Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1911-06-15 / 24. szám

2

NAGYBÁNYA

1911. junius 15

odahaza is úgy kell a tanulót nevelni, hogy a tanárjában, tanítójában ne fölényes bírót, rosszakaró ellenőrt, hanem olyan jóakarót lásson, akihez minden időben fordulhat ugyanavval a bizalommal, szeretettel, akárcsak a szülőjéhez.

Legyen a szülőiház mindenesetre olyan, amely mintája lehet a gyermeknek, ott is csak olyan események kössék le figyelmét, amelyek nem ellenkeznek azokkal, amiket az iskola respektál, hogy ne kelljen a tanulónak az iskolában kicserélődni, hanem eredeti természete nyilatkozzék meg itt is. Avval pedig, hogy állandóan érdeklődik a szülő az iskolai dolgok iránt, tartsa fenn a kapcsot a család és iskola között. Lássa az a tanuló apját sokszor a tanári szobában, hol nem egyszer adnak a gyermek jövőjére követendő eljárásra vonatkozólag igen kiható, fontos direktívákat! Legyen az apa is barátja gyermekének, hogy ne rettegnie kelljen, hanem őszinte bizalommal lehessenenkor Ha ezek mind az ellentétek elsimulnak, nem kell a tanulót az iskolai rendbe törni, hanem zökkenés nélkül egy kiterjesztettebb családi körben fogja magát az iskolában érezni, ahol szeretetét nehézség nélkül nélkül kiterjeszti az „uj családfőre“ ép- ugy, mint tanulótársaira.

Üdvözöljük szívből a budapesti tanári kör e követelésre méltó mozgalmát, melyben a szülők előtt az iskola beléleté- ről áttekinthető képet nyújtanak és egyben felvilágosítják a szülőket az iskola érdekében követendő eljárásukra nézve.

Hisszük, hogy fáradozásuknak meg lesz a remélt eredménye s a kivívott siker a vidéki nagyobb gócokban is visszhangra fog találni!

A társadalmi adóról.

Junius 14.

Hát ilyen is vau? kérdi a naiv lélek, a balga ember. Van bizony, van. Törvény hijján, anélkül, hogy a törvényhozás mindkét háza megszavazta volna, a koronás király szentesítette volna és az országos törvénytárban megjelent volna.

Mióta van? kérdi tovább a naiv lélek, a

az az asszony. Ha az ura jobban értette, miképpen kell a pörölésben dűlőre jutni, hát jobban értette. Kinek mi köze hozzá. Hanem hogy ilyen perpatvar után elmenjen a háztól s künn nyomban rá őt fűnek-fának eldicsérje, ez már aztán mégis csak méreg.

Manó higyje, hogy nem gúnyolni akarja vele. Ez az Ercsi igazán kiállhatatlan ember.

Szegény asszony nem tudta, mit tegyen? Bántotta a dolog rettentően. Haragudott, szidta az urát, de úgy, hogy az ördög és pokol még olyan szelíden hangzott, mint az imádság, A többit kellett volna hallani.

S az egész mégis mit sem használt.

Minél jobban szidta, minél jobban mérgesítette az urát, az annál jobban dicsérte.

Nap-nap után hozták neki hírül, hogy Ercsi itt meg itt olyan jóságos, olyan csókolni való teremtésnek föstötte, hogy azt a sok dicséretet a mennyei lakosok is megirigyelhették. Ercsiné most mást gondolt. Sírásra fogta a dolgot.

Az ura mintha először észre se vette volna felesége könnyeit. De mikor napról-napra nem akartak azok a hajnali csillagoknak elkeresztelt szemek kiderülni; mikor hiába beszélte, hiába hívta mindegyre szerelmes galambjának; mikor tiz szóra sem kapott egy árva betű választ, akkor lassan boszankodni kezdett. S hogy boszankodni kezdett, fölhagyott avval a cziczázó hanggal s emberséggel rámordult kedves élete párjára:

— Asszony, mi baj ?

A kérdezett jónak látta az egyszer válaszolni. Kötényével eltakarta arczát s úgy zokogta;

balga ember. Oh balgák, oh naivak, milyen boldogok lehettek, ha erről és ilyenről nem tudtok ! Avagy csak tettetés naivságtok, balgaságtok ? Kiket csaltok? Nem magatokat? Nem akartok tudni adóról, sápról, beszedett jutalékról, hanem adakozásnak, ajándéknak tüntetitek fel azt, amit adtok, még pedig szívből, örömmel, készséggel adjátok, mert Ti, Ti vagytok a jókedvű adakozók. Igen ; igen, ezt és igy mondjátok és van bennetek akkora naivitás, amely- lyel azt akarjátok mással is elhitetni, hogy ezek a mások is igy gondolkozzanak és jókedvű adakozóknak tartsanak titeket.

Pedig, pedig: gúnyos mosolyra húzódik az embernek a szája széle bizonyosan, ha ezt a kifejezést hallja. Nem ok nélkül kérdezi: vájjon akad-e a mai világban jókedvű adakozó ? S nem tettetett mosoly, fanyar udvariasság-e az, mikor az embert annyi oldalról megkörnyékezik. Csak a szelidebb kifejezést használjuk s nem akarjuk nevén nevezni a gyermeket, a melynek bizony-bizony zsarolás, pumpolás a neve, amelynek cégére alatt az ilyen társadalmi adót az emberen besrófolják.

Mert szó a mi szó, a mindenféle czimen, néven és czégér alatt véghezvitt és elkövetett pumpolások és zsarolások már-már elérték azt a határt, amelynek egyszer, valahára meg kell állani. Nem torzítás, hangzatos kifakadás, hanem a szinvalóság, hogy véget kell vetni ennek a tarthatatlan állapotnak. Elvégre is humánizmus, emberbaráti szeretet, társadalmi konvenció, udvariasság és annyi hasonló más csak csalétek, maszlag, melyet talán mézbe mártva vagy megczukrozva húznak végig a jókedvű adakozó orra előtt és a vége csak az, hogy beszedik az adót, megpumpolják, megzsarolják.

Próbálja csak egy átlagos jövedelmű ház- tartásu ember az év elején megkezdeni s pontosan, lelkiismeretesen vezetni az év végéig azt, amit ilyen czimen kiad. Nyolcz-tiz százaléka az évi jövedelmének. S próbálja csak felsorolni, mire adta ki ezeket. Egy özőnvizi bárka telne meg a különböző czimekkel. Koldusok, szegények, nyomorékok, kéregelők, templom, iskola, kórház, szeretetház, menedékhely, felajánlások, hozzájárulások, alkalmi gyűjtések, sorsjegyek, bárczák, utalványok, tagsági, egyleti, köri dijak, meg a jó Isten tudná mindezt. Egy átlagos neve, fogalmi köre van csak: társadalmi adó. Társadalmi adó, amit azért fizetünk, mert társas lények vagyunk, társadalomban élünk és emberek vagyunk Pedig mind-mind, bizony csak mind pumpolás, sarczolás, gyenge zsarolás számba menő szelíd megkoppasztás.

Csak úgy szédül bele az ember feje. Mit érne elutasítani ? Próbálná csak meg valaki. Megítélés, kinézés, talán megvetés is lenne az osztályrésze. Pedig érzi, kínosan érzi, hogy nem bírja, nincs módja, nem leheti. Csakhogy szégyenlené bevallani álszeméremből. Fél a tükörbe

— Sirok, mert nagyon szerencsétlen vagyok.

Ercsi erre a szóra fölemelkedett a helyéről,

de megint visszaült s csöndesen kérdezte tovább:

— Aztán miért vagy te szerencsétlen?

— Mert az uram mindig dicsér.

— No ha csak ennyi a bajod, ezen hiszem, könnyen segíthetünk.

— És igazán nem dicsérne többet?

— Soha többet. Amen.

Ez az »amen« olyan ünnepélyesen hangzott, mintha templomban lettek volna. Ercsiné szinte megborzongott tőle. Megtették a kedvét, az ura nem fogja többet dicsérni, jobban mondva nem fogja a sok dicsérettel gúnyolni. Megígérte neki. S annak az asszonynak ez az Ígéret még sem tetszett. Elhagyta volna belőle az ament.

Valami gonosz előérzet gyötörte.

Csak most jutott eszébe, hogy ő most a férje-urától nem kevesebbet, mint áldozatot kívánt. Hm! hogy olyan könnyen beleegyezett. Hiszen éppen itt a bökkenő. Aligha valamit nem rejt magában. Mert hogy Ercsi erről a szokásáról csak amúgy szire-szóra letegyen, no akkor a kenderesi templomtorony se mozgatja többet a fejét, ha mindjárt hat dragonyos is huzza egyszerre a harangkötelet.

Pedig hát csalódott. Ercsi ura marad a maga szavának.

A hold meg a nap békén ragyoghattak azontúl, a csillagok is megnyugodhattak. — Ercsi nem veszesztelte őket többet össze a maga feleségével.

S a mellett csak annyi bosszúságot se munézni azért, mert onnan egy arcz visszanevet s azt mondja: oh te naiv, te balga, hiszékeny, ostoba ember!

Már pedig ki szereti azt, ha neki az ilyen kellemetlen igazságot megmondják? Inkább tovább fizeti a társadalmi adót.

Nagy Zoltán

tszéki birő.

Emlékezések.

Junius 14.

Gyermekkori álmaim réme egy nagy pirosas szem volt, mely különös, csaknem czinó- ber színével és háromszögletű alakjával süvöl- lözött gyermekálmaim hattyumezején, mint a vásári képek isten-szeme, mely belelát rémüle- tes világossággal az emberek torzonborz életébe. Ott lógott örökké a város felett, mint egy véres gorgó-fej és iszonyattal töltött el, valahányszor szemem odatévedt. Megrontotla, tönkretette a gyermekkoromat, elfúlt a szó bennem, ha láttam és nem mertem senkinek szólaui róla, mint ahogy az Isten nevét flem mertem akkor kiejteni sehol és senkinek. Mennyi gondolatom, mennyi fantázia veszett bele ebbe az örvénylő valamibe, mely félelmetesen elkísért az éjszakáim mélyébe, a gondolataim fenekére, mindenüvé! Nagysokára, hosszú és kétséggel teli évek után valaki valahogy feltárta ennek a véres szemnek titkát. »Kert az fiam — mondta — kert az a Kereszthegy oldalán, nincs mit félni attól!« És én még jobban rettegtem azután, mert sok-sok régi megállapításaimat tette tönkre ezzel a pár szóval. És féltettem mindig lángoló agyamnak hozzá fűzött és róla szövött ijjesz- tően sok és tarka fantáziáját, melyre erős zablát vert ezzel a nehány, de nagyon lekicsinylő szavával. Idők múltával a fák is benőtték, eltakarták kutató szemeim elől s az egész furcsa láto- mányból nem maradt meg más, csak az a hideg borzongás, mely néha éjszakánként előfogott, ha egyedül aludtam egy szobában.

Semmi sem múlandó és fantáziánk megtalálja mindennek a párját. Néha rémlik, mintha újra látnok valami elmerült tárgyat, mely mély és mindig élő nyomokat hagyott szivünkben, vagy agyunk elrejtett zugán, honnan, mint a pók a hálóját, örök rettegésben tartja lelkünk egyensúlyát.

Egyszer újra feltűnt ez a kép. Mély bánatokkal, vagy cziczomás gyermekvidámsággal telve ballagtam a liget felé. Oh, örökké emlékezetes este! A kék árnyak eltompitolták a Klastrom-mező zöld színeit. A hegyek mintha közelebb jöttek volna. Hátunknál megnagyobbodott a valeur, éles vonalban, mint egy gárdatiszt, meredt az égnek a Kereszthegy. Sa kisebbik, a sárga Virághegy hízelegve simult anyjának, a nagy háromszögletű hegynek ölébe.

látott, mint a ráczember, ki egyszercsak azon vette magát észre, hogy a jobb lábáról leszármazott a bocskora. Mikor elment hazulról, emberséggel köszöntött, hogy megjött, akkor is megadta a rendes módját. S a mellett olyan szépen bánt a feleségével, mint a nagy urak, kik könyvből tanulják.

Jó, jó; szép, szép — de hát ki tehet róla, ha Ercsinének a dolog egészben véve még se tetszett.

Hiszen mind igaz, összeszólalkozás is kevesebb fordult elő, mint azelőtt s ha volt is valamelyes, ott is legföllebb ha az istennyila volt a legerősebb argumentum. Csakhogy — no — a dolog csak még se volt egészen rendjén.

Máskor, ha még olyan gyalulatlan igazságokat raktak is ki egymásnak, Ercsinek csak pár szavába került s szentebb lett köztük a békesség, mint ahol tizenkét prókátor hat esztendőn át támogatja azt paragrafusokkal. Azt szokta csak mondani:

— Azért mégis te vagy az én kedves galambom. Szép is vagy, jó is vagy.

Az első szónál az asszony még duzzogott, az utolsónál pedig már két kezével fogta az ő kedves férjeura két ajkát, nehogy még többet mondjon, mert akkor Isten bizony mindjárt a keblére borult volna.

Hanem azért mégis odatalált. S ott mit tettek volna? Nevették a multat s megálmodták a jövőt.

Csakhogy mióta az az »ámen« elhangzott, azóta egyetlen egyszer se hallotta azokat a varázs-