Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-10-26 / 43. szám
2 NAGYBANYA 1911. október 26. illető hármas kijelölési jog tiszteiéiben tartása, a másik a nem katolikusoknak a választásból való kizárása. Az első pont a plébániai javadalom betöltésénél az egyházi szempontok érvényesítésének olyan értékes biztosítéka, hogy ahhoz az 1800. évi aug. hó 12-én 18836 sz. a. kelt ultimátum alapján megalkuvást kizáró módon kell ragaszkodnom. A másik pontra vonatkozólag kijelentettem, hogy hajlandó vagyok minden olyan megoldást elfogadni, amely mellett a kath. Egyház elvei sértetlenek maradnak, vagyis a nem katolikusok a lelkészválasztásban közvetlenül részt nem vesznek. Nem ütköznék tehát nehézségbe például az a megoldás, hogy a közgyűlés válasszon a kath. vallásu tagok közül kegyúri bizottságot, melyre a plebánosváiasztást átruházná. A most jelzett állásfoglalásból is meggyőződhetik a Tek. Tanács, hogy a Kath. Egyház szempontjából a választásnak az a módja, amelyhez a Nemes Város ragaszkodik, elvi nehézségbe ütközik. Miután pedig állásom kötelessége ellen vétenék, ha bármiben is azon elvek ellen cselekedném, amelyekhez alkalmazkodni tartozom és amelyeket felfüggeszteni jogom nincsen, sajnálattal keli kijelentenem, hogy a megoldásnak javaslatba hozott azt a módját, mely szerint az első kérdés a jelen esetben kikapcsollatnék és a választás a legutóbbi gyakorlat szerint ejtet- nék meg, elfogadnom nem lehet. Hozzá kell azonban tennem, hogy a javaslat nem volt Nagybánya városa iránt érzett jóindulatom szempontjából elbírálható, mert a város minden érdekét támogatni kész és változatlanul fenálló ezen jóindulat megnyilatkozásának a jelen esetben, őszinte sajnálatomra, általam el nem bántható akadályai vannak az egyházi törvényekben Annál őszintébb e fölötti sajnálkozásom, mennél kívánatosabbnak tartom az ottani r. kath. egyházra nézve is, hogy a jelenlegi és már 11 év óta tartó függő helyzetet véglegesen rendezett állapot váltsa fel. Fogadja a T.ek. Tanács őszinte tiszteleiem kifejezését. Szatmár-Némeli, 1911. október hó 14-én. Bororaisza Tibor szatmári püspök. Midőn a város előterjesztését megtette, mi előre megjósolhattuk volna ezt a főpásztori átiratot. Mert hiszen érthető az egyház álláspontja is főleg érzelmi szempontokból, hogy a legféltóbben, a legéberebb gonddal őrködik afölött, hogy az egyház legsajátosabb ügyeibe más vallásuak ne avatkozhassanak. Legalább ott, ahol az bármi utón elkerülhető. Olyan helyeken, hol a kegyuraságot más vaílásfelekezetüek gyakorolják, az egyház a tolerari posse álláspontjára helyezkedik. S nem lehet ezt bigolizmusnak sem nevezni, amint azt egyik laptársunk teszi, mert hiszen ezt a féltő gondosságot, hogy más vallásuak egyes felekezetek ügyeibe ne avatkozzanak, minden felekezelnél föltalálhatjuk. Miért volna ez tehát bigo- tizmus csak épen a r. kath. egyháznál? Meg azután azt se feledjük, hogy a kegyúri jog miként való gyakorlásánál a felsőbb döntések egymással homlok- egyenest ellenkeznek. É kérdésben nem volt az elődök eljárása egyöntetű. Mert némely városban úgy döntöttek, hogy a főpásztori kandidácziót a város respektálni tartozik s csak a r. kath. vallásu választók vehetnek részt a választásban, mig más helyeken a döntés éppen ellenkezőleg történt. Épen ez okból tartotta szükségesnek a vallásügyi miniszter is, hogy városunkban a kegyúri jog uj megegyezés alapján szabályoztassék, hogy a bizonytalan jog- gyakorlatnak továbbra eleje vétessék. Azonban mi minden uj megegyezést szinte lehetetlenségnek tartunk. A város nem adhatja föl a maga álláspontját anélkül, hogy a képviselő- testület jogain csorbát ne üssön s igv maga alatt ne vágja a fát. Mert hiszen a százados joggyakorlat a város megdönthetetlen igaza mellett bizonyít. Viszont az sem remélhető, hogy az egyház föladja a maga elvi álláspontját, mert a dogmatikus törvényekkel összeütközésbe nem jöhet s nem jöhet főleg akkor, ha a kérdés élére van állítva s elvi jelentőségű döntésről van szó. A kérdést pedig meg kell oldani, mert végre is egy nagy egyházat örökösen adminisztrátorokkal vezettetni sem helyes, sem üdvös dolog nem volna. Mi nem habozunk kimondani, hogy annak oka, hogy egyes városokban a kegyúri jog miként való gyakorlásának kérdése ennyire elmérgesedett, egyrészt a püspöki karban keresendő. Mert ha a k ath. autonómia meg volna — s az autonómia létesítésének egyik legnagyobb el- odázója éppen a püspöki kar, -- nem kisértenének minduntalan a városokban a lelkészválasztási kérdések, mert az autonómia egyöntetűséget teremtene az egész országban s nem tenné ki a városokat annak, hogy az ilvfajta vallási kérdések a felekezetek nyugalmát néha égő fáklyaként fenyegessék De ha nincs meg az országos autonómia, miért ne csinálhatnók meg a helyi r. kath. autonómiát? Ismerve a városunkban élő felekezetek türelmességét s egymáshoz való jó viszonyát, mi erősen hisszük, hogy a helyi r. kath. autonómia megvalósítása elé semmi akadályok nem torlaszolódná- nak s ha az autonómia létesülne, akkor mi sem állná útját annak sem, hogy a r. kath. plébános választását az autonómia keretében a r. kath. hívek eszközöljék. Ez esetben a képviselőtestület nem lemondana, hanem átadná jószántából papválasztási jogát az arra illetékes autono- mikus testületnek. De azt ne várja senki a várostól, hogy az autonómia létesítése nélkül jogairól bárki, vagv bárkik részére lemond- jón s elvi álláspontját föladja. Epen ez okból, a város jogainak épségbe tartása szempontjából mi lehetetlennek tartjuk azon megoldást is, melyet dr. Boromisza püspök kétségtelenül nagy jóakarattal ajánl föl, hogy a közgyűlés válasszon a r. kath. vallásu tagok közül kegyúri bizottságot, amelyre a plébánosválasztást átruházná. Ismételjük, hogy a képviselőtestület a lelkészválasztás jogát senkire sem ruházhatja ál, semmiféle kegyúri bizottságra, hanem igenis jószántából átadhatja a r. kath. autonomikus testületnek, melynek illetőségét minden vallásfelekezet elismeri. A kérdés őszinte és becsületes megoldása csak ez lehet; minden más avaros jogainak capitis deminuciója volnál é. ni. Kedvese fájdalommal látta ábrándosán önkívületi tekintetét és sejtette, mi történt. Nem kérdezősködött. Csak gyászoló tekintettel nézett rá. De őszinte volt jegyeséhez s elbeszélte neki a történteket. — ügy jött, ahogy te megjósoltad. Elvakit- tattam magamat — a föld legszebb lényétől. Már másnap hozzá akart menni s kegyéért, esengeni . .. Növekvő agodalomma! hallgatott, a kedvese minden egyes szavára, melyek úgy fúródtak szivébe, mint megannyi tőrdöfés. A leány átkarolta kedvesét S remegő hangon próbálta vad elhatározásáról lebeszélni. — Ne csábittasd magad annak az asszonynak a hálójába. Szerelmemre kérlek, könyörgök hozzád: ne menj hozzá, ha szived békéjét meg akarod őrizni. De ő nem hallgatott már rá. Minden kérése és kedveskedése daczára másnap a diva elé lépett. Pirulva állt meg előtte — elvakitva szépségétől. S egy szó, egy árva szó sem hagyta el ajkát. — Mit akarsz tőlem, te büszke fiú? Miért adlak az istenek neked oly szép szájat, ha a beszéd tehetségét nem adták meg hozzá ? — Sze-ret-lek, szép asszony, — mondta végre, félve remegő ajakkal. — Hohó! Nem te vagy az első, aki igy beszél. S nem te vagy az első, akinek ezt feleltem : Hozd el nekem, ami neked legkedvesebb e föl- nön. S kegyemnek napja nyomban rád fog ragyogni. Eltávozott, mély gondolatokba merülve.Ugyan mi a legkedvesebb neki a földön ? Harmadnapra rá fölkereste jegyesét. Karjaiba zárta s elhalmozta égő csókjaival és kedveskedéseivel. Utoljára. Bucsuzóra. Azután megölte őt. Szivét pedig kimetszette testéből. Másodszor lépett a kékszemü szépség elé. — Nézd. Megöltem menyaszonyómat. íme itt hozom a szivét, neked. Még gőzölög a forró vértől. Ez volt nekem legkedvesebb a földön. Oly mosolylyal, mely úgy érintette, mint fagyos lehelet, lépett elébe a gőgös asszony és igy válaszolt: — Kár, hogy fiatal menyasszonyod kénytelen volt életét és szive vérét ideadni. De én semmire sem használhatom az olyan embert, aki másnak szivét többre becsüli, mint. azét, akinek kegyeit áhitja. Merev pillantást szegzett a szép dívára — s egy szót sem tudott szólni. Aztán elment szegény fiú. Sohse látták többé. Mámor. — Irta: Zoltán Vilmos. — — Ha tetszik velem tarthat! — szólt Enrico Battarihoz a szőke contessina Livia de la Rocca, midőn a park kapuján kilépett, hogy felszálljon az olt várakozó automobilra. A szikár halvány fiatalember, a contessina öcscsének nevelője, nem tudta, mi történik vele. Szive mélyén, titkát aggódó gonddal őrizve, lázas, reménytelen szerelemmel imádta a büszke leányt, kinek mosolyáért grófok és herczegek verekedtek s ki eddig tudomást sem látszott venni Bottari létezéséről. Zavartan, szinte szédülve a kocsiba segítette a grófnőt és félénk ügyetlenséggel melléje ült. Olosójs litt wMsi forrás! Al&pittatott 1894 bon. ékszerész ======-- - Rákóezi-tór. Ajánlja dúsan fölszerelt raktárát az összes hires gyártmányú órákban. Nagy választók arany- ezüst és brilliáns ékszerekben, továbbá valódi és china-ezüst árukban.
