Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-07-13 / 28. szám
T2ZL. év folyam. ISII. j-ali-as lió 13. 2S-ilr szám. NAGY Ml ±U A €\ 0 i i UJVIJ öfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér, elenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. Próza a Hortobágyról. Julius 12. Délibáb, csikós, gutyás és ti mind, akik mind hozzátartoztatok a végtelen Hortobágyhoz, Isten veletek! Szegény magyar lírikus, aki vagyok, most elsiratlak benneteket utoljára, most elsiratom és eltemetem a hetyke karikást, a kolomp kongását, a hortobágyi csikós legényt kaczkiás babójával együtt, a karámot, a juhászt és szamarát és földig érő lábát és mindent, mindent, amit csak sikerült összeolvasnom az utolsó magyar pusztaságról. Az átkozott kultúra, amely kiverte a Bakony betyárjainak kezéből a fokost és megfosztott bennünket sok szép legendás hőstől, Sobri Jóskától és Savanyu Józsitól; az átkozott kultúra, amely némileg biztosította az országúton szeke- :^ző zsidó'cskák életét és amely annyi szép, magyar emléktől fosztott meg bennünket, most bevonult a Hortobágy torró homokjára, dúsfüvü legelőire és záros határidőre kistájgerolta a magyar puszta legrégibb lakóját: a délibábot. Szomorú, oh, százszor szomorú, hogy mindezt meg kellett érnünk. Barbár mérnökök szállnak ki a Hortobágyra és szűz testét fölhasogatják végesteien végig. Rászabadítják a Tisza vizét és ráeresztik vele a kultúrát, a haladást. Pedig milyen szép és milyen sokat mondó szinbolumunk volt ez nekünk. A Hortobágy volt a huszadik század Pató Pálja; ő volt az a nyugodalmas nagypipáju magyar, aki aludt és aludt és táplálkozott csöndesen a saját zsírjából. Mellette zakatolva szaladtak végig a vonatok, mellette sietve és gyorsan égett az élet, mellette gyárkémények magasodtak az égnek, mellette tülekedő emberáradat vívott élet-halálharczot a kenyérért s a Hortobágy csak nyugodott, csak pipált és kedélyes legyintéssel mindössze ennyit mondott: — Ej, ráérünk arra még! De ahogy most a Tisza lomha vize sok ezer év után először töri meg a nagy és tunya pihenést, talán egyszerre mindentakaró gyorsasággal indul meg az élet és kanyargó sínpárokkal rakják meg a nagy magyar pusztát és füstölő vonatok rémitik meg a karámok lakóit. Előbb elrémitik, később elkergetik, mert egy hatalmas gazdasági értéket találtunk, ami itt feküdt eddig is előttünk, de nem mertünk hozzányúlni. Mint az éhes koldus, aki előtt csillogó briiliánskő fekszik az ut porában, tétova kézzel eltettük ezt a nagy gazdaságot é; rím mertük felváltani. A koldus félő remegése nálunk átalakult nemzeti hagyománnyá, mi büszkék voltunk a Hortobágyra, megmutattuk az idegeneknek és azt mondtuk: — íme az utolsó magyar föld, ahol még sértetlen épségben virágzik az ősi pogányság, ahol a kultúra még nem ölte meg a maradi magyar szokásokat, ahol beláthatatlan szélű pusztán lovagolt keresztül a csikós. Azt mondtuk és közben elaltattuk azt a másik gondolatot, hogy ezt a hatalmas területet értékesíteni kellene, hogy a lobogó gatya szép ugyan, de az elszakíthatatlan munkásnadrág is praktikus viselet. No, de sokáig már nem lehet kitartani. Most jönnek a mérnökök a csatorna dolgában; holnap jönnek uj mérnökök és ismét csak uj mérnökök és pénz ömlik a Hortobágyra és megsokszorozva jön onnét vissza. A kondorosi csárdából pedig talán hotel lesz. A kerítés e palánkjánál nem kötnek ki árvalányhajas hetyke legények, ellenben lesz portása és üzletvezetője. Minden másképpen lesz a szép Hortobágyon, minden uj lesz és minden modern lesz ... Es ha mindez csak egy félszázaddal történt volna előbb, be más képe volna az ország legnagyobb vármegyéjének!... A magyar kritikáról * *) — Irta: Zilahi László. Julius 12. Mikor már egy országban a művészet elérte a fejlődésnek azt a fokát, amelyen kitűnő alkotóerők és lelkes, műérlő közönség egymásra találnak, akkor jelenik meg, mint külön diffe- rencziálódott műfaj: a kritika, amelynek élvezése sajátságos, mással nem helyettesíthető gyönyörűséget okoz. A műkritikában az emberi szellem kettős diadala nyilvánul: részint a gondolkodásnak viszonylagos tökéletessége, amely arra képesít, hogy a műalkotásról formált Ítélet, mint a kritikus egységes világfelfogásából kilépő *) Ezt a nagyon is figyelemre méltó s irodalmi viszonyainkat mélyen jellemző czikket a Figyelő legújabb számából vesszük át. A „Nagybánya“ tárczája. Pantheon. A gondolatok díszes pantheonját, Mit Sokrates már fur-faragni kezdett; Amelybe gőgös ivet Nietzsche edzett, S öblös hajóját Kant vésői bontok: Bejártam én is egykor elborongva t S megálltam a legfelső kupolán, hol Párákba hull szét a sűrű ködfátyol, Min áttör az istenség napkorongja. Ó patheon, be rideg és hüs voltál! Még jó, hogy egy kuezkóban állt az oltár, Mit Jézus épített; onnan meleg háramlék. És mégis... többet ér egy nádkapus kis hajlék. Hol a kemencze boldogságot áraszt, S tüzén a kondás szűre is megszárad. Simon Viktor. Egy királyné gondolatai. — Carmen Sylva hasonczimü könyvéből. — Az ősz szálak fehér habok, melyek vihar után lepik el a tengert. * A szerelem, a gyűlölet, a féltékenység és a sors — vakok, az igazságnak pedig bekötve a szeme: tehát ki kell mennünk az éleiből, hogy — lássunk! * A szenvedő állat a magányt keresi; csak az ember szeret még fájdalmával is kérkedni. * A szerető féltékenysége: hódolat; a férfié: sértés. * Vannak könnyek, melyek égetnek és barázdákat hagynak maguk után, s vannak, melyek érdekesebbé és szebbé teszik az arczot, s vannak végre, melyek fenyegetnek s melyek láttán remegsz. * A fülemüle éneke és a macskanyávogás két különböző hangnem egyazon érzelem kifejezésére, de azért egymást meg nem értik. * A barátság, mely csakis a hálán alapszik, fénykép, mely idővel megfakul. * A boldogság olyan, mint a visszhang, válaszol, de' nem jön meg. * A hirtelen beállott nyugalom vagy a nyert uj erőnek, vagy a növekedő gyengeségnek a jele. * A szenvedés a mi leghűségesebb barátunk, mely mindig visszatér. Gyakran cserél alakot és ruhát, de könnyen ráismerünk szívélyes és meleg kézszoritásáról. * Ne sopánkodj, hogy szenvedsz, mert segíteni tanulsz. * A böjt csinálja az apostolokat, a jó étel a diplomatát. * Az ifjúság jósága angyali, az öregségé isteni. A magános szikla napról-napra élesebbé leszen, a patakkő pedig simább. * A tűz hevíti a vizet, de a viz kioltja a tüzet. Ne melengesd a hálátlant, mert kiolt. * Egy fejedelemnek csak szemre és fülre van szüksége, mert szájával csak mosolyognia kell. >1« Az álom egy nagylelkű rabló: mit az időtől elrabol, visszaadja az erőnek. * Tömeg nélkül nem volnának vértanuk. * A nyert sebek a világ szemében hőssé tesznek, tenszemedben rokkanttá.
