Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-11-01 / 44. szám
ISI. évfolyam. 1911. novemoer Ixó l. ‘í^L-íl*: szám, (i 1 U /Elöfipetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona / negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. MS&ielenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon Felelős szerkesztő : É G L Y MI H Á L Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a Iapközlernények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Ünnep a temetőn. November 1. Oktalan az, ki nem békül ki a halál gondolatával, Mert hiszen ha nem békü- lünk is ki vele, mégis eljön értünk és emberi sorsunknak be kell teljesednie. A halál erősebb, mint mi, és ezért szépen meghalni: ez egy szép részlete az életnek is. A temető ünnepe, amely ma virradt ránk, kiváló alkalom arra, hogy gyakoroljuk magunkat a halál gondolatának megszokásában. A nagyok, kik nekünk ezt az ünnepet rendelték, kiváló ismerői voltak gyarló emberi természetünknek s meghagyták, hogy virággal, fényességgel, az éleinek szépségeivel díszítsük fel kedves halottainknak sírját. Ezzel nemcsak a kegyeletnek adózunk, de hozzá edződünk az elmúlás tudatához. Az örökös megújhodást jelképezi a virág és a léleknek a fényességét mu- ; tatja a mécses, amely belevilágít az éjszakába. Ebből merítsen reményt és vigasztalást a halandó. Alert örökös megújhodása van az embernek az ő gyermekeiben és a halhatatlan lélek dacol az elmúlással. És aztán — nem is olyan rossz ott künn feküdni a csendes és nyugalmas hantok alatt. A sok szenvedéstől, amivel minden halandót sújt az élet, itt meg vagyunk kiméivé. Semmi nem zavarja abszolút nyugvásunkat; igaz, hogy örömünk sincs, ám jól tudjuk, hogy az életben nem érhet olyan nagy öröm, amely felérne a szenvedéssel, ami kijutott nekünk. Mi az élet legfőbb értéke? A tudat, hogy vagyunk. Az érzés, amely eltölt, hogy szívhatjuk a levegőt, nézhetjük a természet szépségeit, érezhetjük a teremtő és érlelő napsugár ragyogását és melegét. Szép és dicső dolgok ezek — de ha nincs meg a tudat, akkor nincs meg még ránézve az értékük sem. A sírban nincs tudatunk, csak fekszünk némán, mozdulatlanul, érzéketlenül, nem érint bennünket semmi, nem árthat nekünk a rossz sors. Irigyeljük a szépet, a fiatalt, a gazdagot, a hatalmast, a lángészt? Nem érdemes, ütni fog az ő órája is és osztozni fog ő is, a ruták, a vének, a szegények, a gyengék és korlátoltak sorsában. A sok millió és millió ember, akikkel rosszul bánt el az élet, akik csekély örömérzetét mindig letarolta a szerencsétlenség, a balsors és akik az emberek nagy többségét alkotják, merítsenek reményt és vigasztalást abból a gondolatból, hogy csak vándorok ők a földi tereken és ha oda kerülnek a föld alá, megszűnik minden zaj, minden búbánat. Jó az, hogy halottak napja úgy belecsöppen a mi munkás, profán hétköznapjaink közé. Megállít egy pillanatra a törtetésben, a küzködésben, a boldogságban és a szenvedésben és kérdezzük: mire jó mindez? Miért dolgozunk? Miért szenvedünk ? Miért vagyunk boldogok és miért vagyunk szerencsétlenek? Hiszen úgyis ütni fog az óra és akkor vége lesz mindennek 1 Jó ez a nap, mely parány voltukra figyelmezteti a hatalmaskodókat és arra inti a gonoszokat, hogy nem volt érdemes gonosznak lenniök, mert jön az elmúlás és jön talán a rettentő leszámolási Jó és derék az, ki halottak napján feldíszíti kedvesei sírját és kizarándokol azokhoz imádkozni. Ez kiengesztel megbékít, megnyugtat, mint minden imádság, ha tiszta szívből jön. Éljünk e napon halottainknak, emlékeinknek, fürdessük meg érzó lelkünket a múltban, amelyet halottaink elevenítenek meg. És úgy lesz halottak napja nem a gyász, az elmúlás, hanem az emlékezés és megnyugvás ünnepe! A nagybányai festőkolónia kiállítása. Október 31. E hó 28. és 29-én a most már formálisan is megalakult kolónia fiatalabb tagjai rendeztek egy kis kiállítást az uj kiállítási teremben. A szó szoros értelmében kiállítás rendezéséről szó alig lehet, mert a fiatal művészgárda által kiállított mintegy ölven kép hevenyében lett közszemlére kitéve, dokumentálásul azokkal az illetékleien támadásokkal szemben, melyben a kolóniát bizonyos tényezők részesítik Bizony a hirtelenül összeütött kis tárlat is azt bizonyltja, hogy inkább az ecsetet forgatták eddig, nem pedig a toliat, mint a sötétben hátul meghúzódó intrikus, ki csak annyiban piktor — úgy látszik — amennyiben néhanapján egyik helyi lapban a művészetekről elég angolos speache-eket A „Nagybánya“ tárczája. Egy sírnak. — Irta: Fliesz Henrik. — ügy e, hogy megbocsátod jó apám, Ha most e méla, holdas éjszakán, Mikor ünnepel minden halott, Magad vagy csak te rég elporladott. Bús hantod oh ne dideregje át Porodba ma a magány zord havát. Vigasztalan sötétbe oh ne légy, Ha körötted sok enyhe mécses ég. Az én szivem, hol örökös honod, Ott lesz veled te jó, te szent halott, Minden osep vére sírodba hatol, 8 tudom melegről, fényről álmodol. Oh álmodd el — fiad bár nem felejtett — Fejfádra, hogy egy árva könyt sem ejthet. Hogy messze-messze bujdokolva jár S szeretne melletted pihenni már. Én aggastyánom, hófehér apám, Gondolj ma áldón, megbocsátva rám, Hogy hantodat nem melegíti más, Osak áldásom. Egy ima. Egy fohász l Komárom. Amott nyugaton lebukik a nap. A Duna hidján állok, nézek. Jobbról: a tájra már az éj szakadt, Balról: mély alkonytüzek égnek. Máskép volt ez jó ölvén év előtt, E sikságos, daezos határon, Vér színezte be itten a mezőt, — Makacs voltál, hej vén Komárom I Várad a föld méhében megbuvik, Mint egy hatalmas katakomba, És néha egy bus, elfáradt kuvik Pihenni tér meg homlokodra. Hej! Változott a világ sora, Mióta itt a harezok dúltak, Csak te nein ujulsz meg talán soha, Lomhán hirdeted n>Jg a multat. Lásd én e század ujhilü fia, Elbusulok ezen a tájon: Készül egy csodás, uj história, 8 itt most is még a régit látom. Ke makacskodj már, alvó szörnyeteg! Uj nap ragyog, más már az élet. Uj szellem ostromolja az eget, A földet és a mindenséget. Szebb idők forradalma van, Légy hát te is egy katonája. A múlt harezában hős voltál nagyon, És most oly tehetetlen, gyáva! Támadj föl ismét. J\fem vagy még halott! Vagy bánkódsz a múlandóságon ? Veled még büszkélkedni akarok, Szép, vakmerő magyar Komárom ! ___________ Petordi Andor. A csodagyerek. — Irta: Pogány Béla. — A minap egy hószakáliu, öreg, töpörödött bácsival találkoztam. Szép, tiszta öreg bácsi volt. Szegény emberke lehetett, megesett a szivem rajta. Szóba akartam állni vele, mert sok nyomorúság tükrözött a száraz, ránezos arczán. Szegényke mosolyogni sem tudott. Csupa bosszúság tükrözött a szemében. Oda mentem hozzá és szelíden szóltam : — Kire neheztel bácsi ? Egy pohos, hentesképü ember durván rám nevetett és mondta: — Ugyan kérem, nem igy kell Jancsikával beszélni. Jancsikát tegezni kell és Jancsikának kell hívni. Mert Jancsika a csodagyermek. Nem értettem a dolgot, de láttam, hogy kíméletlen, durva emberrel vau dolgom. Nem is válaszoltam neki, hanem karonfogtam a szegény öreget, elvezeitem és megkértem, mesélje el. miért
