Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-08-31 / 35. szám
IZSI. évfolyam. 1311. augusztus hó 31. 35-Ils szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre í korona, I Felelős szerkesztő: Szerkesztőségés kiadóhivatal: Hid-utcza 18. szám, hova a negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. | r r lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. | E (j H I M 1 H A L I. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. Skárlát, difteritisz, vérhas. — Terjed a járvány. — Augusztus 30. Julius első napjaiban történtek városunkban az első skarlát megbetegedések s az idő óta ez a veszedelmes epidémia, melyhez később a difteria s a vérhas is járult, egyre terjed. Úgy, hogy a hivatalos bejelentések szerint julius és augusztus havában mintegy negyven megbetegedés fordult elő. A szomorú statisztikából pedig bizonyára többen hiányoznak, hiszen köztudomású tény, hogy főleg a munkásosztályból sokan eltitkolják az epidémiát, csakhogy a családfentartót a munkából ki ne tiltsák s az esetről csak akkor szerezhető tudomás, midőn a ha- lottkém konstatálja, hogy a kis halott vesegyuladásban vagy agyhártvagyuladás- ban halt meg. Azt már kevesebben tudják meg, hogy a vesegyuladást skárlát előzte meg. A lefolyt két hónap alatt nemcsak a betegségek asAmauövkccUfU jár-vány - szerüleg, de, sajnos, a halálozásoké is. Csak a múlt héten öten haltak el dif- teriában és skárlátban. Egy héten öt temetés! S mondhatni, hogy a megbetegedések számához képest a halálozási szám megdöbbentően nagy, mert negyven megbetegedésre mintegy tizenöt halálozás esik, ha nem több. Az epidémiával szemben a közegészségügyi bizottság sem hunyhatott szemet s tegnap tartott üléséből azon fölterjesztést intézte az alispánhoz, hogy az állami polgári leány és elemi iskolákban a be- íratást a járvány miai t halassza el szeptember hó 15-ig, meri a közeli falvakban is grasszál a vörheny és a vérhas s félő, hogy a vidékiek bevonulásával az epidémia még hatalmasabban fog fellépni. Nincs kétség benne, hogy teljesíteni fogják a hatóság kérelmét s az imminens veszedelemnek sikerül majd elejét venni, különösen ha a nyert két hetet erélyesen fogjuk fölhasználni a iái vány elfojtására. Akarva, nem akarva foglalkoznunk kell a kérdéssel, hogy intézkedéseink, amiket az ily ragályos megbetegedések alkalmával foganatosítunk, kieiégitőek-e, elég eréiyesek-e? Annak előre bocsátásával és komoly hangozalásával, hogy mi senkit sem akarunk vádolni és jelen soraink éle senki ellen sem akar irányulni, kénytelenek vagyunk e kérdésre tagadólag válaszolni. Azok az intézkedések, amiket mi a járvány elfojtására teszünk, sem nem elégségesek, sem ppdiq nem elég erélgesek. A járványír.k az a legnagyobb terjesztője, hogy a betegeket nem izolálják kellőleg. Pedig úgy a törvény, mint az e tárgyban kiadott miniszteri rendeletek ez irányban szigorúan inlézkeznek. Megdöbbentő dolog az például, hogy intézkedés nem történt még az iránt, hogy a ragályos betegségben elhunytakat ne az elhunyttal érintkező családtagok, hanem a kezelőorvos vagy a halottkém jelentse be az anyakönyvi hivatalban vagy a közgyámi hivatalban, tehát olyanok, akik vigyázva magukra, a járványt nem terjesztik. Most megtörténik az, hogy a skárlátos vagy difteriás halottnál az egyszerű, tudatlan családtag, még a kezét sem mossa meg, megy a városházára s ott össze visszajárja az összes hivatalokat, mig rátalál az anyakönyvi hivatalra s jelenti, hogy gyermeke difteriában vagy skárlátban meghalt. Jól van-e ez igy ? Hiszen az orvosi kar vagy a halottkém bizon}Tára a közérdek szempontjából készségesen vállalkoznának a bejelentés megtételére. S járvány esetén igy konlemplálták azt a törvényhozók is, midőn az orvost is besorozták azok közé, akiktől az anvakönvvi hivatal a halotti bejelentést elfogadhatja. Bizonv hatalmas mérvben hozzá- járulnánk a járvány leküzdéséhez, ha a beteggel vagy a halottal érintkező családtagokat a bejelentéstől eltiltanák. Nem hallgathatjuk azt sem el, hogy az a hatósági közeg, aki a járványos házakban dezinficziál, egyúttal városi rendőr is s mint ilyen kint lakik a jár- vánvkórházbcn, Vas*vis az esvik órában a halottas háznál dezinficziál, a másik órában mint rendőr kézbesít, a hivatalokkal, a nagyközönséggel állandóan érintkezik. De ha nem is dezinficziálna, még akkor is terjeszthetné a ragályt, hiszen kint lakik a járványkórházban, ahol az utóbbi hetekben mindig volt vagy skárlátos vagy difteriás beteg. Nagyon jól tudjuk, hogy takarékoskodnunk kell, de ilyen krajczároskodást a köz rovására még sem engedhet meg magának a város. A „Nagybánya“ tárczája. Első medvém. — Irta: Somsich Tihamér gróf. — Henry marquis kétszer járta be a világot, én meg kétszer keresztül-kasul barangoltam Boszniát, megmásztam Herczegovina vadregényes tájait, de hiába. Fölkutattam a legborzalmasabb vidékeket, napokon át kóboroltam a szirtes hegyek között, csakhogy kielégíthessem régi vágyamat : csakhogy egy — medvét lőhessek. Valóságos kis expedicziót szerveztem, egy kis fegyelmezett csapatot, de minden törekvésem, minden fáradságom hiábavalónak bizonyult, mert ha hajtásba került is a medve, a sziklás, ember soha sem járta tájon csakhamar nyomtalanul eltűnt. De nem csüggedtem. Másnap már korán reggel fölkeltettem magamat, a hajnal késő sugara már talpon talált, de legnagyobb bosszúságomra azt jelentették embereim, hogy a mohamedán hajtők egytől-egyig megszöktek. Nekik elég volt a dicsőségből, elég volt a medvevadászatból s az éjszaka sötét leple alatt nyomtalanul elléptek. Ekkor azután megtudtam azt is, hogy miért szökött meg a medve az előző napi hajtásból. A gyáva ficzkók ugyanis a medve láttára ijedten a fákra kapaszkodtak s le nem jöttek mindaddig, mig biztonságban nem érezték magukat. Minthogy pedig hajtó nélkül minden erőlködés hiábavaló, kénytelen voltam eredmény nélkül hazautazni. A régi szenvedély azonban nem hagyott nyugodni. Újra szerencsét próbáltam s ez alkalommal a fogarasi havasokat kerestem fel. Na- j pokig laktam egy oláh piszkos kalibájában s reggeltől estig a havasokat másztam. Egy reggel még alig pitymailott, megzörgetik a szobám ablakát. — Domnule, domnule, keljen fel, megvan a medve, — mondja az oláh hajtó, aki a szobám ablakát verte. — Igaz? — kiáltottam örvendezve s már künn is voltam az ágyból. — Bizony igaz, — mondta az oláh, — megtaláltam a medve nappali hálóhelyét. Fenn van a hegyoldalban, nem is nagyon messze innen. Egy perez múlva felöltöztem s a puskámat nyakamba akasztva, siettem az oláh hajtóval a havasokba. Eközben izgatottan faggattam, hol, merre látta a medvét, mekkora volt, őreg-e vagy fiatal, az oláh pedig nagy bőbeszédűséggel irta le a pompás fenevadat. Már jó messze haladtunk s én türelmetlenkedni kezdtem. — Hol van hát a medve ? — kérdeztem izgatottan a hatalmas szál oláhot. — Amott a! — szolt a halinás paraszt s egy szomszédos hegycsúcsra mutatott. Mikor azonban egy puskalövésnyire jutottunk ahhoz a helyhez, ahová mutatott, az oláh a sziklás helyen elveszítette az egyensúlyt s hanyatt-homlok lezuhant a lejtőn. A kövek garmadával hullottak a hatalmas test után s én ijedten néztem emberem után. — Au, Domnule! Moiso rupt piciorul! Jaj Istenem, kitörött a lábam! — hallattszott az oláh fájdalmas ordítása. Ijedten szaladtam le a lejtőn s nagyobb veszedelemtől tartva, segítségére siettem emberemnek. Az oláh paraszt ott feküdt egy sziklahasadékban s rémesekét bőgött, mint egy Behe- mót. Hol az oldalához, hol a fejéhez, hol meg a fejéhez, hol meg a lábához kapott, ami biztos jele volt annak, hogy a gazembernek semmi baja sem történt, csak fájdalomdij czimén valamit ki akar tőlem zsarolni. Úgy látszott, hogy már több Ízben eljátszotta az ily jelenetet s már másokat is becsaphatott ilyetén módon, mert egészen jól játszotta szerepét. A dolog nagyon elkeserített. Szomorúan kullogtam hazafelé s átkoztam a sorsot, amely nem akar a medvével összehozni. Annyiszor ostromoliam már a végzetet, annyiszor kerestem már vágyaim kielégítését, de hiába, a medve csak nem akart puskavégre jönni. Pár nappal később ismét künn voltam a fogarasi havasokban. Egy-kél napi pihenő kellett, csak, hogy elkeseredésem elmúljon s felülkerekedjék bennem a vadászat olthatatlan szomjúsága a dicsőség után. Kutatva-keresve, lassan, óvatosan haladtam a vízmosásos sziklák között, amikor hirtelen az egyik vizszakadékban teljes biztonsággal, félreismerhetetlenül megtaláltam a medve nyomát. Kimondhatatlan öröm fogott el a nyomok láttára, mert éreztem, hogy most NAGYBÁNYA:
