Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-02-23 / 8. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. február 23. események, mini tudjuk, Széchenyinek szolgáltattak szomorú igazságot, mi fényes bizonyságot tesz arról, hogy Széchenyi azon nagy korszak összes kiváló magyar elméinél tisztábban látott a jövőbe. Széchenyi életének további sorsfordulatait mindnyájan ismerjük. A bekövetkezett nemzeti katasztrófáért nem másokat okolt, hanem túlzásba vitt felelősségérzetében önmagát vádolta ; s az önvád súlya alatt lelke megtört, elméje megrokkant. A nemzet sorsán aggódó, javáért mindent feláldozó, bukásán kétségbeeső Széchenyi esete lebeghetett ismét Deák Ferencz előtt, midőn az 1861-iki országgyűlésen intésül mondotta ezeket a klasszikus szavakat: »A hazáért koczkáztatni mindent szabad, de a hazát koczkáztatni semmiért sem szabad.« Azonban a döblingi gyógyító-intézet lakója, az élő halottnak hitt Széchenyi még egyszer magára vonja bámulatunkat, midőn roncsolt elmével megalkotja utolsó müvét, a Bach Sebestyéntől kiadott Riickblick-re írott és Angliában kiadott Blick-et, melyben a nemzet elnyomói ellen szórt gúny és sarcasmus erő és élesség tekintetében vetekszik fiatalabbkori két müvével, a megcsontosodott maradiak ellen Írott Világ- gal s a nemzetet veszedelembe döntő, túlzó reformerek ellen Írott Kelet népé-vel. — Széchenyi emlékezetére rendezett mai ünnepi lakománkat nők is megtisztelték megjelenésükkel. Helyén is való a nők részéről is a hódolat Széchenyi emlékének, mert nagyjaink között nincs senki, ki a női hivatás magasztosságát jobban értékelte volna, s a női ideál oltárán fenköltebb érzéssel áldozott volna, mint a legnagyobb magyar. Első nagy müvét, a Hitel-t »honunk szebb lelkű asszonyainak« ajánlja, mert úgymond: »Ti emelitek egekbe a port s halhatatlanságra a halandót; üdvözlet és hála nék- tek!« Az a rajongó és állandó ihlettség pedig, mely két női eszményképéhez, édesanyjához és nejéhez fűzte, ép olyan bámulatra méltó, mint akaratereje és munkabírása. Első és egyetlen költeményét huszonhat éves korában édesanyjához irta, s nem lehet megindulás nélkül olvasni ezen költemény meleg szavait: »Ime tűz és fegyver között imádsággal tartottál, Beteg ágyaimban gyorsan Te magad apolygattál, Te oktattál, Tanátsoltál, Te plántáltad szivemben a jót, melyben vagyok s leszek, S a mi tsekélyt Isten, Uram s Hazámért utóbb teszek, A Te munkád.« Nejének kezét több mint tiz évi lobogó és meg nem fogyatkozó érzés után nyeri el, s ez az idegen származású nő, Seilern Crescencia grófnő osztályosa lett Széchenyi hazafias tevékenységének, megfelezte Széchenyi fájdalmát és megsokszorozta örömét. Széchenyinek hozzávaló szerelme nem is fogyatkozott meg soha, s mikor neje a döblingi szanatóriumban fölkereste az agg hazafit, Széchenyi egy ifjúnak rajongásával térdre borult előtte ezen szavakkal: »Nem vagyok méltó hozzád.« De legyen szabad Széchenyi jellemének még egy olyan vonására rámutatnom, mely a mai pompakedvelő és kényelemszerető korban nagyon is méltó volna a figyelemre különösen a nők részéről. Széchenyi nagy ur volt, az ország első családjának sarjadéka, hatalmas és az ő munkás keze alatt dúsan jövedelmező birtokok tulajdonosa, délceg huszártiszt és előkelő állások, nagy méltóságok viselője; mégis rendesen maga járt Pest üzleteiben bevásárolni, ahol szeretett a kereskedőkkel elbeszélgetni, őket jő tanácsokkal ellátni, és sohasem engedte meg, hogy a vásárolt portékát utána küldjék, sem szolgáival nem vitette haza, hanem hóna alá vette maga a csomagot. Példát és intést adott ezzel arra, hogy Isten az előkelő és jobb sorsban élőknek sem összetevésre adta a két kezet. És bizony ha ezt a két kezet manapság főképen az úri nők többször használnák arra, amire a természet rendelte őket, akkor kevesebb volna a panasz az általános drágaságról, a kiszolgálás mizériáiról, a tisztviselői fizetés csekélységéről és sok minden másról. A Széchenyi értékes és nemes példát adó élete ezelőtt ötvenegy esztendővel — egy ezideig ismeretlen módon agyába jutott pisztolygólyó- tól — kilobbant. De a lélek, mely Széchenyi testében lakott, ma is közöttünk jár, és hangos szóval szól hozzánk. Mert — mint szépen mondja Arany János egyik epigrammájában — bárhova vessük tekintetünket széles e hazában, mindenütt a Széchenyi alkotásaival találkozunk, mindenütt a Széchenyi kezemunkáját látjuk, s mindenünnen az ő ösztökélő és intő szózatát hallhatjuk. Kissé hosszasabban foglalkoztam Széchenyi szellemének felidézésével, amiért szives elnézést kérek; de hogy ezt a szellemet nem tudtam rövidebben és hatásosabban közibénk idézni, annak oka — korántsem szerénykedésből mondom — a Széchenyi egyéniségéről való tudásom tökéletlenségében és fogyatékosságában rejlik. Mégse mulaszthatom el, hogy a Széchenyi lángszellemének néhány olyan tanítását, halhatatlan lelkének néhány olyan kiáltó szavát meg ne említsem, amely tanulságokat ma különös okunk van megszívlelni, amely szózatokat ma különösen szükségünk van meghallani. Ez a szellem nemcsak általánosságban áldozatra kész és mindenekelőtt munkás hazaszeretetre szólít bennünket. A Széchenyi életének csodás sikere és megrázó tragikuma közérdekű fáradozásunknak irányát is határozottan megszabja. Megtanít bennünket arra, hogy egy pillanatig sem szabad a meglévő állapotokkal való boldog megelégedés párnáira hajtanunk fejünket, s elfogultságtól meuten szembe kell szálla- nunk az elavult és önző érdekek szolgálatában álló intézményekhez és állapotokhoz görcsösen ragaszkodó áramlatokkal, mint ahogy ő szembeszállóit az egykor üdvös, de már rendeltetésüknek meg nem felelő ósdi intézményekkel a Hitekben és a Stadium-ban, s mint amilyen ve- hementiával ő nekirontott az ósdi állapotok védelmezőinek a Világ-ban. Viszont kioktat bennünket arra is, hogy szembeszegüljünk a merész és népszerű jelszavak, a kellően meg nem alapozott reformok erőszakolásának, mint ahogy ő megtette népszerűségének feláldozásával a Kelet népé-ben és a Politikai programmtöredék-ben. És megkapó példát állít ő elénk a tekintetben is, hogy minden erőnkből, ha kell, életünk árán is szembetaláljon bennünket minden olyan idegen támadás, mely ezen föld népének kizsákmányolására, a magyar nemzet alkotmányának csorbítására, hazánknak idegen uralom alá hajtására törekszik, mint ahogy Széchenyink megtette az ő Blick- jében, melynek megjelenése és az ő erőszakos halála között szoros összefüggés van. De üdvös irányítást és útmutatást nyújt pályája és munkássága a mai magyar közélet sok visszavonása közepette, mikor lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy a különböző társadalmi osztályok és népfajok, vallásfelekezetek és foglalkozási ágak a maguk külön érdekeit egymás és az egyetemes nemzeti érdek rovására akarják érvényesíteni. Ne feledjük el, hogy a magyar gazdatársadalomnak az a hatalmas szerve, melyet ma talán nem egészen alaptalanul vádol meg egy másik erős párt az agrárius érdekek túlságos előtérbe állilásával, tulajdonképen szintén Széchenyinek köszöni létrejöttét; és mégis a merkantilis jelszavakkal küzdő ellenpárt is Széchenyiben látja, még pedig legalább is ugyanolyan joggal vezérét, mint az ország hitelviszonyainak és közlekedési eszközeinek, ipari és kereskedelmi életének megteremtőjében. Ne feledjük azt sem, hogy Széchenyi ra- jongóan vallásos lélek volt, ki dicsőítő epigrammát próbálkozott írni gyóntalójának, a pozsonyi ferenczes barátnak és hírneves német egyházi szónoknak, Allbachnak nevére; mindamellett irataiban és az országgyűlésen lelkes hive volt a vallás- és gondolatszabadságnak. Valóban el nem homályosulható és ma is hangosan szóló példát és intelmet adott ő arra, hogy hazánknak, ennek az osztályok, fajok, nyelvek, vallások és foglalkozási ágak szerint — a Széchenyi szavai szerint — rulul szétdarabolt szegény nemzetnek fenmaradását és felvirágzását csak úgy érhetjük el, ha a különböző osztályok, népfajok, nyelvek és vallások partiális érdekeit a nemzet egyetemes érdekeinek alá tudjuk rendelni, ha mindennek teljes nyíltsággal megadjuk azt, ami őt isteni és emberi jog szerint megilleti; de egyszersmind habozás és gyengeség nélkül vissza tudjuk szorítani a fel- burjánzó partiális érdekeket az őket megillető határok közé. Nemzetünket az enyészet széléről mentette meg Széchenyi az életnek és jövőnek, legnagyobb reformátorunk és tanítómesterünk volt ő, legyen áldott emlékei Kiürítem ezt a nevének dicsőségére alkotott serleget — pogány szertartással, de egy keresztény léleknek hazám szebb és boldogabb jövőjébe vetett hitével — Széchenyi István emlékezetére ! A városi takarékpénztár. Február 22. A városi takarékpénztár választmánya f. hó 23-án, vasárnap délelőtt 11 V2 órakor tartja rendes évi közgyűlését. Ez alkalomból közöljük az igazgatóság jelentését, melyből kitűnik, hogy a városi takarékpénztár a szakavatott vezetés mellett az elmúlt évben is mily fényes üzleti eredménynyel működött. Az igazgatósági jelentés igy hangzik: Tekintetes Választmány ! Nagybánya város takarékpénztárának 1910. évi zárószámadását s az arra vonatkozó mellékleteket amidőn beterjesztjük, kérjük annak helyességét a felügyelőbizottság jelentése alapján is megállapítani s jóváhagyás végett a város képviselőtestületéhez áttenni. Intézetünk forgalma a lefolyt üzleti év alatt nagy arányban emelkedett, amit első sorban az Osztrák-Magyar Bankkal történt szorosabb üzleti összeköttetés eredményezett. Növelte forgalmunkat Nagybánya városának tetemes építkezési beruházása is, melynek költségeit részben (iskolák, óvódák, feslő-mütermek, malom stb.) pénztárunk előlegezte. Ezen építkezései a városnak oly tetemes összeget igényeltek, melyeket csakis újabb hitelművelet utján tudtunk előteremteni, minélfogva váltó- tárczánk 1,511.803 korona állományából 958.996 korona értéküt kénytelenek voltunk visszleszá- mitolni. Tudjuk, hogy ezen magas összegű visszleszámitolás nem áll arányban sem váltó- tárczánk nagyságával, sem üzleti érdekeinkkel, mindazonáltal átmenetileg kénytelenek voltunk a városnak szolgálatainkat építkezései befejezésére felajánlani, nehogy Nagybánya város közönségének az év második felében mutatkozott nehéz pénzügyi viszonyok között kellessen a tervezett 1,500000 korona községi kölcsönét felvennie, ami 50 évre kiható súlyos terhet rótt volna városunk adófizető közönségére. Eme nagyarányú feladat teljesítése azonban jövedelmünket nem szaporította, mert a városnak nyújtott összes újabb kölcsönök után a budapesti leszámítolási kamatot, mit pénztárunk is fizetett, számítoltuk; sőt a régebbi kölcsönök után tisztán 5%-nál maradtunk. _ A város legújabb tárgyalásai a községi kölcsöne ügyében reményt nyújtanak, hogy rövid időn belől felszabadulnak a városnál lekötött tőkéink s azok jövedelmező elhelyezéséről gondoskodhatunk. Üzleti jövedelmünk a lefolyt évben mintegy 2000 koronával kisebb az előző évinél, aminek magyarázatát abban leljük egyrészt, hogy a tartozásaink folyó-számla és visszleszá* mitolási rovatain jóval magasabb kamatot fizetett pénztárunk, mint az 1909. évben, másrészt a visszleszámitolásunk után előre kifizetett kamatokat, valamint jelzálogilag biztosított tetemes kamathátralékainkat a mérleg javára nem tudtuk be — pedig átmeneti kamat czimén 30 000 koronával terheltük meg jövedelmünket. Miután az elért 109.837 korona 93 fillér üzleti nyereményből a város házi pénztárának a városi közköltség-előirányzatban a felvett 80 000 korona készpénzt kifizethetjük jövedelmünkből, a vasúttal szemben levő telkeink eladásából eddig származott tetemes nyereményt nem számoltuk még el, fenntartván ezt — mint- egy jövedelmi tartalékot — egy esetleg kedvezőtlenebb üzleti év nyereményének kiegészítésére. Az 1910. évben vásárolt pénztárunk még 51 drb Szatmár-nagybányai vasúti törzsrész- vényt — támaszkodva azon kedvező kilátásra, mely a vasúttársaságot rövid időn belől azon anyagi helyzetbe hozza, hogy a törzsrészvények után is osztalékot fog fizetni. A 200 koronás részvényeket átlag 84 koronájával vásároltuk össze. Jelenleg 151 drb ily vasúti részvényünk van 30.200 korona névérték helyett 14450 korona mérlegi értékben. Résztvett pénztárunk az elmúlt évben a város tulajdonát képező István Király-szállót kibérlő társaság alapításában s részvényeinek felét 100 darabot — 50.000 korona értékben
