Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-12-07 / 49. szám
X2SI. évfolyam. 1911. december ixó r7. *í&-í]az ezá-zn. ÉIS SZÍ]] CUT Klöjjfeetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, f negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. 3(§gjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedá üzletében is. Jegyzetek a hétfői közgyűléshez. f J Decztmber 6. ’ Ritkán volt oly viharos közgyűlése képviselőtestületünknek, mint a hétfőre összehivott rendkivüli közgyűlés. A napirend bár szokatlanul tulhal- mozott volt, különösebb íontosságu tárgyakkal nem is dicsekedett s mégis izzó, forró volt a hangulat, villamossággal teli a levegő, melynek fojtottságat mindenki érezte. Azt hisszük s aligha csalódunk, hogy a képviselőtestületnek ez a szörnyen deprimált hangulata a kedvezőtlen anyagi viszonyokból fakad, melynek kontúrjai immár sötéten gomolygó, viharzó fellegekként tűnnek föl a városi látóhatáron s amelynek fenyegető veszedelmei ellen védelmet keres mindenki. Más kérdés azonban, hogy ez a védelemkeresés eléggé körültekintő-e, czéi- ravezetó-e s birja-e a nyugodt megfontolásnak ama mértékét, melyet a veszedelem nagysága megkövetel / Kérdések, melyekre szinte önkéntelenül kínálkozik a tagadó felelet. Erős meggyőződésünk, hogy képviselőtestületünknek még sohasem volt oly nagy szüksége az összetartásra, a közös megértésre, az ellentétes meggyőződések iránt tanúsító férfias tiszteletre s a meggyőző érvek előtt meghajtó altruisztikus állásfoglalásra, mint épen jelenleg, amidőn a köz érdekében hozott áldozatok nagyon is súlyos próbára teszik a város polgárságának teherviselési képességét s amidőn egyesült erővel kell keresnünk a labirinthusból kivezető utat. S ezzel szemben a fölmerülő jelenségek vigasztalanul dokumentálják, hogy képviselőtestületünk még soha sem volt annyira izekre töredezett, annyira fogékony a pillanatnyi hangulatok iránt s a személyes kérdéseket annyira fölibe helyező minden más egyebeknek, mint jelenleg. Személyes momentumokkal agyon lehet ütni a legpompásabb, a legéletrevalóbb ideákat, miknek kizárólag a város vallja kárát. Mert sovány vigasztalás, hogy az ütköző pontokból nem a lényeg, a tartalom, az értékek, hanem a személyes momentumok kerülnek ki győztesen. Az a vita, mely az erdei iparvasut- nak vállalkozóval leendő vagy házilag történő kezeltetése körül a hétfői közgyűlésen lezajlott, sajnos, csak megerő-' sitette a személyi momentumok túltengő kiélezéséről szerzett benyomásainkat. A vita eléggé hosszú volt, érdekességben sem szűkölködik, de mint minden más kérdésben, úgy itt is, nem annak az eldöntése játszotta a főszerepet, hogy a vállalkozó mit nyújt a városnak, előnyös-e az ajánlata vagy nem, hanem az, hogy ki a vállalkozó ? S a vállalkozó személyének előtérbe állítása elég volt arra, hogy a képviselőtestület napirendre térjen esetleg a városra egy igen előnyös ajánlat fölött. Mert hogy előnyös volt e az ajánlat vagy nem, azt senki sem tudta, senki sem mérlegelte. Hiszen a közgyűlés még arra sem volt kiváncsi, hogy Bernát Dezső ajánlattevő ajánlatát felolvastatta volna, hogy azt megismerje. Pedig, hogy az ajánlat nem lehetett a városra előnynélküli s hogy a komolyságot épen nem nélkülözte, már az is garantirozta, hogy azt az erdészeti bizottság egyhangúlag ajánlotta elfogadásra. Mire valók a bizottságok, ha közgyűlés oly kevés vagy épen semmi súlyt sem vet javaslataira? Semmi szavunk sem lenne e dologhoz, ha azt a közgyűlés érdemében bírálta volna el, ha meggyőzött volna bennünket arról, hogy a Bernát Dezső ajánlata a városra nézve nem megfelelő, hogy az ő ajánlatánál kedvezőbb ajánlatra lehet kilátásunk, de mikor azt látjuk, hogy az ajánlatra ügyet sem vet senki s elég a vállalkozó személyének előtérbe tolása, hogy esetleg egy kedvező ajánlat fölött is napirendre térjenek, az ily eljárás fölött igazságérzetünknél fogva s a köz érdekében is szemet nem hunyhatunk. Nem szívesen foglalkozunk személyi kérdésekkel, de nem térhetünk ki előle. Hallottunk hangokat, megjegyzéseket, hogy Bernát azért nem kell, mert társa Salamon Mártonnak, aki akkor, amidőn a városi fűrész bérlője volt, a várost megkárosította. ügy tudjuk, hogy ezt a körülményt annak idején az erdészeti bizottság konstatálta. De ha ez igy van, hát miért nem indítottak Sálamon Márton ellen kártérítési vagy büntetőügyi eljárást? Ha tényleg kárt okozott a városnak, viselje A „Nagybánya“ tárczája. Senki-szigetén. — Irta: Jörgné Draskóczy Ilma. — Kern is való tán, csak egy szép regény, Hogy ott élek a Senki-szigetén. Körötte vadul tombol, zug az ár, Oda nem száll be a vihar-madár. Osak fecske járja s enyhe favulom S rózsa fát a falon . . . Senki-szigetén örökös a nyári A gond is virágkoszorusan jár. A jellegnek is aranyszéle van, A tüskének is selyem éle van, S szivárvány utján tündérleány vezet: A bájos — Képzelet . . . Oh soha-soha el nem unom én Kúpjaimat a Senki-szigetén! Kern is tudom, az élet merre jár FI... Magányomat, mint fészkét a madár. Melegen tartom, lombbal ékítem És dallal szépítem. S ha mégis, mint szirmot a hab fodor Vágyam babéros utakra sodor: A káprázata mélyre soh’se vág Osak addig él, mig a tiszavirág . . . Legbensőbb, igaz meleg énemet, A szivem szavát ott bontom ki én: A Senki-szigetén. Gioconda. — Irta: Darvas Simon. — Leonardo, a festő tétlenül ült műtermében, egy széles rozoga karosszékben és merengve nézte a fáradt nap utolsó gyümölcsét, az ablakon beszűrődő aranysugarakat, ahogy rávetődlek a szanaszét heverő vásznakra, pajzánul játszadoztak a ragyogó színekkel és azok élettől duzzadva, vigau csillogtak az éltető fényben. Majd, mint játszi tündér pajkos kedvében megkergette, körbe szalasztotta őket, azután hirtelen eltűnt előlük és azok szomorkodva, megtört hiúsággal tűntek el a sötét semmiségben. Leonardo úgy érezte, hogy a messze ismeretlenbe távozó napsugarakkal együtt röpül a lelke is, magas felhők közé, az idegen világba, ahol dicsőség és gazdagság fogadja agyongyötört életét. Dicsőségre vágyott, forró ünneplésre. Yágyta, hogy tömegek lázas ámulatban hódoljanak előtte és messze idegenbe szél szárnyán röpüljön a hire. Voltak órái, mikor erősen hitt magában, mikor a meggyőződés tudata csempészte gondolatai közé a reményt és ha arra gondolt, hogy neve be fog röpülni abba fényes, grófi palotába, ahol annaK a gyönyörűséges szép asszonynak is meg kell hallani, akkor olyan boldog volt, mint csak gyermekkorában, mikor még anyja keblén álmodozott azokról a csodásán bűbájos álmokról, miket az élet fog most valóra váltani. Amikor azután végig nézett ebben a szegényes kis szobában és rávetődölt szeme a nehézkesen készülő vásznakra, akkor határtalan szomorúság szorongatta lelkét. Kíméletlenül marczangolta a kétely, sokszor véresre sebezte a hitét és ilyenkor azt hitte, hogy belepusztul a sebekbe, nem éli túl a fáj - : dalmakat, meghal, még mielőtt nagyot, mara- ! dandót alkotott. Mikor esténkint, sokszor vacsora nélkül befeküdt kemény ágyába és az i éhség nemcsak testét gyötörte, de úgy érezte, hogy megbénította lelkének szárnyait is, akkor készen volt lemondani mindenről és csak nyugalomra vágyott, buditó lustaságra, hogy ne érezze lelkét, ne kívánkozzanak testet ölteni azok a színes, zsibongó eszmék, melyek csak a maguk anyagtalanságukban oly szépek, oly kívánatosak. Átkozta a sorsot, mely oly ragyogóan színes káprázaltal vonta be lelkét anélkül, hogy valóságos színeket adott ‘volna hozzá. A piklura, amit alkotott csak halovány, vértelen volt és csak ijesztő mása az igaziaknak, mik lelkében éltek. A többiek talán nem tudtak a valódiakról, talán észre se vették volna a különbséget, de ő nem tudott hazudni. Művész volt a művészetért, legalább igy gondolta és nem akart saját lelkének kufárja lenni. Művészt sejtett magában és a többiek szemében csak bolond álmadozó volt. Nem tudták megérteni, hogyha szükséget szenved, miért nem fogad el megbízásokat másolásokra, vagy miért nem adja el kész képeit, amikért kapott volna egy kis pénzt. Igaz nem sokat, de egy pár napig elélhetett volna belőle. Leonardo mindezt nem tudta megtenni, nem tudott megrendelésre
