Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-10-19 / 42. szám
X2E. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula künyvkereskedó üzletében is. A városi nagy kölcsön. Október 18. A városi nagy kölcsön ügyéről riasztó hírek kaptak szárnyra. Nem lesz a nagy kölcsönből semmi, mert a belügyminiszter nem engedi a várost adóságba keveredni. S csodálatos, hogy mig a miniszter e döntéséről a vármegyei lapok abszolút biztossággal Írnak, ugyanakkor a város legilletékesebb körei a miniszter ily irányú elhatározásáról semmit sem tudnak. Sőt ellenkezőleg! A minisztériumból az a megnyugtató hir érkezik, hogy a nagy kölcsön felvétele ellen semmiféle elvi akadályok nem merültek föl. Csupán egynémely formalitás elintézése van még hátra, hogy a kölcsön fölvehető legyen. A kölcsön fölvétele tehát november hóban biztosan remélhető. Aminthogy ez másképen nem is történhetik Hiszen p minisztériumban is belátták és belátják, hogy a város sem az iskolák, óvódák, sem a városi nagyszálló felépítése elől el nem zárkózhatott; a vízvezeték és csatornázás kiépítésével pedig százados mulasztást pótolt. Ilyen nagy alkotásokat pedig nem lehet a semmiből előteremteni. Azzal sem lehet a város vezetőségét megvádolni, hogy számadás nélkül cselekedett. Mert ha nehéz helyzetbe jutottunk is, a nehéz helyzet okai azon tul- követelések, miket a szerződésszerüleg vállalt kötelezettségekkel szemben az iskolák és óvódák építésénél a kultuszminisztérium támasztott. De e tulkövetelések ügyében a végső szó még nem hangzott el! Egy azonban bizonyos, az, hogy a városi kölcsön e hosszas vajúdása is megdönthetetlenül dokumentálja azt, hogy minő égető szükség van a városi törvény sürgős megalkotására. A jelenlegi túlságos törvényhatósági és kormányhatósági gyámkodás annyira megköti a város szabad mozgását, hogy e gyámkodás elóbb-utóbb a városok csődjéhez kell hogy vezessen! Az amerikai magyarok pénze. Október 18. Egy körrendelet az ország összes hatóságainál „ad acta“ téve s ezzel el van intézve a dolog újra egy újabb körrendeletig: ez a magyar állam anyagi gondoskodásának maximális mértéke a mindennapi kenyérért kivándorolt, de az országba még visszajönni vágyó fiaival szemben. Pedig államérdek; ezt felismerték már rég, de a cselekvés még mindig késik s a szegény, bányák mélyén kínlódó magyar keserves garasait élelmes, tolvaj bankárok rakják zsebre. Még jó, ha alaposan lefölözve valamit juttatnak belőle az itthon levőknek. És nagyobb dicsőségünkre, ezeknek az uraknak nagy- része szintén magyarországi! Ez a nemzetgazdasági politika nálunk. Pedig annyi nagyot, annyi nemeset cselekedett már ez az ország, hogy a tradicióknál fogva is kellene benne még annyi erőnek lenni, hogy ezt az átkos helyzetet megszüntesse, hogy véget vessen az örökös rettegésnek, a számtalan csalódásnak, a nehezen szerzett dollárok könnyű és még csak nem is könnyelmű utón való elveszítésének. Tagadhatatlan, hogy pusztul az ország. Ott az Alföldön, ahol a jólét békéjét még nem zavarta meg a kenyérért való gyilkos tülekedés zaja, ahol oly széles utakat hagynak, hogy más vidéken három családnak volna elég földje belőle, ott még nem érzik súlyosan az amerikai járás átkát, bár ott is nyílik elégszer alkalom látni a vasutaknál az utrakelőket. De másfelé, ahol egész falvak állnak üresen, elhagyottan, a hol 400 legényből 40 sem kerül a sorozó bizottság elé: ott már lehetetlenség meg nem látni a pusztulást. S közös édes anyánk, az állam, nemcsak hogy semmi sem tesz e veszedelem csökkentésére, gátolására — nem értjük alatta azt, hogy szuronnyal, puskával tartsák vissza a menni akarókat, — hanem A „Nagybánya“ tárczája. Hogy készül a tárcza? Nagyságos asszonyom! Mint kedves levelében irja, szívesen olvassa a tárcákat s van egy pár kedvelt Írója, kiktől ha tárcza jelenik meg, az valóságos ünnepnap számba megy nagyságos asszonyom részére. E pár kedvencz Írója közé számítja az én igénytelen személyemet is. Oh, végtelenül köszönöm e nagy megtiszteltetést s mély hálám jeléül kénytelennek érzem megtenni a bizalmas vallomást, amelyre fölkér, hogy Írjam le, mikén! is készül a tárcza ? Azt irja asszonyom, hogy legutóbbi tárczám, amint ott messze, messze .. . virágos kertjének lugasában, megrészegítve a fakadó rózsabimbók illatától, olvasá, lelkületére igen mély benyomást tett. Elolvasta egymásután kétszer, háromszor, el igen ’sokszor s azután amint az est teregetni kezdő csendben, észrevétlen, halvány borongós fátyolét, merengni kezdett önfeledten, szivecskéje csordultig megtelt valami kimondhatatlan vágy- gyal, érzéssel, fájt is, jól esett is valami egyszerre, egy időben s mire az ég sötétkék, tiszta kékjén felragyogott az esthajnali csillag ... a homályon átvillanó sugarai visszacsillámlottak azon a két könycseppen, mely szemeiből tört elő öntudatlan, önfeledten . . . Megsiratta a tárcza hősnőjét, kit az utolsó hasábon virágfakadáskor vittek el messze útra, ki a temetőbe. És másnap — mint kedves naivitással irja levelében — minden küzdelme daczára érezni kezdő, hogy mégis csak Éva leánya. Végtelen kíváncsiság fogta el szivecskéjét, megtudni, hogy vájjon milyen, hogy néz ki, szőke-e vagy barna, ábrándos tekintetü-e vagy komor kinézésű az az iró, ki azt a szép, szomorú történetet irá, mely kegyedet megrikatá s hogyan irta, mi inspirálta őt ? Az ön véleménye szerint nagyságos asszonyom, mint kedves levelének utóiratában megjegyzi, annak a szép szomorú történetnek Írója igen mély kedélyű, érző szivü, ábrándos fiatal ember lehet, ki talán maga is szenved, kinek szivét talán ép oly elérhetetlen vágyak gyötrik, mint a tárcza szegény hősnőét, ki talán szive vérével irta, rajzolta meg azokat a jeleneteket, melyek a kegyed — mindenesetre szép, ékszin- kék — szemeibe azokat a könycseppeket lopdosák. Nagyságos asszonyom! Felemelt fővel, büszke öntudattal mondhatom, hogy leszámítva a hitelezőimnek Ígért terminusokat, nem hazudtam soha! Nem fogok most sem! Fájdalom, kegyednek igaza van. Azokat a szomorú történeteket Írója igen keserves pillanatokban, mélyen feldúlt kedélylyel, ha nem is szive vérével, de mindenesetre vérszinü tentával irja gyászkereiü papirosra. Az érzelmek viharkorbácsolta hullámokként zajlanak szivében, melyek egy elérhetetlennek tetsző pontra irányulnak, majd remél, majd meg kétségbe esik, egyik pillanatban felujong örömében: hátha mégis! — mig a másikban sötét, lemondó világfájdalmas hangulat vesz erőt lelkén : meglásd, megtagadja! S e hangulatok közepette a vágy folyton gyötri, légeti szivét lelkét és ekkor .. . születni kezd a tárcza. Képzelem, midőn e sorokat olvassa, felbigy- gyeszti ajkait s vállacskáit vonogatva olyas valamit fog gondolni: ej, be egy érthetetlen ember! Elismerem, hogy nagyon is költőies színeket használtam, hogy egy kissé homályosan fejeztem ki magamat, elmondom tehát szárazabb prózában, ami iránt szivecskéjében oly leküzdhetetlen kíváncsiságot érez. A tárcza születését mindig bizonyos melancholia, elcsüggedés, a világfájdalom bizonyos szimp- tomája, sőt kisebb fajú életuntság előzi meg. A szomorú hangulaton itt-ott áttör ugyan egy-egy halvány sugár is, a remény sugára, de fénye, csilláma csakhamar eltűnik, elvész, mint piczinyke csillagfény tenger éjszakában. S e borongós, világfájdalmas hangulatban azt tapasztaltam, hogy az ember bizonyos dolgok iránt sokkal jobban érdeklődik, mint más normális viszonyok között, sőt ez érdeklődés annyira felcsigázódik s a legtöbbnyire olykép nyilvánul, hogy harczászati nyelven bátran lehetne kémszemlének is nevezni. Nevezetesen az ember leküzdhetetlen vágyat érez megtudni, hogy szerkesztője aznap jobb- vagy ballábal kelt-e fel, van-e náthája, érte-e már bosszúság, jó kedélyhangulatban van-e s miután alaposan meggyőződött arról, hogy a szerkesztő kétségbevonhatatlanul aznap jobblábbal kelt fel s egész pompásan érzi magát, óvatosságból az ember kis időre visszavonul. Megvárja ugyanis, mig a szerkesztő megírja a vezér- czikket, hogyha ugyanis rejtőznék még benne
