Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1911-02-23 / 8. szám

1911. feTornár lió 23.

S-ilc szám,

Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Széchenyi emlékezete.

Február 22.

A Kaszinó Széchenyi-ünnepe f. hó 18-án zajlott le impozáns keretekben és magasra törő hazafias szárnyalással.

Az impozáns keretet az ünnepélyen megjelenő nagyszámú díszes közönség alkotta; a lelkeket pedig magas szárnyalásra késztette az a gyönyörű beszéd, melvlvel dr. Rencz János főgimnáziumi igazgató, a Széchenyi-ünnep hivatalos szónoka adózott Széchenyi emlékének.

Formás, irói és történetírói kvalitásokban gazdag a dr. Rencz János beszéde, amely kvalitások az essay magaslatára emelik. S fokozta ennek hatását a szónoki készség, melylyel beszédén s hallgatóságán egyaránt uralkodott.

A beszéd egész terjedelmében igy hangzik :

Kaszinónk évi rendes közgyűlése alkalmából a magyar kaszinói élet megteremtőjének, ki a mi egyesületünk életrekeltésénél is személyes útbaigazítással szolgált s az újkori Magyar- ország legnagyobb reformátorának, kit nagy tanítványa és későbbi ellenfele, Kossuth Lajos és Kossuth Lajos után az egész magyar közvélemény a legnagyobb magyarnak nevezett el: Széchenyi István grófnak emlékezetére gyűltünk össze.

De vájjon nem méltatlan, nem hivalko- dás-e tőlünk, a mi szerény keretekben mozgó s tisztára helyi vonatkozású működésben maradó egyesületünknek igénytelen tevékenységét az ő ország-világra szóló nagy nevéhez fűzni? Megegyeztethető-e eljárásunk azon fogalommal, melynek szavát is Széchenyi István alkotta meg, illetőleg újította föl, mely szót ő írásaiban annyiszor használt s használunk utána ma is; és aminek betartására ő mindig olyan sokat adott: megegyezik-e eljárásunk az ildomossággal ?

Cselekedetünk helyességéről és az ő halhatatlan szelleme előtt való kedvességéről egy pillanatig sem lehetünk kétségben, ha számba vesszük azt, hogy amint Széchenyi reformátori munkássága nemcsak az előkelőknek és tanult elméknek szólott, hanem az ország utolsó paraszt kunyhójának lakóját is érintette: hasonlóképen nemcsak kiváltságos és tanult elmék megértésére áhítozott, hanem mások áldásán fáradozó lelkének fokozottan jóleső érzést okozott mindig az igénytelenek, a kicsinyek részéről való megértés és elismerés, mint erről évtizedeken át vezetett Naplói nak nem egy följegyzése tanúságot tesz.

De hiszen különben is ő maga hagyta meg a tőle alapított első magyar kaszinónak, hogy évenkint poharat ürítsenek az ő emlékezetére. És aztán az ő emlékének felidézése nemcsak az ő szellemének lehet kedves, hanem sokkal inkább nekünk, megemlékezőknek hasznos és tanulságos.

Bár hacsak én mostan meg volnék áldva azzal a tehetséggel és tudással, hogy teljes valójában átfoghatnám és megrajzolhatnám az ő rendkívüli egyéniségét, s igazán megállapíthatnám dicsőséges, tragikus és áldásos életének tanulságait. Ámde avatatlanságomat teljes nyíltsággal és szégyenkezés nélkül bevallom. Szégyenkezés nélkül, mert az ő csodálatos egyéniségének teljesebb megismerésére való akarat és lázas törekvés szinte gyermekkorom óta

megvolt bennem. Tiz éves gyermek és első gimnázista voltam, midőn a kezembe került Széchenyiről szóló, terjedelmes, felnőttektől is nehezen megemészthető könyvet - - tized részében sem értve — lázas akarattal és nagy fáradsággal elolvastam. S ettől kezdve ismételten és ismételten külön stúdiumokat tettem Széchenyi István megismerésére. Mint serdül- tebb diák egy nagyeszű magyar publicistának, Fáik Miksának eredetileg angolul Írott könyvét vettem elő; s mikor úgy éreztem, hogy ebben a könyvben sem találom meg a Széchenyi egyéniségének felnyitásához vezető kulcsot, az Eötvös József és Kemény Zsigmond Széchenyi-tanul- mányaihoz, majd pedig a nagy férfiú Naplóihoz fordultam. Mint egyetemi hallgató — a rigorosumokra való készületeim közben — Széchenyinek korszakalkotó, de nehezen megérthető müveit: Hitel, Világ, Stádium, Kelet népe olvastam szorgalmasan. És végül mikor mint tanárnak az iskolában értelmeznem kellett Széchenyit, ismét bőséges stúdiumokat tettem.

És elmondhatnám-e mégis, hogy bele láttam a Széchenyi lelkének mérhetetlen mélységeibe és elérhetetlen magasságaiba ? Nem, uraim; Széchenyi egyénisége —• mint az a lázas és fényes korszak is, melyet az ő nevéről nevezett el a történelem — olyan problematikus jelenség, melynek természetre izát eleddig még nem irta meg a tudomány.

Avagy nem csodálatos jelenség-e, t. hallgatóim, hogy egy harmincznégyéves huszártiszt 1825-ben, váratlanul és előzmények nélkül, a jól átgondolt alkotásoknak és reformoknak egész tömegével áll elő, melyeknek reálisan megalapozott voltáról maguknak az alkotásoknak és reformoknak fenmaradása és senkitől nem álmodott megnövekedése tesz legfényesebb tanúbizonyságot ?! Mert a Széchenyi alkotásai mind nemcsak életben maradtak, hanem hihetetlen méi’eteket öltöttek. Beteljesedett róluk, amit egyik első munkájában maga hirdet mások ösztönzésére: a kicsiny magból hatalmas tölgy lészen, csak senki el ne tapossa. A Széchenyitől elültetett csemeték — nagy viharok és le- gázolások daczára is — nem képzelt rövid idő í alatt hatalmas sudarakba szöktek, mert csodálatosan voltak megalapozva. Elhallgatom a Duna- gőzhajózás és lánczhid, a Vaskapu- és Tisza- szabályozás, a lóversenyek és kaszinók, az első vasút és első gőzmalom megalkotását, mely intézmények azóta a nemzeti vagyon és mive- lődés hatalmas szerveivé fejlődtek. Csak két alkotására utalok: a magyar tudományos Akadémiára, melynek vagyona az ő első 60000 frtnyi alapítványával ma megközelíti a tízmillió koronát ; és az ország fővárosára, melynek nemcsak mai, egybeírt Budapest elnevezése származik Széchenyitől, hanem amelyet valójában ő alko- lott meg, mert hiszen ő tette ismét fővárossá, s egyben mint a nemzet politikai, szellemi és közgazdasági középpontját igazi világvárossá.

És nem megmagyarázhatatlan jelenség-e, hogy az a Széchenyi, ki iskolákba sem járt, kinek fiatalkori tanulmányairól alig tudunk valamit, s ki életét ifjúkorától mondhatni férfikora deléig tényleges katonai szolgálatban és harcban töltötte: egyszerre csak, mindjárt első munkájában, a Hitel-ben az ethnografiai, közgazda- sági, technikai, politikai, történeti, irodalmi, művészeti és bölcseleti ismereteknek olyan szédítő tömegével lép elő, hogy műveit épen a nagy ismeret- és egyszersmind gondolathalmazat miatt nehéz olvasni, mert sokszoros szakembernek kell lennie, aki az ő műveit igazában meg akarja érteni.

És nem rejtély gyanánt áll-e előttünk, hogy az a Széchenyi, aki Becsben születik, szüleinek főúri házában alig hall magyar szót, mint hosszas külföldi katonáskodása alatt sem: egy csapásra nemcsak a korabeli társadalom lapos és sallangos magyar nyelvén, hanem a Berzsenyiek és Vörösmartyak kicsiszolt és zengő nyelvén szólal meg műveiben ?! De nemcsak a nemzet nyelvét sajátította el, mélyrehatóan megismerte a magyar föld népét is, melynek hibáit és jelességeit, erőit és gyengéit — Petőfin kívül — senki markánsabb vonásokkal le nem festette, mini Széchenyi a Hitel-ben és Kelet népé- ben.

Másik ellentétes vonás gyanánt jelentkezik egyéniségében, hogy Széchenyi, az ország egyik legelső főura, az évszázados konzervatív gondolkodásban felvőtt családok ivadéka, szembeszáilva minden családi és nemzeti hagyománnyal, a merész és gyökeres átalakításban Szent Istvánra emlékeztető reformátora és apostola lesz a nemzetnek.

De tekintsünk kissé mélyebben Széchenyi leikébe! Nem megdöbbentően és félelmetesen hihetetlen-e, hogy az a Széchenyi, aki dermedtségéből és évszázados tétlenségéből felrázza a nemzetet, s elhiteti vele a boldogabb átalakulás és megújhodás lehetőségét; az a Széchenyi, aki hitet és bizalmat tud kelteni a mi vármegyénk nagy szülöttének, a nemzet biztosra vett végpusztulásán való bánatában fiatalon elaggott Kölcseynek lelkében is; az a Széchenyi, aki a nemzet szájába tette azokat a szállóigévé lett szavakat: Magyarország nem volt, hanem lesz — az a Széchenyi, t. hallgatóim, mint Naplói elárulják, maga bensőleg a nemzet jövőjében talán egy pillanatig sem hitt s a nemzet jövő- I jének vigasztalansága miatt mondhatni szünte- í lenül az öDgyilkosság gondolatával tépelődött ?! j Valósággal az emberfölötti akaraterőnek mar- I tirja volt ő. Róla vehette a példát a haza bölcse, Deák Ferenc, mikor ezeket a szavakat mondotta : »Tudok én fáradozni hazám javáért a siker reménye nélkül is«.

Lehetetlen továbbá elhallgatnom Széchenyi jelleméből egy olyan vonást, mely különösen vezető szerepet betöltő államférfiaknál szokatlan volta miatt engem bámulatra ragadt. A múlt század 30-as éveiben Széchenyi a nemzetnek mindenkitől rajongó tisztelettel körülvett vezére volt, elsőségét senki kétségbe nem vonta. És mégis, mikor úgy érezte, hogy a nemzetnek alkotmányos küzdelmében és átalakulásában szüksége van olyan vezérre, ki nála több jogi ismerettel, hogy ugymondjam, nagyobb kodifikáló tehetséggel rendelkezik : egy pillanatra sem habozott a vezérséget a fiatal Deák Ferencnek átengednis a maga vezéréül is Deák Ferencet elismerni. Az 1836-iki országgyűlés után Széchenyi ezt irta Naplójába: »Deák Ferenc lesz a rní czentrumunk; félre minden féltékeny- kedéssel, hazámfiai, adjuk neki az elsőséget«.

Viszont mikor a 40-es években úgy látta, hogy a nemzetet a fenyegető katasztrófától csak ő mentheti meg, félre tudott tenni minden szerénységet, áldozatul dobta népszerűségét,szembeszállód nemcsak a népszerű Kosuthtal, hanem legmeghittebb fegyverbarátaival: Fáy Andrással, Eötvössel, Vörösmartyval, sőt Deák Ferenccel is. S mivel a nemzettől, mely a népszerűbb vezérekhez állott, meg nem kaphatta, képes volt arra is, hogy a dinasztiától kérte, sőt követelte az állami hatalomnak őreá való ruházását, önmegalázással könyörgötta kanczellárságért, hogy a fenyegető veszedelmet a nemzetről elháríthassa.

Széchenyi jóslatát a bekövetkező katasztrófáról — melyet a nemzet legjobbjai is agyrémnek ítéltek — nem hitte el a nemzet, mely Széchenyitől elfordult és ellenfeleihez állott. Az