Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-07-13 / 28. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. julius 13 ről, a kritikus a művész lelkét vési márványba, a kritikus egy művészről ir annyi regényt, annyi alakkal, ahány műalkotásról ir kritikát: mert a művész, aki az ő alakja gyanánt szerepel, minden müvében mint uj ember elevenedik meg, Minden művész annyiszor él, ahányszor műremekeket alkotott. Nem szabad hát a kritikát lekicsinyelni; egyenlőrangu az a többi művészettel. Szégyenletes volna a művészetekre nézve, ha olyan bírótól volnának kénytelenek elismerést elfogadni, akit maguknál alacsonyabbrendünek tartanak. Azért egy nép műveltségének nem az a végső mértéke, mennyi remekművet mondhat magáénak ? — hanem az: képes-e felismerni és méltóképen értékelni a maga tehetségeit és azok alkotásait, vannak-e kritikusai és milyen mélységű és milyen terjedelmű a kritikája? A művész önmagában véve körülzárt egység, amelyet a külső világgal a kritika kapcsol össze, közvetít, értékel, feltár, magyaráz. A művész az egységes fénysugár, a kritika a prizma, amely elemeire bontja. A kritika mutatja meg a művészetben a művészt és az embert; oda mutatja a nyilvánosságnak, ezzel a szóval: — Lássátok ezt a lelket, amely az örök emberinek csak egy kis részlete és mégis egész világot hordoz magában . . . A kritikus a művésznek hűséges kísérője, barátja, védelmezője, ellenfele; a kritikus a művésznek önlelkiismerele. A kritika a parancsoló és tiltó törvény, az igazgságszolgáltatás, a rend fentartója és a végrehajtás a művészet határtalan birodalmában, amely törvény országol fejedelmek és parasztok fölött — s a birodalom állapota épen a kritika képességeitől: felismerő, értékelő tehetségétől, hatalmi körétől és tényleges erejétől függ. A kritika az a tér, ahol a művészet önmagát kormányozza és önmaga fölött tart itélőszéket. Nagy feladat, nagy felelősség, eszményi hivatás, — nem közömbös hát, hogy kik ülnek fenn, az itélőszékben, mint az emberi igazságnak megszemélyesítői. A mai magyar művészet minden látszólagos forradalom, pezsgő élet, harcoló ellentétek mellett is jóval kevesebb maradandó értékű terméket mutathat fel. mint amennyit a külső jelenségek után Ítélve, várni lehetne. Amily nagy zajjal hirdetik és kináiják magukat azok az irányok, melyek a reklámra ugyan nem szorultak reá, mert létezésük, nevük és lényegük magában- véve már rekklám, — olyan sekélyesek is egyszersmind. Ezek az irányok forradalmi jelszavakat írtak zászlóikra. Forradalom! . . . Eltekintve attól, hogy a művészet birodalmában csak a műalkotás csinálhat forradalmat, oly értelemben forradalomról beszélni, hogy húsz ember összeáll és kijelenti: Mi pedig forradalmat fogunk csinálni! egyáltalában nem lehet. A »forradalommal« uj, nagy értékeknek kellett volna i születniük, magyar értékeknek, vagy általános emberi értékeknek. De egyik sem jött. Hanem özönlöttek az utánzók hajmeresztő képei, szó- cafrangos versei, gondolaltalan novellái, érzés- telen dalai, nem a természet realizmusából fakadó, hanem a szavak által vezetett hasonlatai, utánérzések és hamis hangulatok, amelyekben nem volt sem becsületes magyarság, sem őszinte, megragadó emberi érzés, de nem volt gondolat- ébresztő elmélyedés, metafizikai, filozófiai mélység sem Ó igen, a kedélyek fel voltak izgatva, de csakhamar csillapult az izgatottság, hanyatlott az érdeklődés, a forrongásnak elkövetkezett a vége és sok tisztaszemü, józan ilélőképességü ember előrelátja már egy uj korszak eljövetelét: amelyik talán még küzdelmesebb, de uj, de egészséges, de eredeti és magyar, amelynek művészete ebből a földből nő ki és nem idegen földről ültették át. Mert a nemzet belső élete, története, múltja, hagyományai, szokása, faji vonásai, törzsi sajátságai, őseinek életmódja, a környezet, a földrajzi helyzet, a levegőj a viz, a föld együttvéve alkotja a mély és ősi forrást, amelyből a művész teremtő egyéniségén keresztül a költészet fakad. író, költő, zenész, festő csak akkor igazán művész, ha magyar; mert az egyedüli értékes, uj, eredeti műalkotás, amit magyar művész a külföldnek, az emberiségnek adhat, az a műalkotás, ami vagy önmagában véve uj, eredeti, értékes, vagy ami az egyetemes örök emberinek sajátságos megjelcniíője: ami magyar. A magyar művészetnek itt kell teremnie ezen a földön, ahol belső szükségszerűség fakasztotta, ha pedig átültetésre, idegen elemek felvételére szorulna, teljes asszimilácziónak keli végbemennie. Ez a létfeltétele minden »művészeti iránynak«, amely Magyarországon élni, érvényesülni, hódítani akar: legyen művészet és legyen magyar. Különben pedig: tömegmunkát végezni és tömegértékek elismertetését kierőszakolni, nem a művészet hivatása; ha »irányok«, mint ilyenek, mint irányok lépnek fel követelésekkel, ez életképtelenségüknek és értékbeli szegénységüknek kétségtelen bizonyítéka: azt jelenő, hogy az egyes emberek nem rendelkeznek kellő tehetséggel, alkotó erővel és értékkel az elismertetés kivivására. Csak a művész, csak a műalkotás értékes, de nem a »művészeti irány«. A művészeiben az irányok, az iskolák kiképződése épugy a hanyatlás jele, mint az egyes művész életében az a tény, hogy már csak mást utánozni, vagy csak önmagát ismételni képes. Amint az igazi művész újra él minden alkotásában, mint önmagától mindannyiszor különböző ember, akinek annyi lelke van, amennyit alkotott, úgy az egyének közötti különbözőség kizárja azt, hogy igazi művészek iskolákba, irányokba, nyájakba verődjenek össze. Az utókor megállapíthatja a hasonlóságot a korbeli, gondolkodásbeli, műveltségi és környezeti összetartozás alapján, de a hasonlóságot, az összerészlet, filozófiai mélységgel és logikai erősségekkel bírjon, részint a művészi alkotóerő, amely a kritikus Ítéletét a szépnek egy uj, önálló formájában megrögziti. Nyilvánvaló, hogy a kritikának élvezéséhez, a benne összesürüsödött szellemi munka megbecsüléséhez nem közönséges műveltség szükséges. A tartalmi mélységnek és az eszmei tökéletességnek szeretete pedig, egyszóval az elvontabb, általánosabb jelentőségű gondolatsoroknak kedvelése, nem minden átlagos műveltségű ember tulajdonsága. Kevés ember képes észrevenni a kritika sorai mögött az embert s megalkotni magának ez ítéletekből az Ítélő ember jellem- és világképét. És még kevesebbeknek adatott meg a képesség azt belátni, hogy a filozofikus mélységnek művészi formában való megjelenítése önálló teremtő munka, műalkotás, olyan, mint a kép, a szobor, a dráma, vagy a szimfónia, hogy a kritika nem alacsonyabb- rendü a többi művészetnél. S a legnehezebb meglátni azt, hogy a kritikus egyénisége épp oly zárt, körülhatárolt egyéniséget alkot a maga filozófiájával és művészetével a másik kritikussal szemben, mint egy művészegyéniség a másik művészegyéniséggel szemben. Művészet és filozófia — két ikertestvér; az a művészet, amely nem testvére a filozófiának, bizony nem művészet. De hát sokan vannak, akik a való világ téves túlbecsülése mellett lenézik a filozófiát és még többen, akik a művészettől csak szórakozást várnak, alacsonyrendü, szolgai munkát. Holott a művészet ura a világnak és ura az embernek, nem rabszolgája: mert uj világot és uj embert teremt s mert benne az emberi szellem a maga végtelenségében, tökéletességével, teremtő erejével nyilatkozik. Akik a művészetben nem elmélyedést keresnek, hanem csak szórakozást, múló gyönyört, azok sohasem fogják a kritikát sem megérteni, sem megbecsülni; az ilyen embereknek való az ujságkrilika, amely tájékoztat s ezáltal teljesíti a hírszolgálat kötelességét. Ellenben akik tudják és lelkűk mélyéig átérzik, hogy a művészet tüzének minden szikrája, ha magunkba szivtuk, őrök, el nem múló jegyet égetett lelkűnkbe, azok nem a múló gyönyört, de az igazságokat, a lelki mélységeket, az egyetemes, örök emberit keresik és találják meg a művészetben. Az ilyen emberek számára készül a kritika s ezeknél talál megbecsülésre. Mert ha hódolatot érdemel a művész, aki ezen a sáros földön, ebben a nyomorúsággal és bűnnel teli világban járó-kelő embereket megmártja a maga teremtő erejének tengerében, hogy a betűkből, a hangokból, a színekből kilépve, megelevenedve álljanak elénk, — akkor semmivel sem érdemel kevesebb hódolatot a kritikus, — hiszen az ő világa még desztilláltabb: mert két lángelmén átszürődött nemesebb világ. A művész regényt ir, képeket fest, különböző, más-más emberekA butaság előretolakodik, hogy lássák, az okosság hátul marad, hogy lásson. * A csüggedés olyan mint a spongya, — növelik a könyek. Brán Lörincz. A régi kép. — Irta: Paul Boui'get. — Egyedül voltam a c . . . i muzeum nagytermében, egyik képtől a másikhoz léptem: a felügyelő magamra hagyott, ő ugyanis ennek a vidéki egyetem ódon épületének harmadik emeletén volt, a két alsó emeleten voltak a tantermek és a könyvtár. Ezen a délutánon halotti csönd volt a magas ivelésü, hűvös teremben és én nyugodtan szemlélhettem egy festményt, amelyet értékesnek és pompásnak hittem. A tizenhatodik század valamelyik ismeretlen mesterétől származott és egy Madonnát ábrázolt, csodás finomsággal megfestett esteli tájképen. A barna szemek kissé félősen néztek, de telve voltak isteni ártatlansággal, feje, amelyen a bronzszinü haj két oldalra volt simán lefésülve — jobboldalt hajlott. E csöndes arezon, kezein, amelyek a Megváltót emelték magasra, fiatal viruló leánytestén, amelyhez egy zöld aranyhímzésű kabát simult, magasztos nyugalom volt, oly ragyogóan tiszta lelkinyugalom, mint az az átlátszó világosság, amely a távolnak tűnő és mégis oly közellévő estéli tájképet átitatta. A térdeplő angyalok áhitatosan kulcsolták imára kezeiket és igaz áhítattal tekintettem én is a Madonnára, akinek arcvonásai valami szüz- tiszta gyermekded, naiv leányarc kópiája lehettek .. . és oly fanatikusan néztem a vásznat, hogy halk panaszos hangot véltem hallani. És úgy tűnt, mintha a Madonna szép, sápadt ajkairól azon legendák egyike hangzanék, aminőket a régi rajzolók feltüntetnek, akik alakjuk ajkaira egy mondást rajzoltak, hogy megmagyarázzák általa a modell szándékát. Elmondom, amit hallani véltem . . . A Madonna suttogta: — Te néha elégedetlen vagy a sorsoddal, pedig mily megbecsülhetetlen a te szabadságod, a független életed, az én mozdulatlanságomnak kemény törvényével szemben. Amióta a Mester zsenialitása idevetett e vászonra, sok rossz börtönt ismertem meg. Nagyon szerettem azt a műtermet, ahol először nyíltak látásra a szemeim. Olaszországnak valamelyik régi kastélyában volt és a festő már agg volt, komoly és tiszta, akárcsak az álmodozó gyermek. Homeros verseit mondogatta, miközben arezomat festette, néha félbenhagyta munkáját, hogy megsirassa hazájának sorsát, azok rosszaságát, akik uralják a romlott erkölcseit és élvhajhászó törekvéseit. És sokszor elmagyarázta egy öreg szerzetesnek, aki néha ellátogatott hozzá, hogy akkor vigasztalódik csak, amikor a képemen fest. Reméli, hogy a hívők pillantásai reám irányulnak és a bűnös lélek vigaszt és erőt lelnek abban a misztikus varázsban, amely szépségemrül feléjük sugárzik. Igaz, hogy akarata szerint hosszú évek során, egy kápolnabüvös félhomályában éltem, tömjénfelhőkbe burkoltan, mig az oltár lépcsőiről a remény és megbánás sóhajai szálltak felém. Leszálló estén asszonyok jöttek, halálosan sápadt, de megbüvölő szépségű asszonyok és lázasan égő szemekkel nézték arezomnak bűvös nyugalmát, szemeikből kiolvastam valami végtelenül finom és szomorú kívánságot, földöntúli erősödés, részvét és megbocsátás utáni szomjuhozást. Mások jöttek, könnyelműek é3 közömbösek, letérdeltek eiém, pedig fiatal embert vártak, aki kisvártatva valamelyik oszlop mögül lépett oda melléjük. És igy múlt az idő, a nap fénye csak tompítva került be hozzám a templomi ablakok nehéz színein keresztül, de egy nap sem következett, amelyben megapadt volna az emberi szenvedélyek és panaszok áradata. Egy reggelen azután egy horda katona rohant be a kápolnába; megmásztak az oltárt, kitéptek a fülkémből, éles tőrrel kimetszettek a keretemből és összetekertek mint valami árut. És csak hónapokkal ezután kerültem egy kastély boudoirjába. Uj gazdám egy ország kormányzója volt, aki csak ritkán időzött otthon, többnyire a csatatéren tartózkodott. Egy napon, amikor néhány vendéget vezetett körül kastélyában, elém kerülve igy szólt: — És, hogy megszerezzük e képet, több katona vesztette el életét, mint ahány szál van e vászonban! És nehéz kezével, amelyet egy nagy sebhely éktelenitett, rám mutatott. Amikor egy évtized után meghalt, szomorú
