Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1911-11-01 / 44. szám

2

NAGYBÁNYA

1911. november 1.

Gyermektanulmány.

Október 31.

ereszt meg. A kiállítás a hevenyészett rendezés daczára is (hisz legnagyobb része a képeknek ép elküldés előtt állott, sok ládából került már elő) összhatásában a megértő lélekre kellemes és szép hatást gyakorolt, aminthogy a törekvő fiatalság komoly, férfias munkája csakis ily hatást tud kiváltani az elfogulatlan szemlélőből.

Az elfogulatlan szemlélőből! Még talán az elfogultak is, ha megnézték, ott belül, amit senki nem lát, kicsit szégyenkeztek, (hisz ezt álszemérem nélkül meg is tehették), látva az iskola csendben és nem nagydobbal dolgozó munkásainak sikerét. Láthatták, hogy komolyság, munkaszeretet és becsületesség tekintetében egészen nagybányai jellegű e kiállítás, nem utánzata az első nagybányai generáczió művészetének, hanem folytatása.

Bizony mi nagy lelki gyönyörűséggel szemléltük képeiket s bizalmat meritetiünk a jövőre, hogy ha a kolónia ezen a munkás utón halad, úgy sikereik még nagyobbak lesznek, tehetségük szárnyat bont s a kitartó munkában megizmosodva nemcsak maguknak, hanem az áldozatkész városra is dicsőséget hoznak.

De ehhez szükséges a nyugodt, minden lelki forrongástól ment lélek s remélhetjük, hogy a magukat, vagy magát reformátornak és mesternek féltőit konkolyhintő Don Quihote-i szélmalomharczának kudarcza után a béke és a nyugodt munka érája újra elkövetkezik.

A sok talentumos fiatal művész közül Mikola Andrást emeljük ki. Tiz képet mutatott be a kiállításon s képei egytől egyig magukon hordják nemcsak a tehetség adta teremtő erőt, hanem a szorgalmas, czéltudatos munkást. Képei közül melyiket említsük, hisz egytől-egyig színes, erős, súlyos alkotás. Talán legjobban megnyerte tetszésünket a Müncz udvar, a Virághegy, az Őszi délu án, a Piaczi vásár.

Ziffer Sándor már régebben elismert kész művész, három komoly tájképet állított ki. Ő képviseli a kolóniában a mérsékelt neoimpresz- szionista irányt. Inkább dekorativ hatásokra törekszik tájképeiben, stilizálja a természetet, talán a mi szemünkben a természet üdeségéből vészit ebben ez átírásban, de a harmóniát és a hangulatot mindig megérezteti velünk s ez bilincsel le Ziffer képeiben lassan-lassan bennünket.

Ferenczy Valér kiállított portréi nemcsak

igazi művészi lélekről, a folytonos stúdiumokon finommá csiszolódott ízlésről és tudásról tesznek tanúságot, hanem arról is, hogy igazi férfias munkát végez, nem vásári hatásokra törekszik, hanem vérbeli művész ambicziójávai alkotja meg képeit. Nekünk legjobban a Ferenczy Fe- rencz arczképe tetszett.

Réthy Károly négy képpel szerepel: kél tájképpel, egy művészi stúdiummal és Tomasits Miklós horvát bán megrendelésre készült arcz- képével. Szemünkben legsikerültebb a bájos, friss tavaszi tájképe és a sludium. Ezek nemcsak eredmények, melyekre büszke lehet a fiatal művész, hanem Ígéret is a jövőre.

Jakab Zoltán képeiben a természet sze- retete és a stiluslörekvés nem tud még összhangba kerülni. Minden művészi fejlődés leg- j nehezebb problémája ez s remélhetjük, hogy I Jakab ízlése is kiforr, megtalálja majd a helyes I összhangot, amit, képeit nézve, joggal várhatunk, i Kiállított képeinek legnagyobb része tájkép, ezekben talán kevésbé oly erős, mint az akt- studiumokban.

Borisok Samu sok tudásra valló csendéleteiből és tájképeiből küldött be egynéhányat. Színben legerősebb az Őszi napsütés, mig kerti ; motívumai egytől-egyig pompás rálátásról tesz- ! nek bizonyságot.

Bartók Margit kiállított képei közül meleg- 1 tonusu nagybányai tájképe és arczképvázlata jellemzően mutatják be művészetét.

Katona Gitta két szép csendélete komoly I stúdiumokra enged következtetni, mig Ferenczy \ Béni két kis stilizált szobra és ötleles plakeljei kellemes Ízelítőt adlak a fiatal művész üde és 1 originális talentumából.

összegezve a látottakat, ismét csak azt mondhatjuk, hogy becsületes muukáuak láttuk J eredményét s örömünkre szolgál, hogy a fiatal művészgárda helyi kiállítással kedveskedett városunknak. Legalább az ellenségeik sem mondhatják, hogy nincsenek festők és hogy nem dolgoznak.

Bárha minél előbb egy hatalmas kiállításban gyönyörködhetnénk, melyen az összes magukat nagybányaiaknak valló régibb művészek muukái is helyet foglalnának.

Várjuk is ezt, hisz ígéret van reá.

l). g.

gúnyolódnak vele. Az öreg arczán elsimultak a ránczok, szelíden, tisztelettudóan kezdett beszélni.

— Bizony jó uram, én már hetven éves vagyok és jól esik a becsületes szó. Velem tizenhárom esztendős korom óta senki sem beszélt szeretettel. Az én hajamat azóta senki meg nem simogatta. Azóta csak gúnyban és szigorú szóban volt részem. Mikor az emberek elmentek mellettem, csak mosolyogni tudlak és mindenki mindig Jaucsikának szólított. Ne türelmetlenkedjék fiatal barátom, megmondom, mindez miért történt igy.

— Hat esztendős koromtól mint csodagyereket mutogattak. Nagyon értelmes, kedves gyermek voltam, egészen jól muzsikáltam. Tudtam zongorázni, játszottam hegedűn. Sok ügyesség rejtőzött a kezeimben. Ne tessék azonban azt gondolni, hogy egész komolyan csodagyermek lettem volna. Ma már tudom, hogy én sem voltam jobb, különb a többi kedves, szép és okos gyermekeknél. Akkor azonban nagyra voltam a sok dicsérettel, a sok dédelgetéssel. Szegény szüleim maguk is abban a hitben voltak, hogy én vagyok a legkiválóbb gyermek az országban. Mondom alig hogy haiodik esztendőmet betöltöttem, színpadokra, dobogókra, hangversenyekbe czipeltek. Éjfélekig kellett a füstös kávéházakban másoknak dalolnom, mert bizony kamatoztatni akarták a csodát, amit bennem sejtettek.

— Tizenkét esztendős voltam már, amikor még mindig kényeztettek az emberek. Valósággal a tenyerükön hordtak. Nekem volt az összes környékbeli gyermekek között a legszebb ruhám. Senkihez olyan sok szeretettel nem szóltak, mint

énhozzám. Ekkor azonban, mintha kicserélték volna az embereket, akik legjobban beczézgettek, azok is egyszerre közömbösen kezdtek velem bánni, sőt voltak olyanok is, akik ferde szemmel néztek rám. Sokat tűnődtem már magamban, amig végre egyszer rájöttem a valóságra. Két ember beszélgetett a hangversenyterem egyik végében. Én észrevétlenül álltám mellettük és minden szavukat hallottam.

Az egyik azt mondta:

— Nekem már nem tetszik a Jancsika, bizony már nem is olyan gyerek az a gyerek. Erős testes fiú és a korához képest bizony nern ártana ha — mondjuk — jobban tudna már zongorázni. Az ilyen nagy fiúnál nem elegendő, ha jól mozog a keze a billentyűkön. Ekkora fiú már csak akkor érdekes, ha tökéletes művész, ügy, ahogy a Jancsika, már az én fiam is zongorázik.

A másik ember, aki hallgatta, csak bólin- gatott a fejével.

— ügy van, ugv van. Ennyit az én fiam is tud. De hát akkor miért csodagyerek a Jancsika?

Én egy kicsit elszomorodtam, fájt a szivem, hogy a sok siker után, hideg, kellemetlen szavakat hallok, Hazamentem és sirva öleltem át az édes anyámat. Addig faggatott szegényke mig én megmondtam neki, hogy mi a bajom. Hogy mindenki tudja már, hogy én nem vagyok többé csodagyerek és hogy az emberek többé nem tapsolnak és nem szeretnek őszintén. Szegény anyám kétségbe volt .esve és láttam rajta, hogy ő is tisztában van a dologgal. Aztán jöttek bácsik, nénik és összeüllek tanácskozni a szüleimmel.

A pécsett tartott második országos patro- nage-kongresszuson egyik határozatban kimondták, hogy az egyesület tagjai részére gyermek- tanulmányi tanfolyamokat rendcztetnek. Ez a határozat helyes, bárcsak megvalósítanák nálunk is, hisz elvitatni nem lehet, hogy e kérdés megvilágítására égető szükség van.

Mert a gyermeket nem lehet úgy kezelni, mint valami raktári iárgyat, mert a gyermeknek lelke van, amely fokozatosan fejlődik és fejlődése minden fokán érvényesülni akar és fog is, amint ezt a körülmények engedik, vagy lehetővé teszik.

Ki törődik ma a gyermek leikével, mint önálló tényezővel, melynek más appercipiáló képessége van, mint a felnőttének ? Pedig mindenki tudja, hogy ugyanazt ez eseményt hat ember hatféleképen látja, mert egyiksem azt , mondja amit látott, hanem mindenik azt, amit az esemény az ő leikéből kiváltott. A gyermeknek más a fiizikuma, tehát más az általa létre- j hozott ielkiműködés is. De erre a mai társadalmi berendezkedés keveset gondol. Úgy veszi a gyermeket, mint a kész embert igen sok tekintetben, csak ott teszi meg gyermekeknek, ahol felnőtteknek alkalmatlan.

Máskülönben is valamennyi társadalmi elfajulásnak az az oka, hogy előre megalkotott és kitervezett közös szabályokba szorítják bele a legkülönfélébb emberi természetet. A lelki élet ezer, meg ezer differenciálódásra alig van tekintettel a közfelfogás. Azt tudjuk, hogy az emberi test minden legkisebb atomja is teljesen kicserélődik időnként, de hogy lelkivilága is válthzik, arra már nem vagyuk tekintettel.

Tehát az egyik nagy baj, hogy nem ismerjük a gyermeki lelket a maga külön individuumában.

A másik nagy baj, hogy tömegeket nevelünk, holott minden gyermek külön egyén, akire a tömegelmélet nem alkalmazható minden esetben sikeresen. Más az egyén és más a tömeg psichologiája. A tömeg egyenesen megölője az egyénnek, az egyén sem az a tömegben, ami volt egyedül. Miután pedig a jelen társadalmi állapot csaknem megváltoztathatatlan, gondolkozni kellene a módról és az eszközökről, melyek ezt a bajt csökkenthetik, vagy a minimumra redukálhatják. Ennek a kérdésnek a helyes megoldása, vagyis az egyén és a tömeg egymást kiegészítő összeműködésének lehetővé tétele óriási feladat, aminek a megfejtése az emberi aethikai alkotások Csimborasszója lesz. E feladat megoldása gigászi erőt, tudást és figyelmet kíván, melyet csak úgy lehel elérni, ha a társadalom minden arra érett tagja kezet kézbe téve becsületes munkában egyesül.

Különösen egy jól táplált, sivitó hangú nagynéni volt az, aki minden áron hangoztatta, hogy azt a drága kenyeret, azt a sok pénzt, amit én keresek nem szabad kidobni az ablakon. Volt azonban egy kedves, jószivü bácsim, aki pártomat fogta:

— Adjátok, mondta — azt a szegény gyereket valami tisztességes pályára, hiszen örökké nem maradhat csodagyermek. Vagy talán pálinkás kenyeret akartok vele etetni, mint a kis kutyával, hogy meg ne nőjjön ?

Az okos és jó bácsi szavai azonban nem használtak. A családi tanács úgy határozott, hogy meg kell maradnom a régi pályámon. Csodagyereknek kell iennem De mit szaporítsam sokat a szót, már az állam is pelyhedzni kezdett, amikor még mindig mint csodagyerek mutogattak rövid nadrágban, kezdetleges zenei tudásommal. Minden este sirva, fájdalmasan léptem a dobogóra. Semmi sem használt. A bácsik és nénik mindig újabb pár évi csodagyermekségre Ítéltek.

Már közelebb voltam a tizennyoiczadik évemhez, mint a tizenhetedikhez, amikor egyszer a közönség kegyetlenül kifütyült. Most úgy álltam a világban, mint egy elhagyatott szamár. Néztem mindenfelé, de hiába. Semmihez sem tudtam kezdeni mert semmihez sem értettem a világon. Egész gyermekkoromat csodagyermek- ségben töltöttem e! és nem tanultam semmit. Hangversenyről kávéházba jártam és pénzt kerestem, ahelyett, hogy az életemet alapoztam volna meg A többi gyermekek, akik egykorúik voltak velem, valamennyien rendes pályán vol-