény. És amikor a téli halál után ragyogó pompájával fölébredni látjuk a természetet, nem vonhatjuk ki magunkat a golgothai esemény magasztos hatása alól, amely arra tanít, hogy nincs az a sivár elmúlás, amely után uj élet nem kezdődik. Hogy mennyi biztató, reményt fakasztó van ebben a gyönyörű gondolatban, azt leírni, elmondani nem lehet.

Ez a reménység, a halál után való élet gondolata elrabolhatatlan kincse az emberiségnek, melyet híven megőrzött a pogány korszakban és híven meg fog őrizni a jövőben is, akármilyen tökéletességet ér is el a tudomány a természet titkainak megismerésében.

Sokan vannak az eltévedt bárányok. Még többen olyanok, akik úgy élnek, mintha nekik nem szólna a golgothai tanítás. Akik ridegen, érzéktelenül haladnak el az isteni törvények mellett és úgy rendezték be életüket, mintha az csak földi érdekek istápolására lenne teremtve. Sokan elmennek husvétkor a templomba

— Csókoljon meg. Rögtön 1 — parancsolt nekem és én eszeveszetten engedelmeskedtem.

A telefonhoz lépett:

— Nagysád a 8—79-et kérem.

— Apa?

— Igen

— Kérlek a botrány megtörtént. Véletlenül Taffv úrral történt, de ez merő véletlen. De Taffy nagyon bájos fiú. Apa sies, jöjj ide a Károly körútra a Taffy lakására.

*

—- Eddig van fiuk. Szóról-szóra ig.az. Az öreg Sárközy megjelenésére azonban nem volt szükség, mert telefonon adtam neki becsületszavamat, hogy a botrányt elismerem és elveszem a leányát. Most Sárközy kisasszony a mennyasszonyom. A Koltayék vacsorája pedig elmaradt, mert arra sem volt ezek után szükség. Száz koronát tettek másnap a takarékba. Es derék urnák tartanak engem.

— De meg vagyok róla győződve, hogy ez a botrány valami igazságot hord magában. Igazságot a szegény, jó, a pupos Taffy számára. Házasodik. A felesége szép lesz, hü is lesz, mert olyau a fajtája Csak vértanú lesz. Csúnyák a szomorú asszonyok. A szomorúak és komolyak. Gyermekek sajnálnotok kell a szegéuy, jó pupos Taffyt.