Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-12-07 / 49. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. december 7. annak következményeit is. S ha tényleg kárt okozott s ellene eljárást még sem indítottak, akkor nem találja-e úgy a képviselőtestület, hogy akár az erdészeti bizottság, akár más részéről mulasztás forog fönt1 De hát ettől eltekintve, Bernát az inkriminált károkozás idején nem volt társa Salamon Mártonnak s azt is mindenki igen jól tudja, hogy a nagyszabású tégla és cserépgyár alapításánál is Salamon, ama rokoni kapcsoknál fogva, melyek Bernáthoz fűzik, csak pénzével vett részt a gyáralapitásban, de annak üzem-vezetésében, irányításában, üzletkötéseiben részt egyáltalán nem vesz. A gyárat alapította, építette Bernát, ő az üzemvezető, a vállalkozó, az irányitó s az előttünk fekvő nagy czégek nyilatkozataiból látjuk, hogy a gyár derekasan megállja helyét s messze földre kell mennünk, mig hasonló sikeres alapítással találkozunk. Hát kinek mi kifogása lehet Bernát személye ellen? Rovott előéletű? Nem! Volt-e a városnak vele kellemetlensége? Nem! Vagy talán kedvezőtlen vallási viszonyai estek volna a mérlegbe? Ilyet föltenni oly liberális szellemű városról, mint Nagybánya, merő képtelenség. De hát akkor mi ellene, a személye elleni kifogás ? Más városokban, ha nagy gyárala- pitás kérdése forog szőnyegen, a legelső lépés az, hogy a gyáralapítók szub- venczióért fordulnak a városhoz, államhoz s mindenhová, ahonnan csak kapni lehet valamit. Mi semmivel sem szub- vencziónáltuk a 300.000 koronába kerülő téglagyárat, még csak egy zsindelyszeggel sem, talán e mulasztásunkat most akarjuk behozni azzal, hogy szubvenczió- képen a gyár alapitóját már eleve is ki akarjuk zárni minden városi pályázatból? Hogy bélyegei süssünk homlokára, ne is festékkel, amit még idővel le is lehet mosni, hanem tüzes vassal, hogy örökös legyen! Azért, mert épen az a Salamon az apósa, akivel valami baja esett a városnak, ha ugyan esett! Hát a mi igazságérzetünk fellázad az ilyen lincselő igazságszolgáltatás ellen, főleg akkor, ha az a város kárával is jár. Tudunk mi Bernátnak még egy másik igen okos, praktikus s a városra nézve hallatlan előnyökkel járó ajánlatáról is, mely megint csak a személyi momentumok miatt ugyanazon sorsra jutott, aminőre most az iparvasut kezelésére s a kőbánya bérletére vonatkozó határozottan előnyös ajánlata. Bernát az iparvasut létesítésének vajúdása idején ajánlatot nyújtott be a városhoz, hogy ő az iparvasutat a város állal készített terv és költségvetés alapján a maga költségén kiépíti, a városnak harmincz éven át igen olcsó árakon fuvarozza a fát s harmincz év múltán minden ellenszolgáltatás nélkül az iparvasutat a város tulajdonába bocsátja. Azt is tudjuk, hogy Bernát háta mögött ez ajánlat tételénél városunk igen előkelő és pénzes emberei állottak, tehát ideáját reálisnak, életrevalónak tartották. A város a tengelyen való fuvarozásnál 2 K 20 f—2 K 50 f-t fizet egy szekér fáért, Bernát szállította volna a fát 1 K 20 fillérért. Tehát azt a czélt, melyet a város az iparvasut kiépítésével el akart s el akar érni, elérte volna a Bernát ajánlatának elfogadásával is. S ha ezt elfogadta volna, nem kellett volna már ez ideig is mintegy AW.000 koronát az iparvasutra elkölteniink s nem kellene arra még igen tetemes összeget áldoznunk a jövőben is. S ez az ajánlat, mely okos is, életrevaló is s a városra nézve nagy előnyökkel járt volna, még csak a közgyűlés színe elé sem került. 'Megrekedt az erdészeti bizottságban, hol agyonütötte azt a Bernát név, jóllehet a Bernát névtől előkelő urak sem idegenkedtek, mint csöndes vállalkozó-társak, de okuk sem volt az idegenkedésre! Jól van-e ez igy? Csodálkozhatunk-e azután azon, hogy a személyi kérdések ilyen előretolásával, kiélezésével lángra csapnak a szenvedélyek s a közgyűlésen olyan inczidensek is előfordulnak, amiknek nem volna szabad előfordulniok? Ha a hang mind élesebbé válik s az éles hang nyomán ott settenkedik a meggyanusitás? A mi álláspontunk a bérletek, vállalatok kiadásánál nyilvánvaló. Három dolog van, ami a város érdekeit minden körülmények között biztosítja. A kellő körültekintéssel, jogászi tudással megkötött szerződés, a megfelelő anyagi biztosilék s a szakértői szigorú ellenőrzés. Ez a három dolog ha megvan, akár az ördöggel is szerződhetünk, mert a mai idők nagy szocziális viharaiban a „szép szemeknek“ az értéke már nagyon alá- sülyedt. E három dolog kellő figyelembevételével a személyes momentumok egészen kiküszöbölhetők a viiákból, mert szigorú ellenőrzés mellett megbízható mindenki, aki kellő anyagi biztosítékot képes nyújtani. S erős nyomatékkai ismételjük, hogy képviselőtestületünknek még sohasem volt oly nagy szüksége az összetartásra, a közös megértésre, az ellentétes meggyőződések iránt tanúsító férfias tiszteletre s a meggyőző érvek előtt meghajló altruisztikus állásfoglalásra, mint épen jelenleg. Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt bennünket. Ez pedig csak a város érdeke lehet, minden személyi momentumok teljes kiküszöbölésével. A szivekhez. — Irta: Rákosi Jenő. — Az első szóra, az első kiáltásra szárnya nőtt a legszebb gondolatnak: a beteg gyermekről való gondoskodás gondolatának. Szárnya nőtt és a gondolat szárnyát csattogtatva berepülte a haza téréit és ahol megcsapott egy szívet, a szív kinyílt s befogadta a gondolatot. És a munka egyet lépett, s nagyot lépett. Varázsütésre tetté vált a szándék és ma már nem kezdeni, hanem csak folytatni kell a dicső művet, amely a tavalyi esztendőnek egy históriai tényévé leve. Hiszen mentő révet építettünk az élet, a szenvedés tengerén tehetetlenül vergődő lelkeknek. — A gyermekvilág a nemzet dolgozni. A hangulatok művésze volt, meg az érzéseké. Nem merte eladni képeit, féltette cse- nevész gyermekeit, gyöngéknek tartotta ahhoz, hogy kibocsássa az életbe őket. Szerette őket, elválaszthatatlan kapocs fűzte hozzájuk, sajnálta vértelenségüket, féltette törékeny testűket. Amikor a végső szükség mégis kalmárkodásra kény- szeritette, akkor lopva, settenkedve vitte el képét, mint aki tudatában van annak, mily nagy bűnt követ el. És mikor a kereskedő kivette kezéből, akkor lelkének egy darabját hagyta ottan. Napokig szomorú volt ilyenkor, mint akinek halottja van, akit még az éleiben nagyon megbántott és nem tudta jóvá tenni hibáját. Sokszor neki indult az éjszakának, keresett valakit. Vágyott arra, aki napfényt varázsol a sötétbe, derűt a szomorúság helyébe. Találkozott sok asszonnyal. Voltak köztük szép fehér testüek, voltak ábrándos kék szeműek, mások kaczérok, erősen kaczagók és ő mindig csak tovább ment. Mellette surrantak el a karoló párok, hallott lágy, meleg szavakat, az éjszakában minden szerelemről suttogott és Leonardo nagyon szerencsétlennek érezte magát. Nem cél nélkül bolyongott az éjszakában, nem hiába járja a sötét utczákat. Keresett valakit, akinek szeme oly sötéten ragyogó, annyira kifejező, mint a tenger hulláma, mikor holdsugár éri, akinek mosolya annyira leigéző, csókja oly csábítóan édes, aki úgy tud ölelni, annyira tud szeretni, mint az a másik tudott Néha az emlékek édesítették meg napjait. Az emlékek, melyek kínozni tudnak kegyetlenül, de amelyek néha könyörületesek. A pro- vánszi virágos mező, ahol először járt kezében ecsettel, ahol minden oly felejthetetlen volt és ahol nem volt egyedül. Emlékezett folyton arra a kis modellre gondolt, akinek angyal arcza oly mélyen bevésődött leikébe, hogy az idő sem tudta kitörülni onnét. Milyen napok is voltak azok. Pályája kezdetén, telve kielégíthetetlen vágyakkal, járta a világot, melyet magáénak hitt, mintha csak számára teremtődött volna minden a csábitó napfény, kéklő ég, ringó arany kalászok, csicsergő madárdal és csókos leányajk. Látta azt az estét,» amikor először látta meg. Még érezte az első ölelést, az első csókot, mit a leány égő ajka nyomott lázas arczára. És azok a perczek, amikor az övé volt először, elválaszthatatlan szűzies tisztaságában, hópehely fehérségében. Az övé volt, egyedül az övé! És együtt járták a virágos mezőket, sziklás hegyeket, bolyonglak erdők sűrűségében, sütkéreztek a déli fény melegében és folyton csak nevettek, kaczagtak az éleinek. — Mona Lisa... Gioconda grófnő, mondogatta magában és nem tudott belenyugodni a megváltozhaíatlanba, nem tudta elhinni, hogy a kis modell most már nem az övé, hogy grófné lelt belőle. Nem tudta megérteni, hogy akit ő szeret, hogy boldogíthat az mást, miért kívánta el az a kapzsi nagyur mellőle. Üres volt az élete, kietlen nagy ür tátongott benne, elröppent belőle az a kis angyal, akinek védőszárnyai alatt oly gondtalan volt a lét. Leonardo mindeddig nem merte kedvesét lefesteni. Félt, hogy nem tudja viszaadni azt a különös szépséget, mely oly ellenállhatatlanul kötötte Giocondához. Azután meg rettegett a képtől, hogy mindig előtte lesz, folyton figyelmeztetni fogja nyomorúságára. De nem bírta tovább akisértést. Akarta látniGiocondát ahogy utoljára ölelte, mikor utolsó csókját lehelte rá. És hozzá kezdett a képhez, de pár nap múlva félig készen abbahagyta. Rettenetes napok voltak ezek. Százszorta jobban érezte lehetetlenségét, súlyosan nehéznek karjait, nem tudta visszaadni kedvese képét, ahogy a lelkében élt. Ezután Leonardo még jobban visszavonult az emberektől, életkedvét vesztette. Leszámolni készült az élettel. Egy napon kopogást hallott. Levelet kapott. Leonardo leült egy székre s olvasta az Írást. Keze reszketett, ajka fájdalmasan vonaglolt, talán nem is látta a belüket, (alán csak az első két sort belőle. A többi összefutott előtte hosz- szu, fekete vonallá, mely mindig nagyobbodott, szélesedett és a feketeség átment a leikébe, majd egész lényét bevonta, ijesztő gyászkeretbe. Gioconda irta. Utolsó sora, búcsúzó levele egy örök szerelemnek. Most tudta meg csak Leonardo, hogy Mona Lisa csak őt szereli és csak azért hagyta el, hogy rajta segítsen. Nem akart útjába állani annak, hogy belőle hires, nagy ember legyen. De Gioconda nem tud nélküle élni és Gioconda még ma meg fog halni. Gioconda miatta szenvedett, talán még jobban, mint ő, ez a gondolat őrjítő hatással volt a festő gondolkodására. Valami rettenetes téboly szállt agyára,
