Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-07-13 / 28. szám
1911. julius 13. NAGYBÁNYA 3 tartozást tudatosan, sőt czélzatosan hangsúlyozni: oly törekvés, amely minden teremtő erejű művésztől távol áll. A mi magyar hazánkban ezidőszerint keresni kell azokat az embereket, akik zárt egészet, íüggetlen egyéniséget jelentenek, akik igazán emberileg értékes műveket alkotnak — keresni, mert részint elvonulnak a nagy tülekedés elől, részint eltakarják őket azok, akiknek nagyon is szükségük van arra, hogy az érdeklődést mesterségesen, mások ócsárolásával és önmaguk dicsőítésével tartsák ébren maguk irányában. A harcz, mely még ma is folyik, éppenséggel nem az öregség, vagy a férfikor harcza a fiatalság ellen — hiszen akkor tragédiáról beszélhetnénk — hanem egyszerűen a művészet küzdelme az álművészet és a siker- hajhászattal szemben. És ha a mérkőzés viharosnak látszott is: nem lehet kétség az igazság és a győzelem felől. Á közönség azonban egyelőre tájékozatlan marad, vagy tévútra vezettetik. Az irodalom és a közönség érintkezése nálunk se mélység, sem terjedelem, sem intenzitás, sem extenzilás tekintetében nem kielégítő, az európai átlagon hasonlíthatatlanul alól áll. A közönség tájékoztatása a kritika feladata volna, de a magyar kritika állapota még elszomorítóbb, mint művészetünké. A sokat emlegetett »forradalom« magával hozta a maga »kritikusait« is és ezek a kritikusok nem mások, mint maguk a forradalmárok, akik egymás munkáinak dicsőítése közben voltaképpen saját irányuknak, végeredményben pedig önmaguknak tesznek szolgálatot. A szó- czafrangos, csillogó, sziporkázó köntösbe öltöztetett képek, versek, drámák és elbeszélések, amelyekben gondolati mélység és emberi igazság azonban nincsen, megtermették maguknak a védelmezőket és a zászlóvivőket alkotóikban, akik műalkotásaikról a saját nyelvükön, saját nagyhangú, zavaros és gondolattal an stílusokon mondanak véleményt. Nem kritika ez, hanem lirizálás, mint Alexander Bernát helyesen mondta; nem a műalkotásoknak értékét bonczolják az igazság, az erő, a szépség, a mélység és a hatás szempontjából, hanem saját érzelmeikről tájékoztatnak, amelyekre pedig senkisem kiváncsi. Nem keresik a tényleg produkált értéket a mai kor és a múlt értékeihez viszonyítva, hanem önmagukat tárják fel előttünk olyan módon, amely gyakran Ízléstelen és mindig művészieden. Hódolat illeti azt a néhány embert, aki ellenséges irányok támadásai és érdekkapcsolatok ereje ellenére is meg tudta őrizni a maga krilikusművészi függetlenségét, megérti a kritikának jelentőségét általában és kivált a mai sajátságos magyar viszonyaink közepette s aki többre becsüli a szépet, a művészetet, többre a kritikát, mint hogy korcsirányok szolgájává és émelygős érzelemnyilvánitásá sülyedni engedje. vándorútra kerültem újra, kézről-kézre, mígnem e teremben száműztek, ahol ma megláttál. És ez tényleg a vigasztalan, örökös egyedüllét. Az órák hosszú egyhangú elvonulásában nem látok lábaimnál senkit, csak ilt-ott néhány angol, akinek »verry fine indeed« felkiáltásuk felijeszthetik sírjában a Mestert. Körülöttem csak az itteni festők fércmunkáit észlelem és kétségbeesésem betetőzésére azon tanakodnak, hogy kabátom elfakult zöld színét, ajkaim hervadt pírját és szemeim feketeségét felfrissítik. A mostoha sors néha vén, pápaszemes nőszemélyt hoz ide, aki feslőállványt állít elém és másolni kezdi arczvonásaimat. Nézem azt az undok nőt, mint készit torzképet rólam, és nem tudom öt meggátolni ebben. Csak egyetlen vigaszom van: amikor az óra elüti az éjfélt, akkor egy szellemsereg libeg el előttem. Hirtelenül egy remegő alak tűnik elő, felém közeledik és kétségbeesett fájdalommal tekint reám; felismerem a nagy mestert, akinek gyermeke vagyok — és mi mereven nézzük egymást, szótlanul, tisztelem a bánatát, amelylyel zseniálitásának haszontalanságát siratja. De ime, álmodozásaimba most közönséges hangok hatolnak. Lépések közelednek, nagyon kövér, szuszogó ur jön, csúnya élettársa kíséretében; most beléptek a terembe. Megállnak a kép előtt. — Nem találod, drágám, hogy Eudoxiánkra hasonlít? kérdi a kövér ur. Szegény Madonna 1 . .. De nagyon kevesen vannak a magyar kritikának, a magyar művészetnek védelmezői. Mert mig a magyar művészet minden mondvacsinált forradalom ellenére is halad egyenesen, határozottan, rendíthetetlenül a maga utján, addig a magyar kritika dobbá és doronggá lett, kenyérkereső eszközévé a könnyen élni kívánó embereknek. Megállapíthatjuk, hogy Magyarországon átlag jobb dolguk van a kritikusoknak, mint a művészeknek, holott az nem természetes állapot, különösen nem, ha számba vesszük a magyar kritika által termelt »értékeket«. Az abnormis állapot magyarázata: művészi műveltségünk sekélyes volta. Annyira nincsenek nálunk tisztában a kritika igazi mivoltával, szerepével és jelentőségével, annyira megzavarta az ingerlékenyebb kedélyeket a magyar művészetbe idegenből becsempészett álforradalom, annyira kevesen készülnek lelkiismeretesen és minden tehetségükkel a műkritikusi pályára, oly kevesen vannak, de oly kevesen, akik irodalmi kritikával foglalkozván, az örök emberi és nem a ma és az érdekkapcsolatok szempontjából mondanak Ítéletet: hogy átlagos kritiku saink minden kvalifikácziója ma már csak az akaraterőben merül ki. S igy, bárha nálunk sok a kritikus, annyira sok, hogy több kritikusunk van, mint ahány művészünk (a legtöbb művész kritikus is akar lenni), a magyar kritika, amily nagy összeget képvisel terjedelemben, oly csekélyei emberi mélységben és művészi értékben. Ujságkritikák és folyóiratkritikák özönével hullanak naponkint az olvasók elé, mert kritikusaink nem a művészi értékek lemérését tartják feladatuknak, nem a magasabbrendű, tisztultabb, egységesített, nemes világfelfogást kiinduló szempontjuknak, hanem személyi és irányérdekek kielégítését s az érdekek minősége szerint a közérdeklődés felköltését vagy elaltatásál; az afölött való csodálkozást pedig: hogyan lehetséges ugyanarról a drámáról, képről vagy regényről annyi ellentétes vélemény minden külöiaös megokolás nélkül ? — egyszerűen az olvasókra bízzák. A magyar kritikának csak szinleges czélja az értékelés, a művészi itélelmondás; valóságos czélja: az egyoldalú érdekek megvédelmezése; lényege: a tájékoztatás — ugyanaz, mint a napi híreké — s e szempontból egyetlen, legerősebb fegyvere: az agyonhallgatás. A magyar kritika túlnyomó részben: ujságkritika — kritika, amely az érdeklődés felkeltésére készül, mint a fizetett kommünikék, kritika, amelynek értékelésére az átlagos műveltségű olvasó már semmit sem ad, kritika, amely értéket nem teremt — kritika, amely nem művészet, kritika, amely nem kritika. Alig van ma emberünk, aki művészeti kérdésekről értekezni merjen és tudjon, aki belehatoljon a magyar művészet nemzeti lényegébe és megírja annak bölcseletét. Alig van emberünk, aki képes volna megmutatni, hogyan váltódott ki a művész leikéből az a tükör, amelyben száz meg száz más ember képe tükröződik; aki megmulatná, mi az emberi és mi a művészi a művészben és alkotásaiban és alakjaiban s aki azzal az adománnyal is bírjon, hogy kritikája önmagában is értéket képviselő művészi alkotás legyen. Azt mondják: egész művészetünk forrongott az utolsó öt-hat év alatt; a forrongás tenger háborgásának látszott, amely a sziklapartot megdöntéssel fenyegeti, hogy elönlhesse a vidéket és uj formát adjon a talajnak. De a vihar csendesedik, a hullámok elülnek, a sziklafalak büszke épségben merednek az égnek. Történt-e egyáltalán valami változás?!.. . Sötét van, nem lehet tudni. Szükségünk van fényes, tiszta, a magasságból világitó fáklyára. Szükségünk van kritikusokra, akik bátorságukkal és elfogulatlanságukkal tiszteletre, tudásukkal és tehetségükkel hódolatra kényszerítik az Írókat, a művészeket és a közönséget. Akkor kevesebb lesz a kritikus, kevesebb lesz a művész, nagyobb lesz a közönség és több lesz a művészet. A magyar kritika kérdése a magyar művészetnek létkérdése lelt. Szegény diákok. Julius 12. Kissé nehezemre esik a »kedves« diákévekre visszagondolnom, mert ez idő alatt élelemnek úgyszólván minden keserűségét átéltem legalább primaer jelekben. A hangos vita a diákok templomáról erőszakosan és brutálisan tépte fel nem egy emlékemet diákéletemből. Milyen különös és furcsa is volt az! . . . Valamikor kis diák, kis gyerek voltam, határolva és korlátolva nemcsak a társadalom kérlelhetetlen és mindenre érvényes törvényei által, de hatalmas és sötét iskolafalak hatalmas és fékentartó, néha-néha igen kegyetlenül érintő parancsai által. összezsúfoltam levegő s vastag ősi falakon át nem hatoló napfény nélkül, sápadtan és véznán pergettük le a kiszabott éveket . . . Milyen rettenetes is volt az! . . . Ó nem, nem az első években, mert akkor még oktalan az ember, hanem amikor fejteni kezdi a bilincseket, érezni kezdi a mező szagát és elábrándozik a gesztenyefák alatt; mikor lázad a vér és nem tűr korlátokat; óh, akkor valami rettenetes volt bent ülni a teremben, méteres és szikkes falak között. És ha sóvárogva és lopva ki is tekintettünk, az egyedüli kilátás volt a börtön udvara, hol kísérteties csendben és rettenetes lelki nyomorban sétáltak a lánczoll rabok. Óh, gyönyürü kilátás volt az: ha a börtönből kitekintettünk, a börtönudvarba esett a tekintetünk, hogy véletlenül se menekülhessen el a gondolatunk a bezárt falak közül. Szegény diákok! Hát még mikor a szegény diákok meghallották a csengettyüszót, milyen életvágygyal menekültek ki az ódon falak közül, hogy "most a szabad természetet élvezzék. Milyen ujjongással tánczollak és hajkurász- lak kifelé, hogy szabad, tágas térségen tiz perez alatt lerázzák az előbbi óra minden porát és tudományát s ugyanakkor erőt merítsenek az elkövetkező órához. Milyen rivalgással és tánczczal jöttek s mire leértek, fél perez alatt nyüzsgésig tömve lett a kicsi, szomorufüzes, iharfás udvar. Milyen elbágyadás és milyen letörés: futni próbálnak és egymásba csapódnak, játszani akarnak s egymást zavarják a játékukkal. A Czinterem, az utcza zárva (akkor igy volt, nem tudom, hogy most is vájjon) s a két kapunál, mint két sárkány, őrködtek a szolgák, nehogy valaki ki merjen menni egy kis szabad levegőt szívni. Szegény diákok, milyen ványadfan és szomorúan tértek vissza a szűk, boltozatos falak közé, hallgatni a tudományt, mig az eszük kint járt a Klastrom-mezőn, a Virághegy tövében s ibolyákat szedett. .. Beszélhetnek a diáknak addig, mig boltozat és várszerii fal fogják a testét, lelkét — az esze kint jár és hajszolja a cserebogarakat s csak inkább vágyik a szabadságra, ha börtönudvarra esik a tekintete. Nem is tudom elképzelni, hogy akadhat valaki is, aki nem veszi számon az e korban az emberi testben fellépő és működő óriási változásokat, melyek a testet és a lelket labilissá, könnyen kormányozhatóvá, formálhatóvá teszik s amiket igen-igen lelkiismeretesen és becsületesen kell irányítani, mert a könnyelműség, vagy a direkt felidézett rossz körülmények nagyon-nagyon megbosszulják magukat. Itt csak általánosságban beszélek, de beszélhetnék specziálisan a szóbanforgó esetről is. Felemlíthetem azt is, hogy a jelenlegi gimnázium igen rossz hatással van a diákgyerek psichéjére, hogy a szűk, zsúfolt helyen, mely már 5 — 10 év előtt is zsúfolt volt, bizonyos kábult, szorongó érzés nehezedik a gyerekekre. Még felnőtt korunkban is érezzük ezt nagy tömegben. És ez nehezitőleg, nyomasztólag hat az agyra, a gyöngébb tehetségüeket meg épen butulttá teszi. És most alkalom kínálkozik szabad és zöld tágas térre, hová mámorosán és csapongva száll a diákfantázia. És ez a Klastrom-mező. Milyen sokért nem adtam volna, ha én oda járhatok iskolába 1.. . Bizonyára ott épül fel az uj gimnázium, de ha másutt is lesz, órák alatt sose lesznek a diákok a dohos, régi épületfalak közt, hanem mégis csak kint lesznek ők — mint mi voltunk — legalább gondolatban: a Klaslrom- mezőn' f. b. f. Színészet. Julius 12. Az a néhány nap is már, melyet Heves társulata városunkban töltött, meggyőzött bennünket arról, hogy réges-régen fordult meg
