Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-12-07 / 49. szám
1911. december 7. NAGYBÁNYA 3 életének a forrása. Amily bőven fakad, amiiy zavartalanul folyik, amily épen csörgedez: abban a mértékben vetődik fény, öröm, remény arra az útra, amelyen a nemzet a maga jövőjének titkai felé vándorol. A nemzet ereje, a nemzet hatalma, a nemzet dicsősége lélekzik a bölcsőkben, szólal meg a gyermekszobák vidám zajában és dobog fel a gyermekek szivében. A gyermekvilágon kell a nemzet szemének pihennie, mert a maga jövőjének a képét szemléli benne. Jusson eszetekbe a Krisztusi mondás: Bocsássátok hozzám a kisdedeket, mert övék a menyeknek országa. A Nemzet pedig, Krisztus szavával ezt mondja: Jertek velem a kisdedekhez, mert ők azr én Menyországom. És nem a boldog gyermekről van a szó, amikor én a Ti szivetek ajtaján zörgetek. Nem a gazdag vagy jómódú emberek gyermekeiről, akikért a szülék képesek mindarra az áldozatra, amely szeretetüknek megfelel; nem is az ép és egészséges gyermekekhez hívlak ezúttal benneteket, akiknek vidám zaja, csengő nevetése a világ legdicsőbb és legédesebb muzsikája; — hanem viszlek benneteket a szegénység és a betegség tanyáira, ahol ez a leglelkellenebb zsarnokpár a gyermekvilágot fojtogatja. Letörli nedves kezével arca szép színét; ujjúval megérintvén szemét, elveszi ragyogását; irtóztató szájával elfujja örökre kicsi ajakéról a mosolyt. Akinek a szive e gondolatokra össze nem facsarodik, aki még nem látott boldogtalan szülőt, ki beteg gyermekén nem csak segíteni nem, de nem tud szenvedésein csak enyhíteni is; aki nem látott kisded koporsót, amelyet szegénységgel szövetkezett betegség ácsolt; aki nem látott lehetetlenül vergődő anyai szivet megszakadni, nem látott gondban kimerült atyát bomlott elmével vagy megrontott erkölcscsel; aki a szenvedések szenvedését, a kínok kínját, a gyötrelmek gyötrelmét a nyomorban pusztuló gyermeksereget nem látta: az ám zárja el beszédem elül a szívét. De aki Krisztus örökét, a gyermeket szereti, a maga gyermeke boldogságáért abban hálás, hogy italt, ételt és orvosságot kíván nyújtani az elhagyottak és elesettek ártatlan gyermekeinek; aki bé akar menni a boldog szív, a nyugodt elme és a békés lelkiismeret földi paradicsomába; aki szereti gyermekét, istenét és az álmát, melyben testi és lelki ereje megújul: az jöjjön, az tárja ki szive kapuját szózatom előtt és áldozzon az oltáron, melyet papokként nemzetünk legszebb, legdicsőbb, legnemesebb asszonyai és legtiszteletreméltóbb, legfönkeltebb, érzésben, gondolatban és cselekedetben legfényesebb férfiai vesznek körül. Az áldozati tűz meg van gyújtva, a láng ég, füstje égnek száll: hozza el ki-ki azt a hasáb fát, amelytől a legtisztább, legideálisabb oltár tüze messze világitó máglyalüzzé lesz; abban égjen el ezrek nyomora, százezrek gondja, milliók elha- gvottsága. És a Nemzet szeretete gyermekei iránt, hite önmagában és reménye jövőjében szálljon égre a füsttel, mely az Istennek kedves áldozati oszlopként emelkedik a magasba. Színház. Újra megnyíltak a Lendvay-szinház kapui, hogy a színművészet lelkes munkásai gyönyörködtessék az érdeklődő közönséget. Sokáig nélkülözték, szinte már vágytak is utánok, legalább arra lehet következtetni az eddigi előadások nagy látogatottságából. Természetesen most mindenkit az érdekel elsősorban, milyen a társulat, milyen erőkkel rendelkezik ? E kérdés megvilágítására sok-sok fontos momentumra kell figyelmünknek kiterjednie, azonban egyet különösen kiemelendőnek tartunk: az igazgató későn kapta a kon- czessziót. S bizony ez nagy hátrányára válik az idei szezonunknak Már az összes jobbnevü vidéki színészek szerződve voltak s Neményi direktornak nemcsak körültekintő figyelmességgel, hanem anyagi áldozatok árán kellett társulatát szervezni. S bár ez a fontos momentum eléggé érthetővé teszi a társulat esetleges gyengéit, mégis sietünk kijelenteni, hogy Neményi társulata öss/ehasonlithatlanul jobb, mint az Észak- keleti-SzinikerüIet előző direktoráé, a Szabadosé. Hogy a legutoljára itt járt Heves társulatával versenyre nem kelhet, azon talán senki nem csodálkozik. Egy elsőrangú társulat eljött egy hónapra vendégszerepelni hozzánk, csak természetes, hogy a pompás előadások mindenkinek emlékében élnek. Talán ép ez a szerencsétlensége Neményi társulatának. Ha rögtön Szabados után jött volna, az összehasonlítás mérlegét mindenki az ő javára csinálná meg, — mig igy rögtön meggyőzően lép tudatába: az előző jobb volt Persze, hogy jobb volt. de egyszer volt Budán, illetőleg Bányán Heves társulata. Ezzel tehát számolnunk keil és úgy Ítéljük meg a mostani társulatot, amint azt a körülmények megszabják. Szorgalmas, törekvő a szinészgárda ; ha az előadások nem is állanak fővárosi nívón, (nevetséges pl. ilyesmivel elő is állni: láttam a fővárosban ezt a darabot, ott jobb volt) de a mi szerény igényeinket kielégítheti s később talán a direktor is igyekezni fog társulatát derekabbá tenni. De ehhez szükséges a közönség pártolása, mely oly anyagi helyzetet teremt az igazgatónak, hogy esetleg nagy áldozatoktól sem riad vissza a nézősereg érdekében. Természetesen ezek csak két-három előadásból leszűrt felületes impressziók, melyek a társulat további szereplése alatt még kedvezőbbre is változhatnak. A társulat repertoireja gazdag és változatos, az operett természetesen dominál, de ezt most rossz néven se vesszük, hisz oly zenekar van, hogy szinte nap-nap után szívesen halljuk az operetteket. Csak a darabok erkölcsi nívójával nem vagyunk megelégedve. Az eddigiek még mind igen erősek voltak. Nem prü dériából jegyezzük ezt meg, de ami kisvárosi életünk igazán nem szokhatta meg ezt a divatos irányt. Szomorúan konstatáljuk azonban, hogy elég jó i szívvel fogadták. Azért mégis jó volna talán a hasoulósütelü darabokat piros plakáttal hirdetni, hogy akik leányaik pirulását nem akarják látni, otthon maradhassanak. Rátérve az egyes előadásokra a pénteki bemutatkozóról nem sokat szólunk. Gilbert nek pompás muzsikáju operettjével, az Árlation Zsuzsi-\al köszöntöttek be. A zöld szinlap a legszelídebb reményekkel kecsegtetett s mégis Zsuzsiban mindent lehetett találni, csak az ártatlanságot nem. Sőt azt lehet mondani, hogy frivolság tekintetében alig-alig ismerünk még egy-két darabot olyant, mint ez az operett. Percenként (nem óránként) kaptunk be nem is kávéskanállal, hanem levesmerőkanállal oly disznóságokat, hogy tán még a zöld szinlap is belepirult, nem szólva a közönség kiskorú, szebb nemhez tartozó részéről. Az előadás meglehetősen jól sikerült, a darab gyorsan perdült, a színészek tudták szerepüket, s különösen ez utóbbit feltétlenül javukra Írjuk, mert a szorgalom egyéb kisebb hibát felejtetett. Egyszer- másszor nem lehetett jól érteni a szavukat, természetes nem azőhibájok, de — azt hisszük — rövidesen hozzászoknak a színház specziális akusztikájához. Kiválóhangu énekest egyelőre nem fedeztünk fel köztük, de igyekeznek pontosan énekelni s a páratlan precziz kiséret elfogadhatóvá teszi az előadást. Az est szereplői közül látta Mona Lisát habfehér ágyában utolsót lé- lekzeni és mellette véres tőrrel ő állott. Nem bírta ki a látományt tovább. Rohant ki az utcára, szaladt ahhoz a nagy címeres házhoz, amit már évek óta oly messzire elkerült. Gioconda nem hazudott. Ott feküdt fehér, párnás ágyában és csak nézett üresen a levegőbe, körülötte a házbeliek kisirt szemekkel, érthetetlenül nézték a haldoklót. Mikor Leonardo belépett, megismerte őt. Nem tudott felemelkedni, szólni sem birt, csak bágyadt fénylő szemével hívta az ágyához, megfogta kezét és szorította magához. Leonardo torkát a sirás szorongatta, csak percek múlva zokogta a haldoklónak. — Hiszen én nem lettem semmi, csak nyomorult féreg vagyok, miért hagytál el kedvesem ? Gioconda szólni akart, de nem jött hang az ajkára, csak szemei beszéltek. — Ne hagyj el, nem tudok nélküled élni. Miért tetted ezt, mondd miért, csengett a férfi. Az asszony amennyire csak bírta, megszorította a férfi kezét és igy kért bocsánatot. — Látod, igy már örülök, hogy már semmi sem vagyok, legalább könnyebben utánad megyek, folytatta a festő. Gioconda összeszedte minden erejét, fel- emelkedett az ágyban és alig hallhatóan suttogta : — Leonardo te élni fogsz, te nagy ember leszel és utoljára rámosolygott szeretett emberére. Ebben a mosolyban benne volt Mona Lisa egész lénye, lelkének egész melege. Az egész életét adta ki ebben az egy mosolyban, az utolsóban. Belesülötle minden bizakodását és reményét a festő iránt, a hitét adta ebben a rejtelmes, utolsó mosolyban. Egy szenvedő élet egész melege röppent el a haldokló arczárói abban a mosolyban és egy égő szerelem forrósága áradt ki abból szerelmesére. Csodálatos egy mosoly volt ez. És ez megkapta a férfit. Rohant kábultan, részegen a kiállott fájdalom gyötrelme alatt, haza a lakására, abba a kis szobába, ahol félig készen áll egy női arckép. És Leonardo festeni kezdett, lázasan, öntudatlan. Jól tudta, hogy nem szabad addig az ecsetet letennie, mig ott nincs előtte az arc, amit csak ő látott. És az a földöntúli mosoly rákerült a képre. Leonardo tehetsége győzedelmeskedett az anyagon és életet alkotott. Mert Mona Lisa élt, hiszen mosolygott, beszélt is hozzá, Leonardo letérdepelt a kép előtt, csókolta, lázasan, forrón, mint egykoron. Imádta Mona Lisát, jobban, mint valaha és most már az övé volt, egyedül és elválaszthatatlanul az övé. Néha órákig beszélgettek egymással, megbocsátották egymásak az elmúlt vétkeket, együtt bizakodtak a jövőben, amely most már bizonyosan fényes és dicsőséges lesz. Boldogságuk zavartalan volt. Az egész városban gyorsan hire ment a csodálatos festménynek, az élő képnek. Valóságos zarándokút támadt, mindenki látni akarta, vagyonokat fizetlek, csak egy félóráig együtt lehessenek vele. Szájról-szájra ment Leoardo neve és hire messze eljutott és mindenki hódolattal dicsőítette a lángeszű alkotót, aki minden sziklánál szilárdabban és maradandóbban irta be nevét a történelem lapjaira! És Leonardo nem adta el a képet, féltékeny volt rá végtelenül és ha másokra mosolygott, már kegyetlen fájdalom égette bensőjét. Rejtegette és az emberek között egész legendák keltek róla szárnyra. Mona Lisa, az egykori kis modell bőkezűen gondoskodott annak jövőjéről, akit annyira szeretett. Gioconda grófnő utolsó mosolya volt Mona Lisa megmérhetetlen gazdaságú hagyatéka. M ÉSJÍ|É bevásárlási forrás! Alapittatott 1894-ben, =r— Rákóczitól'. = Ajánlja dúsan fölszerelt raktárát az összes hires gyártmányú órákban. Nagy választék arany- ezüst és brilliáns ékszerekben, továbbá valódi és china-ezüst árukban
