Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-07-27 / 30. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. julius 27 bona-árakkal akarja megszérezni azokat a vesztességeket, amelyek tavaly érték. A külföldön is általában jó volt a termés, azok a hírek, amelyek a külföldi országokból érkeznek, szintén a termések bőségéről beszélnek. A gabonaárak felhajtásának tehát sem a szükségessége, sem a jogossága nincs meg. Az a vélemény, amely abban kulminál: kell, hogy a gabonának ára legyen, az a vélemény tarthatatlan. A búza megdrágulásával együtt jár minden élelemnek a megdrágulása is, ahogy a kenyér ára emelkedik úgy, vagy még jobban emelkedik a hús is, a lakás is, s azzal együtt a kereskedelemnek és iparnak minden terméke. Amit ez a birtokos, vagy kis gazda a gabonaárak felsrófolásával nyer, azt minden egyéb czikkeknél külön fizeti vissza. Nem igaz tehát, hogy a gabonaárak emelkedése a lakosságnak hasznára van, ellenkezően, az az egész országra káros és csakis néhány latifundiumnak az érdeke. Hős Nogi tábornok . .. Julius 26. Valahol egy rövid hirt olvastam, meglepőt, okosat, nagyszerűt. Szólt pedig igy: Nogi japán tábornokot, Port-Artur félelmes ostromlóját a japán kormány egy népiskola élére fogja állítani. Egy tábornok, ki a csaták tüzén félelmesnek, hősnek mutatkozott, együgyű nézésű, kis pufók gyerekeket fog tanítani. Aki rettenthetetlen katonákat kommandirozott, kinek vezényszavára ezrek rohantak a bömbölő, haláltszóró ágyuk tüzébe, vonalos tábla elé áll és olvasásra fogja oktatni a kis japán gyerekeket. Van ebben valami megragadó, valami emberfölötti és éppen ezért hihetetlen. Megszoktuk, legalább nálunk megszoktuk, hogy a népnevelést olyan alacsony rendübb foglalkozásnak tekintsük, mely »kulturembernek* ha esetleg nem derogál, mindenesetre kicsinyes feladat. Nem akarom a magyar néptanítói kart leszólani, mert szent hivatásnak tartom a népnevelést, melynek mikénti betöltésétől függ nemzetünk erősebb részének jövője, de nem lehet elhallgatni azt a fájdalmas igazságot, hogy néptanítóink nagy hányada még nem áll azon a magaslaton, ahol mi a nemzet boldogabb jövő- jén munkálkodó tanítókat látni szeretnők. A nevelés hiánya, a képzettség fogyatékossága, silány javadalmazas, vagy egyénekben rejlő nemtörődömség okozza-e ezt, azt itt nem lehet vizsgálni. Mondjuk mindez összevéve. A tény az, hogy a néptanítói kar, illő tisztelet adassék a mindenkori kivételeknek, ma inkább nevezhető feladatát gépiesen lemorzsoló, immel-ámmal betöltő, mint szeretettel, műveltséggel, szent hivatásának tudatában dolgozó testületnek. Mondom az egészen mindegy, miért van ez igy, de úgy van. És mert igy van, azt tapasztaljuk, hogy úgynevezett intelligens osztályokból, amelyek tagjai természetszerűleg magasabb és nehezebben elérhető czélok megoldását választják feladatuknak, a tanítói pályára nem mennek. Nem mondom, hogy az alsóbb néposztályból nem kerülhet ki művelt ember, de tényleg igen kevés kerül ki és azokat mint a törtetésnek, a szorgalomnak, az észnek megtestesült típusait emlegetik. Azaz kivételszámba megy az alsóbb néposztályból kikerülő müveit ember. Nem diplomás, de müveit embert értek, mert a kettő, műveltség és diploma, nem szükségképen tartoznak össze, sőt a legtöbb esetben egyáltalán nem függnek egymástól. Szóval néptanítónak a paraszt és iparos fiuk mennek. Miután pedig amint mondani szokták, hazulról semmi olyan tulajdonságot nem hoznak magukkal, ami tanulás nélkül is már tartalmat adhat egyéniségeiknek, vagy ha ezt nem is, alapot adhat az ismereteknek, amit az iskola padjai közt kell elsajátítani, természetes, hogy a műveltségnek azzal a részével, amit nem a tanulás, csak a nevelés, a környezet adhat meg valakinek, sohasem fognak rendelkezni. Ebből következik, hogy a műveltebb osztály úgy összességében, mint tagjaiban idegenkedik a tanítói pályától, ha ugyan meg nem veti. Pedig sehogy sincs igy jól. Mert hiszen egészségesen és okosan gondolkozó nemzedéket csak egészségesen, okosan, széles látkörrel, tehát művelten gondolkozó tanítói kar nevelhet. Amig ilyen nincsen, mindaddig a tanítói kar sem bir kivergődni abból a — bocsánat a kifejezésért — nagyon alacsony nívóból, ahol nagyrészük most van. Persze ezt a kiemelést felülről kellene elkezdeni. Mondjuk tisztességes megélhetési mód biztosításával, vagy r nevelés, a képzés megváltoztatásával, vagy más akármilyen módon, de felülről kell kiindulnia a nép műveltségre tanításának, a néptanítói kar műveltségének előmozdítása révén. Japán, amelyet az elfogultság Európa maj- molásával szokott vádolni, nagyon is eredeti példát állított, hogy lehet és kell a néptanítói kart nemesíteni. A példa annyira eredeti, hogy sokan kaczagni fognak rajta. A hős Nogi tábornok, mint néptanító! . . . Hol vagyunk mi ettől!? Színház. Julius 26. Lassan-lassan meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hiába az igazi színházi szezon Nagybányán a nyár. Az óriási hőség daczára tömegesen keresik fel a nézők Thália templomát, hogy homlokukat törülgetve gyönyörködjenek a derék előadásokon. A színészek ugyan nem igen érzik a meleget, hisz elég szellős a színpad, igy nagyobb lelkesedéssel játszhalják az újabbnál újabb darabokat. Mert azt el kell ismerni, hogy Heves társulata három hét alatt több Nagybányán eddig még nem látott darabot mutatott be, mint az előző színtársulat két hó alatt, nem szólva az előadások nívójáról. E héten is bemutatóra került A halhatatlan lump, A medikus és a Kis lord Mindez arra enged következtetni, hogy Heves társulata igyekszik meghálálni a közönség szokatlan támogatást nemcsak jó előadásokkal, hanem szen- zácziós újdonságok bemutatásával. Szerdán Eysler Halhatatlan lump czimü operettje került színre telt ház előtt. A darab meglehetős kavarodást idézett elő, érdeklődést keltett városunkban előzetesen, de utólag nagyon is lehülötte a kedélyeket Többet vártak. Pedig az előadáson semmi sem mullott. A czimszerepet Szende játszotta meg igazán mesteri alakítással s emellett szépcsengésü hangjával többször elragadta a közönséget, ügyes alakítást nyújtott Pongrácz Maliid a naiv, vidéki kisleány szerepében, Komáromi Gizi temperamentumos pajzánsága vidám hangulatot kelteit. A többiek is nagymértékben hozzájárultak a darabb megmentéséhez, bár a mentési kísérlet nem sikerült teljesen. Nem hagyhatjuk szó nélkül a gyermekkar ügyes szereplését, melynek betanítása Hajsinek Rezső karmestert dicséri. Csütörtökön Planquette bájos operettjét, a Kornevillei harangokat adták. • Valaha, réges- régen láttuk e kedves darabot, s valami édes emlék ébredt fel nyomában most, hogy újra láttuk. Kinek ne élt volna emlékezetében Gáspár apó, kit a kincsvágy hűtlenné tett gazdája iránt; hát Germaine, hisz ifjúkorunkban mi is szerelmesek voltunk belé a márkival együtt; a falusi libácska, Serpolette, mily nagyzási hóbortba esett, mikor azt hitte, hogy grófkisasszony lett. S annyi év után mégis mily újnak találtuk, mily szépnek! Mennyi szertefoszlott ábránd éledt fel látására! Igaz, az előadás ismét pompásan sikerült. A szereplők ugyancsak kitettek magukért. Szende ugyan egy kissé hidegebb volt, mint szokott, énekén is érezni lehetett kissé a rekedtséget, de azért nem ritt ki az ensembleból. Dénes Ellán is valami deprimált kedélyhangulatot vettünk észre, azonban remekül énekelt, igy rászolgált nemcsak a közönség tapsára, hanem a határtalan ügyetlenséggel felrettára és szinte fizikai fájdalommal szorongatta torkát a tudat, hogy a balsors megfosztotta a dohányzás gyönyörűségeitől. Apathikus keserűséggel meredt a járdára vagy félórahosszat, akkor eszébe jutott, hogy neki most a járókelőket kell figyelnie, mert különben sohasem vetődik ki a kávéházból. A fél Pest ismerőse volt, de tudja Isten ma éppen a másik fele korzózott el a kávéház előtt. Nem jött senki, senki. Néha relytélyesen ismerős arczok bukkantak ki a vasárnapi sokaságból, ilyenkor a peches ember szive győzelmi indulókat kezdett verni, de a menekülés himnusza csakhamar reménytelen, tompa gyászzenévé aljasodon. Egyszer egy fiatal, kecses nő jött el a kávéház előtt. Ránézett a peches emberre és hivő csalogatással rámosolygott. Meg is fordult elmenőben kétszer-háromszor és a peches szeretett volna mámorosán utánarohanni, de lesújtó tudattal eszébe villant, hogy csonkák a szárnyai és maradt. Már az egész kávéház kicserélődött körülötte, uj arczok, uj emberek ültek kétszer is a szomszéd asztaloknál és a peches ember bor- zongva födözte föl, milyen kegyetlen vonások ékítik a sürgő-forgó főpinczér szájaszélét. Hir- telenében, maga sem tudta, hogyan jutott idáig, imádkozni kezdett. Sűrűn mondta ezt a szót, hogy »Isten« és ilyenkor önkénytelenü! mindig fölfelé nézett. Hátha pottyan egy korona onnét a magasból, mert hiszen ínséges pillanatokban az ember mindig kész csodákban hinni. — Talán üstököst vizsgál? — szólalt meg egyszer a terraszon kívül egy ismerős hang és ugyanekkor egy kéz nehezedett bizalmasan a vállára. — Meg vagyok mente, meg vagyok mentve — tombolt a peches ember szive és ragyogó arczczal nézett megmentőjére. Hát mégis van Isten . . . A »megmentő« a peches embernek egy kellemetlen ismerőse volt, bizonyos Csapó nevű fiatalember. A peches ember önkénytelenül utálta, bár maga sem tudta, hogy miért, hiszen alig néhányszor beszélt vele néhány futólag odavetett mondatott. Most azonban baráti melegséggel rázta meg Csapó kezét. — Hogy van? Mit csinál? — Kérdezte tőle szives kedvvel és észre sem vette, hogy amannak képén valami kényszeredett mosolygás trónol. Olyan mosolygás, amely száz lépésről elárulja, hogy ez az ember élet-halálra elhatározta magát, hogy valakit megpumpoljon. — Képzelje — mondta Csapó és rámutatott a karján lógó kopott felöltőre — be akartam csapni ezt a kabátot, de ma bezárták a zálogházakat. Legalább tiz koronát kapnék rá . . . Bizakodó szemmel simogatta végig a felöltőt és láthatólag azt szerette volna beszuggerálni a peches embernek, hogy »kérlek szépen, adj egy koronát, hiszen holnap becsapom a kabátot és ne hidd, hogy ma azért nem csaptam be, mert nem fogadták el sehol*. A peches ember azonban már tisztán látta a helyzetet és elkomoro- dott. Érezte a sors iróniáját, amely ilyen szépen összeterelte őket; aztán egyszerre arra gondolt, hátha valamiképen megkamatoztatná a maga számára ezt a találkozást? Nem mondta meg mindjárt, hogy nincsen pénze, hanem czigaretta után keresgélt a zsebében. A másik fölfogta a mozdulat jelentőségét és lovagias előzékenységgel kikotorta egyetlen czigarettáját. — Parancsol ? — Oh kérem — mondotta a peches ember és mohón rágyújtott a zsákmányra. Amig kéjjel szívta a füstöt, akadozva és bizonytalanul megszólalt Csapó: — Nézze kérem, nekem holnap lesz pénzem. Legalább tiz koronát kapok a kabátért . .. Nem lenne szives holnapig kölcsönözni ? Két koronáról van szó. — Czak két koronáról — gondolta keserűen a peches ember és hirtelen eszébe jutott, hogy fogja átkozni a másik, ha most megtudja, hogy ő egy közönséges csaló, aki elrabolta az egyetlen czigarettát is. Kissé szórakozottan nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna Csapó szavait, de ez újra kezdte: — Holnap megfizetem. Becsületszavamra! A peches ember kínosan fészkelődön, most már lerázta volna az alkalmatlan embert, afor- mán gondolkodott, hogyan adja tudtára a kíméletlen valóságot. De egyszerre, még nem is látta tisztán a haditervet, egy bolond gondolat támadt benne, annyira bolond, hogy szeretett volna föl- kaczagni. — Izé —* mondta jókedvűen — annyi pénzem nekem nincs. Hanem tudja mit ? Üljön be hozzám. A cechet fizetem.
